Avagy Don Quijote-i küzdelem az elgépiesedés ellen
Molnár Tamás, a katolikus filozófus nem pusztán a modernitást, a technika fejlődését kritizálta, hanem az ember elszemélytelenedésétől tartva, végső soron az ember szabadságát féltette. Munkáiban a személyszerű Isten megvallása, a lélek és az emberi autonómia védelme áll a középpontban, miközben ironikusan reflektált saját küzdelmének bizonyos hiábavalóságára is.
Molnár Tamást, a magát hangsúlyozottan katolikus filozófusként meghatározó, nemzetközi szinten is jelentős és elismert gondolkodót gyakorta a modernitáskritikával összefüggésben szokás említeni. És ez természetesen indokolt is. Célszerű és Molnár mélyebb, alaposabb megértése szempontjából látnunk kell azonban azokat az összefüggéseket, azokat a morális, teológiai és antropológiai előfeltevéseket is, amelyeknek szinte egyenes következménye a molnári modernitáskritika.
A modernitás kritikai meghatározása, és ennek a kritikailag meghatározott modernitásnak az elvetése ugyanis – nem csupán Molnárnál, hanem valamennyi modernitáskritikus gondolkodónál – nem önmagában áll, hanem mindig beágyazva egy szélesebb szellemi horizontba. Így aztán egyáltalán nem mindegy, hogy egy filozófus vagy más teoretikus elme mely eszmei irányból, alapállás felől közelít a modernitáshoz. A modernitáskritika ugyanis sosem kiindulási pont, hanem mindig következménye valami más, a modernitás szellemétől merőben eltérő gondolkodásmódnak.
Molnár katolikus felfogásához képest igencsak eltérő indíttatású és konzekvenciájú például a francia modernitáskritika, az új jobboldal képviselőinek eszmevilága, amin belül szintén jelentős eltérések fedezhetők fel. René Guénon (1886–1951) élesen bírálta a nyugati civilizációt, elutasítva a fejlődés és a racionalizmus eszméit. Később Kairóba költözött, és az iszlám misztika (szúfizmus) felé fordult. Alain de Benoist (szül. 1943) elutasítja a liberalizmust, a globalizációt és az egyenlőség elvét. Helyette az etnopluralizmust (a népek önazonossághoz és különálláshoz való jogát) és a pogány európai gyökerekhez való visszatérést hirdeti. Ebben igencsak hasonlít az olasz Julius Evola magatartására. Guillaume Faye (1949–2019) a legmodernebb technológiát ötvözné az archaikus, tradicionális értékekkel.
Benoist és Faye szerint a kereszténység felelős az európai civilizáció hanyatlásáért, mert 1) egalitárius (úgy vélték, az a keresztény tanítás, hogy mindenki egyenlő Isten előtt, ágyazott meg a modern liberalizmusnak, a demokráciának és a szocializmusnak – és beláthatjuk, hogy e gondolatban van némi igazság, annak ellenére, hogy Jézus azt tanította, adjátok meg a császárnak, ami a császáré, Istennek pedig azt, ami Istené); 2) univerzális (szerintük a kereszténység globális jellege elmossa a nemzeti és kulturális különbségeket, ezzel utat nyitva a globalizációnak); 3) intoleráns (Benoist szerint a monoteizmus természeténél fogva kirekesztő, szemben a „természetes” és toleráns európai politeizmussal). Persze köztük is mutatkoztak ellentétek. Faye az iszlámmal szembeni küzdelemben olykor hajlandó volt a keresztény kulturális örökséget (mint identitáselemet) elismerni, miközben Benoist inkább az iszlámot látta a globalizáció elleni potenciális szövetségesnek.
Hozzájuk képest merőben más, részben kevésbé politikus volt Molnár keresztény, katolikus modernitás kritikája. Mindenekelőtt hitt a személyes Istenben, hitt a Megváltóban. A modernitás negatív jelenségeként tekintett Istennek a filozófusok által való elszemélytelenítésére. Önálló kötetet is szentelt ennek a problémának (Filozófusok istene).
Molnár azonban az Egyházon belül tapasztalható modernista folyamatokkal szemben is óvatos és távolságtartó volt. Nem tagadta a II. vatikáni zsinat (1962–1965) legitimitását, nem csatlakozott tradicionalista egyházszakadásokhoz, azonban finoman bírálta, amit gyakran „a zsinat szellemének” neveznek. Vagyis azt a progresszív értelmezési hullámot, amely szerinte túlzott alkalmazkodást jelentett a modern világhoz, relativizálta a dogmatikai és liturgikus hagyományt, gyengítette az Egyház identitását. Úgy látta, hogy a nyitás (aggiornamento) könnyen önfeladásba csúszhat át.
Molnár mindenekelőtt vallotta az ember Isten képére és hasonlatosságára való teremtettségét. A személyszerű Isten tehát személyiséggel rendelkező embert teremtett. Aligha utólagos belemagyarázás Molnár filozófiájába, hogy Isten elszemélytelenítése voltaképp megnyitja az utat az ember elszemélytelenítéséhez. Az elszemélytelenítés leglátványosabb formáját Molnár az elgépiesedésben vélte felismerni. A reneszánsztól felvirágzó mechanikában nem önmagában látott veszedelmet, hanem abban, ahogyan a mechanika az emberi gondolkodást célszerűségi, hasznossági alapon átalakítja, uniformizálja, végső soron kiüresíti, felszámolja, megszünteti.
A mechanika Molnár számára általában is a modernitás és a technika metaforájává vált. Amikor technikáról ír, akár a legmodernebb informatikai technikáról, biotechnológiáról, gyakorta használja ezek szinonimájaként a mechanikát, amiből szerinte minden modern technika kinőtt. Molnárnak természetesen nem a technikával van baja, nem azzal áll perben és haragban, hanem annak életforma- és gondolkodásalakító, végső soron megint csak elszemélytelenítő hatásaival.
Molnár természetesen maga is érzi elmélkedéseinek, küzdelmének bizonyos hiábavalóságát. Nem gondolja, hogy a világ átalakulásának menete pusztán az ő – és még néhány hozzá hasonló gondolkodó – eszméitől megváltozna. Stílusában gyakorta igyekszik felvenni a semleges szemlélő, a tanú maszkját, de morális énje olykor fel-felsajdul, és egy-egy keserűen ironikus mondattal leplezi le e választott pózának tarthatatlanságát.
Merőben önironikus és történelemfilozófiai mélységű egyik nagy esszéjének már a címválasztása is: Én, Symmachus. Úgy véli, ahhoz hasonlóan védelmez egy letűnő világot, amiként az egykori római szenátor a pogány vallást a kereszténység szárba szökkenésének idején, amint javasolta Victoria szobrának a szenátus épületébe való visszahelyezését.
Igen beszédes egy másik jelentős esszéjének címe is: Lélek és gép. Itt mintha kimondatlanul is annak a Spenglernek a gondolatait folytatná, és bontaná tovább, aki A Nyugat alkonyát „A Gép” című nagy fejezettel zárta. Különösen figyelemreméltó Spenglernek az a gondolata, hogy amennyiben a technikát fejlesztő és kézben tartó legkiválóbb koponyák hátat fordítanának a „gépek” világának, alighanem véget érne a történelem általunk ismert formákat öltő nagy komédiája. Külön érdekes, ahogy Spengler Molnár későbbi gondolataihoz hasonlóan a gépet a lélekkel állítja szembe, és e kettősségnek némi teológiai színezetet is ad. Mint írja: „Ha feltesszük, hogy az eljövendő generációk legtehetségesebbjei számára a lélek üdvössége fontosabb lesz a világ minden hatalmánál, hogy a metafizika és a misztika befolyására (…) a gépek satanizmusát éppen az a szellemi elit fogja egyre jobban átérezni, amelyiknek kezében a jövő (…) nos akkor semmi sem fogja e nagy színjáték (…) bevégződését feltartóztatni.” (A Nyugat alkonya II. 724.)
Molnár nem reflektál Spenglernek e gondolataira, miközben azoknak a molnári filozófiával való összefüggésük, bensőséges kapcsolatuk nyilvánvaló. Molnár a Lélek és gépben azonban hosszasan idézi egy másik szellemi rokonát, a francia írót, Georges Bernanost (1888-1948). Az író közel száz év előtti gondolatainak aktualitásába ahhoz hasonlóan borzonghatunk meg, amiként néhány évtizeddel ezelőtt alighanem maga Molnár is. „A világot olyan univerzális, totalitárius és koncentrációs szervezet megjelenése fenyegeti, amely előbb vagy utóbb, ilyen vagy olyan néven a szabad emberből a közösségre veszélyes szörnyeteget csinál majd… Holnapra eltűnik a kommunizmus, ahogyan a hitlerizmus is eltűnt, a modern világ mindazonáltal tovább halad e felé a központosított világrendszer felé, amelyre mintha maguk a demokráciák is törekednének… Mi maradhat egyáltalán az emberből? Bekebelezi őt a globalizáció, testestül-lelkestül bekebelezi a gazdaság, úgyhogy valóságos új emberi faj születik, a »gazdaságiember«, akinek nem felebarátai vannak, hanem dolgai… Az egyetlen probléma, ami ma felmerül, nem a rendszerben… magában a civilizációban van. Előszeretettel mondjuk, hogy ez az embertelen civilizáció… a technika csodás erőforrásainak hála még az isteni hatalmat is bitorolja. A kérdés az, hogy a technika a jövőben testestül-lelkestül rendelkezik-e majd az emberek fölött, nem csupán életükről és halálukról, hanem életkörülményeikről is döntve, amint egy nyúltenyésztő is rendelkezik nyulai fölött.” (Lélek és gép, 194.)
Molnár azonban nem elégszik meg Bernanos e gondolatainak idézésével. Elénk tár a XX. század közepén elhunyt a francia szerzőtől egy olyan további eszmét, amit tovább technicizált korunkban még mélységesebben igaznak érzünk, mint amennyire az volt megfogalmazása idején. „A gondolat nem szabad többé. A propaganda valamennyi formája szinte észrevétlenül gyúrja-formálja éjjel-nappal, akár egy szobrász a viasztömböt… A totalitárius ember megalkotása megelőzi a totalitárius rendszerét.” (Lélek és gép, 195.)
Mind Molnár, mind pedig az általa idézett szöveg gondolatai alapján egyértelmű, hogy Molnár modernitáskritikája magát az embert, annak lelkét, szabadságát kívánja megoltalmazni attól a technikától, amelynek birtokbavételétől a modern ember éppenséggel szabadsága kiteljesedését reméli. Ez a „korral haladni” kívánó ember pedig a leggyanútlanabb módon nem veszi észre, hogy a technikát nem ő használja, hanem már régen az használja őt. Molnár az embert végső soron önmagától kívánja megoltalmazni, és épp ez adja mind az ő, mind pedig számos, hasonló szellemű szerző törekvésének mély tragikumát. A demokrácia modern eszméje alól azonban ő sem tudja kivonni magát, és ez alighanem némileg összefügg keresztény hitével, az Isten előtti egyenlőség gondolatával. Nem sok szót veszteget ugyanis arra, amit kénytelen-kelletlen, de Spengler és Ortega egyaránt elfogadtak: lehet ugyan az emberiség valaminő egységéről beszélni, ám ez a legcsekélyebb mértékben sem változtatja meg azt a tényt, hogy a társadalom, amelyben az ember él, többnyire tömegből és kiváló kisebbségből áll. Be kell lássuk azonban annak kiábrándító voltát is, hogy a valamiben való kiválóság nem szükségképpen esik egybe az erkölcsi nagysággal. Amit a liberális modernizmus progresszív szemléletéből fakadóan utasít el, Molnár keresztény, konzervatív meggyőződésből, nevezetesen az elitizmust.
Így aztán nem teljesen megalapozatlan reménységét, amely inkább az autonómiáját a társadalmi nyomások ellenére is megőrizni tudó kisebbségre igaz, az egész emberiségre kivetíti: „… az emberi olyannyira alapvető szükségletünk, hogy a nem antropomorf formákhoz, hangokhoz, alakokhoz való hozzászokásunk ellenére mentális struktúránk – egyszerűbben, lelkünk – végül mindent elutasít, ami ellentétes vele.” (Lélek és gép, 187.)
Van azonban abban valami megnyugtató, hogy túlélésünk szempontjából közömbös, hogy e túléléshez az iránytű valamennyiünk kezében ott van-e vagy csupán néhány bölcsében. Hogy Molnár Tamás ehhez az ortegai értelemben vett kiváló kisebbséghez tartozott, egyre kevésbé kétséges.




