Az utóbbi időben a magyar sajtó hasábjain kibontakozni látszik egy szakmai vita a koronavírus okozta gazdasági válság fiskális politikai kezeléséről.
Kockázatok a horizonton
A kormányt kritika éri egyrészről a 2022-es költségvetési hiánycél magas volta miatt, másrészről a költségvetés kiadásainak irányai miatt, amely nem vág egybe például a jegybank versenyképességi programjával. A túl magas hiánycél aggodalmat kelthet, mert – a válság és egyéb tényezők hatására – a magas nemzetközi és hazai infláció okozta kamatkörnyezetben az állam adósságának kamatterhei nőhetnek, amely veszélyt jelenthet az államadósság refinanszírozásának képességére. Másrészről, ha ezt a deficitet a magyar állam nem annak érdekében használja fel, hogy növelve Magyarország versenyképességét ne essünk bele a közepes jövedelmű országok csapdájába, akkor szélsőséges esetben akár fennállhat a stagfláció veszélye is. Ez azért állhat elő, mert ha a versenyképességünket meghatározó termelékenység – különös a kis- és középvállalati szektorban – nem növekszik, de mindezek mellett aktív állami beavatkozással ideiglenesen fennmaradhat a bérdinamika és a nemzetközi makrokörnyezet instabil lehet – azaz inflációt „importálunk” –, akkor közép és hosszú távon alacsony aggregált kibocsájtás mellett is fennmaradhat az állami költések által is gerjesztett – a jegybanki célnál magasabb – infláció. Ebben a rossz makroökonómiai környezetben pedig biztosan megnehezedne a magyar államnak megújítani a lejáró adósságát. Kérdés, hogy a vezető sajtóban leginkább elterjedt „választási költségvetés” narratívája mellett milyen más, szintén racionális érv állhat a kormány költségvetési politikája mellett.
Növekedésünk alapkövei
A magyar gazdaság a 2008-as pénzügyi válságból való hosszú évekig tartó kilábalás után növekedési pályára állt. A növekedési pálya alapjai voltak:
- a teljes foglalkoztatást támogató adórendszer;
- a monetáris politikai eszköztár megújítása.
E két fordulat sikeres extenzív növekedési pályát jelentett az országnak. Magyarország földrajzi adottságai azonban determinálják, hogy pusztán erőforrás-alapú növekedés nem hozhatja el a kívánt jólétet, vagyis a felzárkózást a szingapúri vagy osztrák élet minőségéhez.
Magyarország tehát – Szingapúrhoz hasonlóan – egy exportorientált gazdaság. Vitathatatlan, hogy például Szingapúr sem bővelkedett materiális erőforrásokban abban az időben, amikor a harmadik világra jellemző életkörülményeket hátrahagyva a világ legversenyképesebb országa lett. De mégis mi jelentheti mára a két exportorientált ország közti minőségi különbséget a történelmi körülményeket leszámítva, avagy hogyan lehetne Magyarország az „európai kisoroszlán”?
Az ázsiai oroszlán
Bár köztudottan Szingapúrt az ázsiai „kistigrisek” csoportjába sorolják, a városállam nevének jelentése magyarul az, hogy „oroszlánváros”. A magyar monetáris politika vezetői figyelmének központjában is álló városállam hogyan válhatott a nyugati jóléti államoknál is vonzóbb mintává? Röviden a következőképpen foglalható össze a válasz:
- magas arányú belföldi tulajdon a termelékeny ágazatokban aktív állami szerepvállalással;
- a világ élvonalába tartozó humánerőforrásképzés;
- a belföldi tulajdonban lévő és magas hozzáadott értékű munkahelyeket létrehozó vállalatok sikeres exportja az állam külpolitikájának és infrastruktúrafejlesztésének segítségével.
Ezek a tényezők együttesen jelentik a szingapúri fejlesztő állam modelljének sikerét.
Merre tovább, Magyarország?
Nulladik lépés, hogy a fiskális kormányzásért felelős közpolitikai döntéshozók akarják a magyar sajátosságokhoz implementálni az említett három tényezőjét a sikernek. Bár koherens stratégiát nem látni, lépések történtek az elmúlt években. A magyar gazdaság bizonyos ágazataiban – amelyek azonban kevésbé exportképesek – történt pozitív irányú változás a tulajdonosi összetételben a belföldi tulajdon javára. Az egyetemi modellváltás és a felsőoktatás támogatására fordított összegek növelése fontos kezdő lépések voltak a magasabb hozzáadott értéket előállítani képes munkaerő képzésében, de még nagyon sok munka vár az egyetemekre, hogy akár a szűkebb régiónkban is nemzetközileg versenyképesek legyenek. Magyarország kétségtelenül integráns része a „Nyugat” gazdasági együttműködésének, valamint deklarált célja részt venni a „Kelet” felemelkedésében.
Az eredeti kérdés megválaszolása érdekében elengedhetetlen volt a kontextus rögzítése. A kritikus narratívákkal ellentétben mindenképpen méltányolható, hogy a kormány kiemelt területként tekint a költségvetési ráfordítások alapján az infrastruktúrafejlesztésre.
A világkereskedelem átalakulóban van. Bár a gerincét a világkereskedelemnek a következő évtizedekben továbbra is az USA–Európa és USA–Kína tengelyek jelenthetik, azonban a legnagyobb arányú fejlődés mindenképpen az Európa–Kína tengelyen valósulhat meg, ha sikerül a politikai ügyeket félretéve beteljesíteni ezt a potenciált. Az átrendeződés másik dimenziója pedig, hogy az Európa–Kína tengelyen folyó kereskedelem fókusza a tengeri útvonalakról az interkontinentális vasútvonalakra terelődhet át. Ennek a folyamatnak a katalizátora a világot súlytó ökológiai válság elleni küzdelem is.
E két dimenzióban történő átrendeződést tekintve úgy tűnik, hogy a mindenkori magyar kormánynak – szűkebben a külügyért és a fiskális politikáért felelős kormányzatnak – nemcsak lehetősége, hanem feladata is részt venni a magyar infrastruktúra újonnan létrejövő keleti kereskedelmi útvonalakba való integrálásában. Zajlanak is már ezzel kapcsolatos beruházások Magyarországon. Ha a legjobb forgatókönyv érvényesül Magyarország számára, amire minden lehetőségünk megvan, akkor Magyarország az lehet a vasúti kereskedelemnek, ami Szingapúr a tengeri kereskedelemnek. Ezt a fejlesztést, ezt a lépcsőfokot nem lehet kihagynunk, ha „európai kisoroszlánná” akarunk válni.
Kiugrási stratégia
Ha a magyar kormány a következő évek költségvetési hiányát jól használja fel, azaz direkt vagy indirekt módon a szingapúri fejlesztő állam sikerét hozó három tényező magyarországi megvalósulása érdekében költi el – és emellett elvégzi a kkv-szektor szereplőinek méretgazdaságosságát elősegítő feladatait –, akkor a vállalatok termelékenysége nőni fog, és a termelékeny vállalatok a külpiacokra juttathatják termékeiket. Ebben az esetben az ország elkerülheti a közepes fejlettség csapdáját és a stagfláció bekövetkezésének veszélye is elhanyagolható mértékűvé válik, ha a nemzetközi makrokörnyezet is stabil marad. Olybá tűnik, hogy az ember és a beton szembeállítása egymással hamis dilemma, egyike a másik nélkül keveset ér.
