Metternich alakja a magyar történeti emlékezetben sokáig a reakció és a nemzeti törekvések elfojtásának jelképe volt, ám pályája és magyar kapcsolatai ennél lényegesen árnyaltabb, ha nem ezzel éppen ellentétes képet mutatnak. A Rajna-vidékről induló arisztokrata házassága révén emelkedett a hatalom csúcsára, a bécsi kongresszus rendszerének megalkotója lett és bár ambivalensen viszonyult a magyar rendi alkotmányhoz, még politikai ellenfelei ügyeiben is képes volt mérsékelt, taktikus, emberséges politikát követni.
A reformkor és 1848 történetének hagyományos, majd különösen a kommunista korszak narratívájában Metternich testesítette meg a „bécsi udvar” konzervatív, centralizáló politikáját, amely a magyar nemzeti törekvéseket fékezni igyekezett. Ez a kép azonban leegyszerűsítő. Metternich nem pusztán magyar ügyekben gondolkodott, hanem egy soknemzetiségű birodalom és egy forradalmi hullámokkal fenyegetett Európa stabilitását próbálta biztosítani. A nemzeti eszme iránti gyanakvásának legfőbb oka az volt, hogy a francia forradalomban a forradalmi és a nemzeti eszme szorosan összekapcsolódott. Ennek következtében a forradalommal szembeni ellenszenve szinte szükségképp terelte gondolkodását a nemzeti eszmével szemben való gyanakvás felé.
Metternich 1773-ban született a Rajna-vidéki Koblenzben, régi német arisztokrata család sarjaként. Ifjúságára döntő hatással volt a francia forradalom és a napóleoni háborúk korszaka. A forradalmi radikalizmus, a társadalmi rend felbomlása és az arisztokrácia üldöztetése megerősítette benne a rend, a legitimitás és a dinasztikus stabilitás iránti elkötelezettséget. Pályafutása során szolgált szászországi küldöttként, a Német-Római Birodalom nagyköveteként Poroszországban. Később Ausztria szolgálatában számos diplomáciai feladatot látott el, többek között betöltötte a párizsi követ tisztét, utóbbit ráadásul a különösen kényes, napóleoni időkben. E tapasztalatok meghatározták politikai látásmódját, és megalapozták későbbi, a birodalmi stabilitásra irányuló realista államférfi-szemléletét.
Emelkedésében döntő szerepe volt házasságainak is. Metternich háromszor nősült, s feleségei révén fontos társadalmi és politikai kapcsolatrendszerhez jutott. Első felesége Eleonore von Kaunitz grófnő, az egykori kancellár unokája volt. Gyermekük, Maria Leopoldina (1797–1820) gróf galántai Esterházy Józsefhez (1791–1847) ment feleségül. Leontine Adelheid Maria Pauline leányuk (1811–1861) az „Ördöglovashoz”, gróf szlavnicai és bajnai Sándor Mórichoz (1805–1878) ment nőül.
A megözvegyült Metternich második felesége, Maria Antonia von Leykam grófnő egyetlen gyermekkel ajándékozta meg a herceget. Fiuk, Richard Clemens Josef Lothar Hermann (1829–1895) gróf szlavnicai és bajnai Sándor Paulina Klementina Mária Walburgát (1836–1921) vette feleségül. Richard Clemens 1859-től 1870-ig – akárcsak apja – párizsi nagykövetként szolgált, felesége, Sándor Paulina pedig sokat tett Wagner franciaországi megismertetéséért, így a Tannhäuser 1861-es párizsi bemutatójáért. Wagner ezt többek között az In das Album der Fürstin Metternich című zongoradarabbal hálálta meg.
Metternich harmadik felesége, gróf zicsi és vázsonykői Zichy-Ferraris Melánia volt. Gyermekeik: Melanie Marie Pauline Alexandrine (1832–1919), aki gróf zicsi és vázsonykői Zichy Józsefhez (1814–1897) ment feleségül, és Paul Clemens Lothar (1834–1906), aki gróf zicsi és vázsonykői Zichy Melániát (1843–1925) vette feleségül.
E szoros családi hálózat a magyar főnemességgel eleve megkérdőjelezi, hogy Metternichben bárminő magyarellenesség felmerülhetett, a családi kötelékek a bizalmat, a kölcsönös függőséget erősítették és természetesen komoly politikai tőkét is biztosítottak a kancellár számára.
Diplomáciai karrierje során Metternich az 1814–1815-ös bécsi kongresszus kulcsszereplője lett, ahol az európai hatalmi egyensúly rendszerét alakította ki. A kongresszus célja nem pusztán Ausztria pozícióinak megerősítése volt, hanem egy olyan európai rend létrehozása, amely megelőzi a forradalmi felfordulásokat. Ez a „bécsi rendszer” évtizedekre biztosította a kontinens viszonylagos békéjét, még ha ez a stabilitás a liberális és nemzeti mozgalmak korlátozásával is járt.
A magyar rendi alkotmányhoz való viszonya ambivalens volt. Metternich tisztában volt a magyar történeti alkotmány erejével és nem törekedett annak felszámolására. A magyar nemesség lojalitása a birodalom stabilitása szempontjából stratégiai fontosságú volt. Politikája inkább bizonyos változások lassítására, ellenőrzésére és a birodalmi érdekekhez igazítására irányult. Kossuth Lajos pályakezdése, amikor a Pesti Hírlap szerkesztésének kérdése felmerült, példaként szolgál erre. A bécsi udvar, közvetve Metternich rendszere, engedélyezte Kossuth szerkesztői tevékenységét, felismerve, hogy a reformeszméket jobb ellenőrzött keretek között engedni megjelenni, mint elfojtani. Hasonló árnyaltság figyelhető meg a Wesselényi-per kapcsán is. Bár az eljárás a rendszer szigorát tükrözte, Metternich a háttérben mérséklő, emberséges álláspontot képviselt, igyekezve elkerülni a túlzott megtorlást.
Metternich nem volt tehát ellenséges a magyarokkal szemben, hanem pragmatikus módon alakította viszonyát a magyar főrendekkel és a birodalom stabilitását nagymértékben többek között ezekre a személyes kapcsolatokra építette.
Metternich személyét és szerepét a XX. században Henry Kissinger amerikai diplomata is újraértékelte, aki róla írta doktori értekezését. Kissinger szemében Metternich nem pusztán reakciós politikus, hanem a hatalmi egyensúly mestere, aki a stabilitást a radikális ideológiák fölé helyezte. Ez a realista értelmezés hozzájárult ahhoz, hogy Metternich alakját a modern diplomáciatörténet egyik kulcsfigurájaként értékeljék.
Visszatérve kifejezetten a magyar szempontokra. Alighanem mélyen tragikusnak tarthatjuk, hogy Metternich 1848-at már agg politikusként érte meg, és azt is, hogy a nála tizennyolc évvel fiatalabb, túlfeszített idegrendszerű, zseniális Széchenyit amolyan forrófejű fiatalembernek ítélhette meg. Szerencsésebb konstellációk mellett kettejük komoly együttműködésével vélhetően kevesebb véráldozattal és talán hamarabb jöhetett volna létre egy – kétségtelenül valamelyest más – kiegyezés. Persze mindez már a „mi lett volna, ha” történetietlennek nevezett találgatások birodalmába vezet el. Nincs azonban komoly kockázata az ilyen találgatásoknak. Például annak, hogy eltűnődjünk egy 1848-ban energikusabb Metternich és egy valamelyest kiegyensúlyozottabb Széchenyi lehetséges kapcsolatán, annak valószínűsíthetően pozitív hozadékain.
A kor azonban egyre inkább a cselekvő, mint a mérlegelő alkatokat állította előtérbe. Mélyen jellemző, amit a már visszavonult, egykori kancellár az uralkodónak 1859 tavaszán állítólag mondott. Ám a császár válasza is éppen ennyire jellemző. Ferenc József mielőtt május 21-én Itáliába indult volna, meglátogatta a nagybeteg Metternichet, aki azt kérte az uralkodótól: csak semmi ultimátum, Felség! A császár válasza pedig ez volt: már elküldtem.
A XX. századi és XXI. századi kulturális emlékezet is árnyaltabb képet mutat immár Metternichről. A Hídember című film (2002) alkotói például nem csupán a „reakció” szimbólumaként, hanem a politikai pragmatizmus és a dinasztikus-hatalmi kapcsolatok elegáns mestereként jelenítik meg Metternichet, ebben a forgatókönyvön kívül nagy jelentősége volt a szereposztásnak is: a kancellárt Darvas Iván személyesítette meg. E film is kifejezetten érzékelteti, hogy a herceg bár komplex, de mindig következetes, pragmatikus politikai stratégiát képviselt, amelyben igyekezett egyensúlyban tartani a nemzeti alkotmányos törekvéseket és az általa hivatalból képviselt összbirodalmi és dinasztikus szempontokat.
Nyitókép forrása: Thomas Lawrence / Wikipédia
