„Franciaországot kardokkal kovácsolták. A liliom, a nemzeti egységünk szimbóluma nem más, mint egy háromágú lándzsa képmása.„
Charles De Gaulle
Ha Franciaország elmúlt pár hónapjának történéseire tekintünk vissza, láthatjuk, a francia politikai közösség kifejezetten turbulens korszakát éli. A koronavírus okozta egészségügyi és gazdasági ikerválság, a pusztító őszi áradások, a sárgamellényesek visszatérése vagy a nemzetbiztonsági törvény szigorítása mind a káosz elhatalmasodását eredményezte. A legnagyobb zűrzavart azonban vitathatatlanul az őszi késeléses terrortámadások okozták, amelyre reagálva, már október elején a francia köztársasági elnök, Emmanuel Macron – az Európai Unió történelmében egyedülálló módon – elszánt törvényalkotást kezdeményezett az iszlám szeparatizmus elleni erélyes fellépés jegyében. A laikus társadalomkép megvédése érdekében tett kormányzati erőfeszítések azonban ezidáig csak a kulturális/vallási törésvonalak kiéleződését hozták magukkal.
2020 szeptembere-októbere a francia V. Köztársaság történelmében – de kis túlzással az Európai Unió krónikáiban is – tagadhatatlanul új fejezetet nyitott. Mint ismeretes, radikális iszlamista terroristák közel 40 nap leforgása alatt 4 helyszínen követtek el egymástól független késes támadásokat, amelyek közül a legbestiálisabb tettnek Samuel Paty középiskolai tanár hidegvérű lefejezése minősült. Miközben az európai közvélemény figyelme a kegyetlen módon végrehajtott merényletekre szegeződött, véleményvezérek és döntéshozók hada igyekezett magyarázni a krízis kialakulásának okait. Sokan az európai migrációs rendszert korholták, hiszen a nizzai merénylő tette előtt pár nappal még útban volt Lampedusa felé. Mások Macront és belügyminiszterét, Gérald Darmanin-t hibáztatták, mondván a kormány béna kacsaként tántorog a nemzetbiztonsági rendszer irányításában. A szomorú realitással történő szembenézésre azonban kevesek közt maga Macron vállalkozott, aki a szeptember 25-i párizsi késes merénylet után – az elmúlt évtizedek társadalompolitikai kudarcait okolva – a köztársaság nevében harcot hirdetett a radikális iszlám drasztikus terjedésével és a muzulmán lakosság növekvő szeparációjával, vagyis a párhuzamos társadalom kialakulásával szemben.
A köztársasági elnök történelmi jelentőségű deklarációja természetesen mind a franciaországi muzulmán közösség, mind pedig az iszlám világ berkeiből heves indulatokat váltott ki, amelyek helyenként (Ciprus, Szaúd-Arábia) már francia konzulátusok elleni atrocitásokba is átcsaptak. A legharsányabb hangnemet maga a török elnök, Recep Tayyip Erdogan ütötte meg, aki Macront beteges hazudozónak titulálva a francia elnöknek elmegyógyászati vizsgálatot javasolt, mondván: az iszlám kultúra és a radikális iszlám terroristák közé nem lehet egyenlőségjelet tenni.
Minderre, vagyis a muzulmán lakosság és a terroristák összemosására, illetve az iszlámellenes kereszteshadjáratra egyébként maga a francia kormány sem törekszik, melyről Macron elsőként a híressé vált Al Jazeera különinterjújában igyekezett biztosítani az iszlám világ közvéleményét. Mint ahogy azt a francia elnök azóta többször is kifejtette, a legnagyobb aggályt számára egyáltalán nem az iszlám kultúra franciaországi jelenléte, hanem a republikánus értékek lankadó tisztelete és a köztársaság egyre gyengülő integrációs képessége okozza. Szerinte ez ugyanis már belátható időn belül a kulturális törésvonalak megmerevedésével és a párhuzamosan kifejlődő társadalmi struktúra végzetes beágyazódásával fenyeget. Éppen ezért vált szükségessé a radikális imámok szankcionálása, a szeparatizmust és terrorizmust támogató álcivil szervezetek betiltása, a külföldi finanszírozások fokozott ellenőrzése, vagy a magánoktatás szigorítása, melyre Macron és kormánya a december 9-én bejelentett történelmi jelentőségű törvényjavaslatában tesz kísérletet (napra pontosan 115 évvel a laikus államot megteremtő 1905-ös állam-egyház szeparációs törvény elfogadását követően).
Mindebben a francia elnöknek stratégiai szövetségesként kapóra jöhet Charles Michel, az Európai Tanács elnöke, Belgium volt miniszterelnöke, aki az iszlám radikalizmus európai térnyerésén felocsúdva egyfajta uniós imámképző intézmény létrehozására tett javaslatot, ami felfogása szerint hatékonyan biztosítaná a radikális imámok utánpótlásának megállítását és a társadalmi konszolidációt. Michel elnagyolt javaslata természetesen eléggé idealisztikusnak hat, megvalósítása még számos kérdést vet fel. Ugyanakkor az Európai Bizottság által szeptemberben felvázolt, a menekültügyi eljárások felgyorsítását, a hatékonyabb külső határőrizetet és a rugalmas szolidaritást előirányzó Migrációs és Menekültügyi Paktum tervezete, s az erről kialakuló párbeszéd valóban kedvező légkört teremt Macron számára ahhoz, hogy a schengeni térség védelme és az európai értékek integritása érdekében szálljon síkra.
S hogy az iszlám szeparatizmus jelentette értékválság Franciaországban nem puszta politikai konstrukció, mi sem bizonyítja jobban a szintén bevándorló hátterű, francia ifjúságpolitikáért felelős államtitkár, Sarah El Haïry novemberi tragikomikus eseténél. Haïry ugyanis egyfajta idealista/naiv néptanító szerepében tetszelegve 130, többségében szintén bevándorló hátterű fiatalnak tartott előadást – az esetünkben történelmi többlettartalommal bíró – Poitiers városában. Előadásában a köztársaság laikus alapvetéseinek fontosságáról, a toleranciáról és befogadásról igyekezte meggyőzni hallgatóságát, mondván a köztársaság konstitucionális rendje nem „á la carte” műfaj, melyből mindenki kénye-kedve szerint mazsolázgathat. A hallgatóság soraiból azonban több diák számon kérőn szót emelt az iskolán belüli vallási jelképek és szokások engedélyezése mellett. Minderre az államtitkár – jó jakobinus módjára – a Marseillaise közös elénekeltetésének kísérletével, egyfajta egyetemes republikánus hitvallás módján próbált reagálni. A kísérlet viszont csúfos kudarcot vallott, a közönség ülve maradt, a jól ismert strófákat az államtitkárnak egyedül kellett befejeznie. Ráadásul a médiában nagy port kavaró dicstelen színjátékot tovább tetézte, hogy az incidens után minisztériumi vizsgálat indult az eseményt szervező pedagógusok ellen, amely a valós válságkezelés helyett csak a kormány sérelmi politikájának kontúrvonalait satírozta tovább.
De mivel is indokolható ez az elhidegülés? Mivel magyarázhatjuk a republikánus erkölcs és a köztársaság társadalmi egységének kritikus destabilizálódását? Hibáztathatunk-e egy-egy kormányt vagy döntéshozót a több évtizede tartó multikulturalizálódásért és annak elharapódzásáért? Aligha. Ehelyett a Franciaországot sújtó komplex értékválság sokkal inkább az alábbi két háttérfolyamattal magyarázható, amelyek hosszú évtizedek óta roncsolják a francia társadalom szövetét:
- gazdasági/szociális kirekesztődés: A rendelkezésünkre álló statisztikai kimutatások szerint a Franciaországban élő, bevándorló hátterű lakosság körében a szegénységi ráta 38,1 százalékot, míg a natív lakosság körében 11 százalékot tesz ki. Ez jól jelzi, hogy az első és sokadik generációs bevándorló családok gazdasági integrációja kifejezetten kudarcosnak tekinthető, mely fokozatosan elhatalmasodó frusztrációt, radikalizációt és szeparatizmust szül.
- a köznevelés gyenge felzárkóztató potenciálja: Az OECD PISA felmérés egy 2018-as kiadványban arra a szomorú következtetésre jutott, hogy Franciaországban – ahogy egész Nyugat-Európában – a bevándorló hátterű diákok oktatási felzárkózása nem valósul meg. Igaz, a második és harmadik generációs bevándorló diákok felzárkózó tendenciát mutatnak natív társaikhoz viszonyítva, de még a harmadik generáció esetében sem közelítik meg a natív diákok tanulmányi átlagát, sőt, az iskolai környezetben fokozottan kirekesztve érzik magukat. Mindennek köszönhetően a francia köznevelés az egyenlőtlenségek újrateremtésén keresztül a társadalmi depressziót és a szeparatista hangulatot tovább hergeli.
Ebben a helyzetben készül tehát Macron és kormánya a laicitás védelmében kultúrharcot indítani a radikális iszlám ellen, csakhogy félő, a december elején bejelentett intézkedések önmagukban nem fognak gyógyírt nyújtani a köztársaság sebeire. Egyrészt a törvényjavaslat nem tartalmaz átfogó oktatási és szociális reformindítványokat a fenti problémák kezelésére. Másrészt pedig a kormány a muszlim vallás és tradíciók reneszánszával szembesül, mely könnyen áthatolhatatlan falként állhatja útját tervei megvalósításában. Ahogy a szociológiai kutatásokkal foglalkozó Jean Jaurès Alapítvány 2019-es, esetünkben stratégiai fontosságú elemzése többek között kimutatja, az elmúlt 10 évben 26 százalékról 40 százalékra nőtt a 18-24 éves muszlim lakosság körében a heti rendszerességgel mecsetbe járók aránya, míg a teljes muszlim lakosság körében az utcai burkaviselés tiltásának elfogadása ugyanezen idő alatt 60 százalékról 31 százalékra csökkent. A helyzetet pedig csak tovább tetézi, hogy mindeközben 29 százalékról 37 százalékra emelkedett azon muszlim lakosok aránya, akik inkább a köztársaság értékrendjét alakítanák saját vallásuk elvárásaihoz. A helyzet tehát korántsem egyszerű, a kulturális partvonalak közeledése jelen tendenciák alapján közel sem valószínűsíthető.
Mindebből kifejezetten úgy tűnik, hogy Samuel P. Huntington – már-már túlzottan is elcsépelt – szavai itt, a vesztfáliai-típusú államrend szemünk előtt játszódó felbomlásával nyerik el igazán értelmüket. Vagyis a jövő lövészárkait elsősorban a kulturális törésvonalak mentén fogják megásni, mely a francia társadalom – s ezzel együtt akár az Európai Unió magját adó nyugat-európai társadalmak – végzetes dezintegrációját is kézzelfogható közelségbe hozhatja.