A jelen írás azt járja körbe, fókuszálva az orosz–ukrán fegyveres konfliktusra, van-e napjainkban nemzetközi jogi relevanciája a hadüzenet létének vagy hiányának.
Időről időre felvetődött a 2022. február 24-én Ukrajna ellen megindult orosz inváziót követően a hadüzenet kérdésköre. Hol a biztonságpolitikai szakértő bizonytalanodott el a támadás estéjén a neki szegezett kérdést illetően, miszerint beszélhetünk-e háborúról, hogy vajon a hadüzenet hiánya miként befolyásolhatja válaszát. Hol a (második világháborús) győzelem napjához közelítve indultak meg spekulációk 2022 tavaszán, amelyek azt várták, Oroszország végre február után májusban tényleg hadüzenetet hirdet. Hol az orosz védelmi miniszter hangoztatja, hogy „a kollektív Nyugat […] hadüzenet nélküli háborút folytat” Oroszország és Belarusz ellen. Hol – 2023 decemberében – a magyar miniszterelnök tett sokakat meghökkentő kijelentést, miszerint „Amikor az oroszok majd hadat fognak üzenni Ukrajnának, na, az háború lesz” (a kormányfő e kormányinfó végén mindazonáltal leszögezte: „Ukrajna háborúban áll”).
Ma azonban, nemzetközi jogi szempontból, nincs semmi jelentősége a hadüzenet létének vagy nemlétének. „Nem kell hadat üzenned ahhoz, hogy hadban állj.” Belső jogi szempontból ámbátor lehet relevanciája – áttételesen – e kérdésnek, lásd például ha nem hirdetnek hadiállapotot, nem lehet orosz sorkatonákat külföldön bevetni, emberi jogokat – pl. szólás- vagy mozgásszabadságot – a „normális” körülmények között is megengedettnél erőteljesebben korlátozni, hadbiztosokat kinevezni. Illetve a mozgósításhoz is az orosz normák szerint hadiállapotban kellene lenni egy másik állammal, ám megjegyzendő, részleges mozgósítást időközben, 2022 szeptemberében Putyin már elrendelt. A (jelen állás szerint pusztán hipotetikus) hadüzenettel természetesen nem vállalná fel Oroszország, hogy agressziót követ el szomszédjával szemben. Belső jogi normáik sem engednék ezt. Legalábbis az orosz nemzeti szabályok szerint csak akkor lehet mozgósítást elrendelni, ha Oroszországot támadják meg. (Hiszen az agresszió a nemzetközi jog által tiltott, azaz orosz támadás esetére nem hozhattak ilyen belső jogi rendelkezést.) Lehet persze hivatkozni (bár, fontos hangsúlyozni, nem megalapozottan, hiszen önvédelemben lévő állam nem követhet el agressziót) az ukránok ellentámadásaira például Belgorod városa esetében, ezeket beállítva az erőszak tilalma megsértésének. Így már elhárulni is látszanak a mozgósítás akadályai, formailag, jogilag. De nem nemzetközi jogilag, hiszen agresszor az áldozat állammal szemben nem vetheti fel az agresszió vádját.
Korábban is, amikor az államok közötti fegyveres erő alkalmazását jogi keretek nem korlátozták, vagyis amíg megillette az államokat a háborúindítás joga, azaz a ius ad bellum („jog a háborúhoz”), a hadüzenet ugyancsak nem bírt nemzetközi jogi relevanciával. Az állami szuverenitás szerves része, az egyik legfontosabb állami jogosítvány volt ugyanis a háborúindítás korlátlan joga. Az 1907. évi második hágai békekonferencián azonban az ellenségeskedések megkezdéséről szóló III. egyezmény formai, eljárási korlátot állított a ius ad bellum elé (voltaképpen formalizálva a régóta fennálló gyakorlatot), 1. cikkében ugyanis előírta: „A szerződő Hatalmak elismerik, hogy közöttük az ellenségeskedéseknek nem szabad megkezdődniök előzetes és minden kétséget kizáró értesítés nélkül, amely akár megokolt hadüzenetnek, akár ultimátumba foglalt feltételes hadüzenetnek alakjába foglalható.” Ahogy több mint 100 évvel ezelőtt Eöttevényi Nagy Olivér írta: „Maga a háború – amint azt az e tárgyban intézkedő hágai egyezmény kimondja – határozott, kétséget fenn nem hagyó nyilatkozatokkal kezdendő meg”. Ekkor tehát a hadüzenet jelentőséget nyert, de csak rövid időre.
Épp az 1907. évi hágai konferencián született ugyanis meg az az első sokoldalú nemzetközi szerződés, amely tartalmilag is elkezdte korlátozni a háborúindítás jogát. Igaz, a Drago–Porter egyezmény – az értekezleten elfogadott II. számú szerződés – még csupán annyit írt elő, adós állammal szemben a tartozások behajtására immár korlátozott a fegyveres erő alkalmazásának korábban limitálatlan lehetősége. A folyamat azonban ekkor beindult, és több fázison át – amely grádicsokon nemzetközi szerződések sora korlátozta egyre szélesebb körben a háborúindítás jogát – végül eljutottunk 1945-ig és az ENSZ Alapokmányig. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének alapító okirata pedig – amely szerződésnek mára majd’ minden állam részese – immár kategorikusan deklarálta az államok közötti erőszak tilalmát.
Ma tehát irreleváns, intéznek-e vagy sem az államok hadüzenetet a megtámadni tervezett másik félnek. Tilos támadniuk, ez az alapvetés. Nem lehet formalitások betartásával felülírni az erőszak általános tilalmát. Nem lehet egy deklarációval igazolttá tenni a háborút. Másképpen: eleve nem küldhetsz hadüzenetet, hiszen nincs jogod a másik államot lerohanni, belőle területeket kiharapni, kormányzatát megdönteni. Korábban a hadüzenet lényege annak megakadályozása volt, hogy „minden előzetes tudósítás nélkül […] egymásra rontha[ssa]nak a nemzetek”. Azóta azonban megfosztották az államok magukat attól a jogtól, hogy egymásra ronthassanak. Ma önvédelmen kívül még egy esetben van joga egy államnak egy másikkal szemben erőt alkalmazni: ha erre az ENSZ Biztonsági Tanácsa (BT) felhatalmazást ad (ha a BT úgy ítéli – az ENSZ Alapokmány VII. fejezete alapján –, hogy e fegyveres rendszabályok szolgálhatják a nemzetközi béke és biztonság helyreállítását). Hadüzenetre azonban ekkor sincs szükség: ez esetben a BT határozata jelzi országnak is, világnak is, hogy megindulnak a hadműveletek (amelyek tehát csak reakciók lehetnek az így célkeresztbe vett állam jogsértésére).
A kérdés másik oldalaként pedig nem a hadüzenet létén vagy hiányán múlik, beszélhetünk-e két állam között fegyveres konfliktusról, s így alkalmazandók-e a háborúk idejére előírásokat tartalmazó ius in bello („jog a háborúban”) normák. Ahogy a ma hatályos humanitárius jogi, azaz ius in bello szabályokat rögzítő 1949. évi genfi egyezmények közös 2. cikke fogalmaz: „Azokon a rendelkezéseken kívül, amelyek a béke idején is alkalmazandóak, a jelen Egyezmény alkalmazást nyer a két vagy több Magas Szerződő Fél között bekövetkező megüzent háború vagy minden más fegyveres összeütközés esetén, még ha a hadiállapot fennállását közülük valamelyik nem is ismeri el.”
Az agresszió fogalmát 1974-ben definiáló 3314. számú ENSZ Közgyűlési határozat is leszögezi: „tekintet nélkül arra, hogy történt-e hadüzenet”, agressziónak minősül a határozat által felsorolt számos magatartás, így többek között, most csak az orosz offenzíva legeklatánsabb példáit hozva, az invázió, a katonai megszállás, a terület annektálása.
Egyébiránt a (voltaképp 2014 óta zajló) harcok eszkalálódását jelentő 2022. február 24-én Ukrajna ENSZ-nagykövete, Sergiy Kyslytsya az ENSZ Biztonsági Tanácsában Putyin aznap hajnali szónoklatát hazájával szembeni hadüzenetként értékelte. A világsajtóban sem késtek a hasonló interpretációk. Konklúzióként tehát leszögezhető, formális hadüzenetre ma már nincs szükség, sőt hadüzenetet intézni az erőszak alkalmazása mellett az azzal való fenyegetést is tiltó ENSZ Alapokmány sérelmét jelenti, egyszersmind hadüzenetnek tekinthető a nem annak titulált beszéd is, ha hatását tekintve fegyveres konfliktust indít el. Csak ma már agresszornak nevezzük azt, aki BT-felhatalmazás nélkül hadat üzen s indít más állam ellen.
Nyitókép forrása: Wikipédia
