A gazdaságpolitika és a politika célul jelölte meg az 1 millió forintos átlagbér és az 1000 eurós minimálbér elérését. Elsőre meghökkentően nagynak hangzik az emelés, de ha a gazdaságpolitika mozgásterét vizsgáljuk, nem is tűnik lehetetlennek.
Van, aki csak a gazdasági növekedésre fókuszálva szkeptikus a célkitűzés elérhetőségét illetőleg. Egy másik elemzés feltárja, hogy a jól fizetett diplomások arányától is függhet az átlagfizetés gyorsabb vagy lassabb emelkedése. Mindezek (növekedés és jól fizetettek magas aránya) természetesen fontos tényezői annak, hogy összességében elérhető legyen a milliós átlagbér. Érdemes tehát komplexen, további tényezőkkel is kiegészíteni a bérpálya előrevetítését.
Először is a minimálbér egy mesterséges beavatkozás a piaci folyamatokba, még ha a munkaadók, a munkavállalók és a kormány hármas konszenzusán alapszik is. A makrogazdasági modellekben a kormányzati beavatkozás a piactól függetlenül a gazdaságpolitikai célokat követi – hacsak nem ütközik rajta kívül álló korlátokba. A minimálbéremelés részben tehát a gazdaságpolitikai cél és akarat függvénye is, nem csak a munkaerőpiaci viszonyoké. Ezt támasztja alá a 2001-es magyar 57%-os emelés is. A minimálbér kapcsán jellemző hatás és elvárt hatás, hogy az ennél többet keresők bérét is felfelé tolja. Ha megvizsgáljuk a minimálbér és az átlagbér összefüggését, akkor az utóbbi 10 évben a minimálbér az átlagbér 40%-a körül mozgott. Tehát az 1 milliós átlagbér egyik szükséges feltétele a 400 ezres minimálbér, ami euróra számítva éppen nagyjából 1000 euró (ha nem tekintjük az utóbbi egy hét forintárfolyam-ingadozást). 2025 januárjától ezerkétszáz forint híján háromszázezer forint lesz a minimálbér, amihez képest már csak 33%-os minimálbéremelés választ el az 1000 eurótól, amit ráadásul a PM tervei alapján több évre elosztva kell elérni.
Természtesen a gazdaságpolitika nem csupán az akarat diadala, ha a munkaerőpiac termelékenység-javulás és kibocsátásnövekedés helyett / mellett elbocsátásokkal reagál. Nyilván szükséges a gazdasági növekedés is, valamint a – remélhetőlege néhány százalékos – infláció is segít a nominális bérek emelkedésén. Viszont nem csupán a gazdasági növekedés ad lehetőséget Magyaroroszág esetében a bérek növelésére, hanem a regionálisan relatív bérkifizetések is. A GDP jövedelmi megközelítésben az összjövedelmet két részre, munka- és tőkejövedelemre lehet osztani. A bérek arányát adja meg az ún. bérhányadmutató. Kónya István, Krekó Judit és Oblath Gábor 2021-ben írt egy tanulmányt, amelyben különböző megközelítésekben kiszámolták a magyar bérhányadot és összevetették a többi európai országgal, fókuszálva a visegrádi csoport bérversenyére. Az elemzésük szerint a szerzők által nemzetközi összehasonlításra legalkalmasabbnak tartott kiigazított bérhányad tekintetében Magyarországon a legalacsonyabb a bérek részesedése az összjövedelemből. Ez azt jelenti, hogy a tőkevonzóképesség lerombolása nélkül is lehetséges úgy korlátozott mértékig a béreket növelni a tőkejövedelmektől elvonva, hogy még nem számoltunk gazdasági növekedéssel. Ezt képes még felerősíteni az a közelmúltbeli érdekegyeztetési gyakorlat, hogy a béremelésért cserébe a kormány SZOCHO csökkentést ígér.
Ha tehát a növekedés, a minimális éves infláció, a minimálbér átlagbérre gyakorolt hatása, a bérhányad adta mozgástér és a 2–3 éves időtáv együttesét vesszük figyelembe, akkor a 2024 augusztusában teljes munkaidőben 600–630 ezer körüli átlagbér (KSH fogalomhasználatával átlagkereset) millióssá tétele jól tervezhető gazdaságpolitikai cél és nem csupán politikai nagyotmondás. Feltétele azonban, hogy teljesüljenek a növekedési várakozások.
Nyitókép forrása: Mohamed Hassan / Pxhere.com
