Nemrég megjelent tanulmányunk alapján Európa fellélegezni látszik az elmúlt években tapasztalt inflációs sokkjából, azonban az utóhatások ma is velünk vannak. Retrospektív megközelítésből számos tanulság vonható le az elmúlt évek eseményeiből, melyek azonosítása azért is fontos, mert egyre több elemző hívja fel a figyelmet az infláció egy esetleges újabb hullámára.
Vitathatatlan, hogy kétszámjegyű infláció kialakuláshoz komplex folyamatok vezettek, és hiba volna néhány tényezőre szűkíteni a pénzromlási folyamat magyarázatát. E számos tényező közül az egyik az Oroszország által elkövetett ukrajnai támadás, amire válaszul az európai országok szankciókkal léptek fel, illetve ami jelentősen felforgatta az energiapiacot is. Ennek vizsgálatára helyezte a hangsúlyt a tanulmány, mely a háborúhoz való földrajzi közelség és a magasabb áremelkedés között talált kapcsolatot.
A 24 európai uniós gazdaságra kiterjedően, klaszterelemzéssel csoportokat képezve mintázatokat kerestünk az infláció és egyéb makrogazdasági mutatók alakulásában. (A csoportképzés tényezői: a megújuló energiaforrások, az orosz áru- és energiaimport súlya, az államkötvény felárak, a koalíciós pártok száma a nemzeti kormányban, valamint az inflációs ráták éves változásának üteme.) Az alkalmazott megközelítés tehát a háborút megelőző időszak gazdaságpolitikai intézkedéseinek minőségét figyelembe veszi. A feltételezés az volt, hogy az EU gazdaságait jellemző különbségek és hasonlóságok a háború előtti felkészültség és kitettség, valamint a háború makrogazdasági hatásának vizsgálatával tárhatók fel.
Az inflációs ráták a közép- és kelet-európai országokban emelkedtek a legnagyobb mértékben, nevezetesen a balti-tengeri országokban, Magyarországon, Lengyelországban és Bulgáriában, ahol a háború előtt magasabb volt az Oroszországgal szembeni energiakitettség. Ezekben az országokban többnyire közös a posztszovjet történelmi háttér és az útfüggőségük. Minél nagyobb volt tehát az Oroszországtól való energia- és importfüggőség, annál nagyobb volt az infláció növekedése egy klaszterben, bár az alacsonyabb kezdeti infláció csökkentette ennek a növekedésnek a kockázatát. Megállapítható továbbá, hogy az orosz import- és energiafüggőség erősebb inflációs és folyó fizetési mérleg egyensúlytalanságokkal volt összeköthető. Megfigyelhető, hogy az emelkedő infláció mindig alacsonyabb növekedési kilátásokkal járt együtt, mely feltehetően a költséginflációval magyarázható.
A fentiek alapján az infláció alakulását mind a háborús időszak előtti gazdasági adottságok – ideértve a korábbi gazdaságpolitikai intézkedések minőségét is –, mind pedig az inflációs sokkot követő gazdaságpolitikai reakciók befolyásolják. Mindezek alapján arra lehet következtetni, hogy a kereskedelem és az energia diverzifikációja hatékony megelőző stratégia volt a külső sokkhatások negatív következményeinek elkerülésére. A vizsgálatok szintén igazolták, hogy euróövezeti tagság stabilizátorként és az infláció elleni védőernyőként működött.
A kutatás megállapította, hogy a háború első évében hozott antiinflációs intézkedések nem tudták hatékonyan kifejteni hatásukat, mivel azok nem tudták megakadályozni, hogy az energiaársokk a következő évben más inflációs mutatókba is begyűrűzzön. Mindez aláhúzza a gazdaságpolitikai minőség javításának szükségességét.
További következtetésünk, hogy a nemzeti gazdaságpolitika reálgazdasági eszközök alkalmazásával készülhet fel a (külső) költséginflációs sokkokra. Ennek lehetséges formái például a párhuzamos és alternatív energiahálózatok kiépítése, valamint a közvetlen beruházások alkalmazása. Amennyiben a kockázatok ismertek, úgy a költséginflációs sokk megelőzésére is van lehetőség. Ennél a pontnál fontos figyelembe venni, hogy a háború nem 2022-ben kezdődött, hanem hét évvel korábban – igaz, akkor jóval alacsonyabb intenzitással.
Aláhúzandó továbbá, hogy a fenti összefüggések nyomán kizárható az energiainfláció pusztán monetáris kezelése: a fiskális politika eszközeinek alkalmazása nem kerülhető ki. Mindez összhangban áll azzal a közgazdasági szakmai vitával, miszerint a monetáris politikai eszköztár nem elsősorban az exogén sokkhatásokból fakadó infláció kezelésében tudja a legnagyobb hatékonyságot mutatni.
