Az előző, Élményből kompetencia: a tanulás mint jövőműhely című blogbejegyzésemben arról írtam, hogy gyorsan változó, digitalizált világunkban a munkaerőpiacon egyre több új készségre van szükség.
A tudás megszerzése önmagában már nem elég: a tanulásban a jövőkészségek fejlesztésének és az élménypedagógiának egyre nagyobb szerep jut. Vajon milyen módszerekkel lehet a jövőkészségeket hatékonyan fejleszteni, és a tapasztalatokat használható kompetenciává átalakítani? A digitalizáció a tanulási tereinket is átalakította, ezért releváns a kérdés, hogy offline vagy online vagyunk hatékonyabbak? Milyennek látjuk a „nagy képet”, vagyis az oktatás jövőjét?
Van egy tréninggyakorlat, a ZOOM, amely nemcsak annak kiváló példája, hogyan válhat a tanári kreativitás által egy művészeti alkotás tanulási eszközzé, hanem azt is jól szemlélteti, hogyan válik a játék tanulássá. A gyakorlat alapját képező képeskönyv (silent book, csendes könyv, azaz az „olvasó” fantáziájára van bízva, hogy milyen narrációt hoz létre a képekhez) érdekessége, hogy egy magyar tervezőgrafikus, Bányai István rajzolta, a megjelenést követően pedig az év (1995) gyermekkönyve díjjal jutalmazta a The New York Times.
A magyar grafikus képeire épülő gyakorlatban a résztvevők feladata, hogy közösen rakják sorba a képeket, alkossák meg a történetet úgy, hogy nem láthatják a többiek kezében lévő képeket. Tehát a résztvevők között egy képsorozatot osztunk szét, mely ugyanannak a történetnek a részleteit ábrázolja egyre közelebbről. A feladat nem bonyolult, azonban csak akkor lehet megoldani, ha a csoporttagok hatékonyan kommunikálva együttműködnek.
A gyakorlat végén, a közös reflexió során válik még izgalmasabbá a tanulási folyamat, ami eddig a pontig csak „egyszerű” játéknak tűnt. A résztvevők minden esetben, szinte kivétel nélkül felismerik, hogy a feladat valójában a saját kommunikációs stílusuknak mutatott tükröt: mennyire voltak képesek meghallgatni egymást, hogyan reagáltak a félreértésekre, bizonytalanságokra, ki ismerte be vagy fel, ha hibázott. A ZOOM gyakorlat úgy működik, mint egy valós munkahelyi helyzet kicsinyített modellje: az információhiány, az időnyomás, az együttműködési kényszer is megtapasztalható benne, valamint a közös cél meghatározása is, kommunikáció által.
Akárhányszor alkalmazom ezt a gyakorlatot, különleges energiák szabadulnak fel az offline térben. A résztvevők általában arról számolnak be, hogy sokat tanultak a gyakorlat során a testbeszédről, a kommunikációról és saját magukról. A fizikai jelenlét támogatja a bizalom kialakítását, a spontán reakciókat és a közös figyelmet, azokat az interakciókat, amelyek például egy csoport csapattá válását is biztosítják. Ezzel szemben a digitális, online környezet más típusú kompetenciákat mozgósít. Ott a fókusz inkább a strukturált kommunikáción, a rövid, tömör megfogalmazáson és a technológia tudatos használatán van.
A kettő, offline és online tér és eszközök nem versenytársai, hanem komplementerei egymásnak a jövőkészségek fejlesztésében. Az offline helyzetek mélyebb érzelmi bevonódást és társas tanulási lehetőségeket kínálnak. A digitális terek, például az mesterséges intelligencia megfelelő használata az új kommunikációs helyzetekre és a virtuális együttműködésre készíti fel a tanulókat. A tanulás mint jövőműhely ezeknek a tereknek az ötvözését jelenti: személyes tapasztalatok szerzését és digitális kompetenciák fejlesztését.
A ZOOM-hoz hasonló gyakorlatokban, legyen az offline vagy online, a játék nem öncélú, hanem tudatosan felépített tanulási helyzet. A biztonságos környezetben lehet kísérletezni, új megoldásokat kipróbálni, a reflexió pedig abban segít, hogy az élményből tudás, a tapasztalatból készség alakuljon ki. A módszer különösen hatékony a jövőkészségek fejlesztésében, hiszen a kommunikáció, az együttműködés, az empátia vagy a problémamegoldás nem tanulható meg elméletből, tudásátadással. Ezek a készségek csak gyakorlással, interakciókon keresztül fejlődnek.
A ZOOM-ban a tanulócsoportnak csak akkor van esélye a sikerélményre, ha minden résztvevő igyekszik a „nagy képet” látni. Ugyanez érvényes a projektalapú tanulásra (Project Based Learning, PBL) is, akár offline, akár online térben kapcsolódnak a csoport tagjai. A PBL-ben a tanulók valós problémákon dolgoznak, kutatnak, terveznek, megvalósítanak és prezentálnak. A folyamat során fejlődik a felelősségvállalásuk, az időgazdálkodási, a konfliktuskezelési készségük és a kreativitásuk, vagyis ugyanazok a készségek, amelyeket például a ZOOM is felszínre hoz egy rövid, akár 30 perces időkereten belül.
A projektalapú tanulás abban is hasonlít a tréninggyakorlatokhoz, hogy a projekt megvalósításához folyamatos kommunikációra, önreflexióra és közös cél kijelölésére van szükség. A tanulás nem egyszerűen „feladatmegoldás”, hanem egy olyan folyamat, amely legalább annyira értékes, mint maga az eredmény. A reflektív beszélgetések vagy akár a reflexiós naplóírás segítenek abban, hogy a tanulók felfedezzék és tudatosítsák, hogy miben fejlődtek, milyen kompetenciákat sajátítottak el.
Ahogyan a ZOOM című képeskönyv lapjai is csak együtt mutatják meg a teljes képet, úgy az oktatásban is oktatók, tanulók és az intézmény közösen érhetik el a közös célt. Az oktató szerepe ma már nem csupán tudásátadás, hanem facilitálás és egy biztonságos tér megteremtése, ahol a tanulók bátran kísérletezhetnek. Az intézmények feladata, hogy ehhez olyan környezetet biztosítsanak, ahol a módszertani megújulásnak és a kísérletezésnek van tere, például oktatásfejlesztési központok, tréningek, tanulásműhelyek formájában.
Nyitókép anaken2012 / depositphotos.com