A mai biztonságpolitikai környezetet növekvő gyorsasággal formálja a technológiai fejlődés, legyen szó a kibertérről, az úgynevezett „disruptive technologies”-ről, vagy a mesterséges intelligenciáról.
Ez a jelenség a biztonságpolitika egy kevésbé „kézzelfogható” területén is tapasztalható, hiszen a dezinformáció és az információs hadviselés ma már nehezen értelmezhető a modern technológiai megoldásokon nyugvó közösségi média platformok, algoritmusok és hálózatok nélkül. Mégis, az említett szakterületek tanulmányozása nem szakadhat el teljesen az emberi pszichétől, hiszen az információs műveletek végső soron nem gépeket, hanem embereket céloznak. Éppen emiatt érdemes lehet megfontolni a szociálpszichológia alapvetéseinek hangsúlyosabb[1] beemelését az elsősorban információs térrel kapcsolatos hazai biztonságpolitikai gondolkodásba, ezáltal remélhetőleg holisztikusabb képet kapva egy egyre inkább technológiailag meghatározott világban. Mindezek kapcsán értelemszerű támpont lehet Solomon Asch 1955-ös munkája, az Opinions and Social Pressure kísérlete[2], amelyben azt vizsgálták, hogy hogyan hat a csoportvélemény az egyén ítéletére. Az eredmények szerint az emberek jelentős része hajlamos volt a nyilvánvalóan helytelen többségi válaszhoz igazodni, mindez pedig messzemenő következtetésekhez vezethet a közösségi média korában.
Solomon Asch csoportnyomást vizsgáló kísérlete egy látszólag egyszerűnek tűnő feladatra épült. A kísérleti személyek egy csoportjának egy teremben ülve vonalak hosszúságát kellett összehasonlítaniuk, egy ábrán egyetlen függőleges vonal szerepelt, egy másikon pedig három különböző hosszúságú. A látszólagos egyszerűséget az adta, hogy a három vonal közül az egyik hosszúsága nyilvánvalóan megegyezett a másik ábrán szereplő „referencia” vonallal, emiatt pedig feladat önmagában rendkívül könnyű volt, hiszen a helyes válasz szabad szemmel is egyértelműen felismerhető. A kísérleti személy azonban nem tudta, hogy rajta kívül a csoport többi tagja beépített személy, akik a kísérleti helyzetnek megfelelően válaszolnak, adott esetben szándékosan rosszul. A csoportnyomás tanulmányozása miatt a válaszokat hangosan, egymás után kellett kimondani, így – az utolsóként válaszoló – kísérleti személy adott esetben azzal szembesült, hogy mindenki más egy nyilvánvalóan hibás megoldást választ. A kísérlet végső soron annak megfigyelését szolgálta, hogy a kísérleti személy kitart-e a saját, helyes észlelése mellett, illetve mennyire alkalmazkodik a csoport többségi véleményéhez, még akkor is, ha az nyilvánvalóan téves.
Egy fontos, a dezinformáció elleni védekezésben is releváns tanulsága az Ash kísérletnek a csoportnyomást megtörő „igazmondó partnerek” szerepe. Az orosz hibrid hadviselés 2014-es eszköztárában nemcsak a saját narratíva terjesztése jelent meg, hanem az ellen-narratívát terjeszteni képes infrastruktúra – például helyi rádió- és tévéadók – fizikai elfoglalása, elnémítása is. Ennek során oroszpárti szeparatisták megszakították az ukrán TV-csatornák sugárzását, és orosz adásra álltak át.[3] Ennek célja az volt, hogy a lakosság ne találkozhasson alternatív információkkal, amelyek megkérdőjelezik az orosz álláspontot, és így csökkenjen az ellenvélemények az információs térben. Solomon Asch kísérletei szintén rámutattak, hogy miért kulcsfontosságú ez a stratégia, hiszen amikor a kísérleti személy egyetlen „igazmondó partner” támogatását megkapta – tehát volt valaki a csoportban, aki következetesen, vagy időnként a helyes választ adta –, a többség nyomása jelentősen lecsökkent. Asch eredményei szerint a támogatás jelenléte a konformitást nagyjából a korábbi szint egynegyedére szorította vissza, vagyis a résztvevők jóval ritkábban igazodtak a többség nyilvánvalóan téves válaszaihoz, ha nem voltak teljesen egyedül a véleményükkel.
Amennyiben a dezinformációval szembeni védekezést komolyan gondoljuk, nem érdemes abba a hibába esnünk, hogy a számunkra teljesen hihetetlen, nyilvánvalóan hamis narratívákra nem fordítunk figyelmet. Az orosz–ukrán háború korai szakaszában sajtóhírek szerint például Igor Konasenkov vezérezredes, az orosz védelmi minisztérium szóvivője a RIA Novosztyi állami csatornán arról beszélt, hogy az Egyesült Államok állítólag olyan madarakat akart megfertőzni a H5N1 influenzavírus „terjedőképes változatával”, amelynek halálozási aránya 40% (más forrásokban 50%).[4] Ash is azt feltételezte, hogy ha a többség tévedése elég nyilvánvaló, az egyének a csoportnyomástól teljesen függetlenül fognak ítélni. Azonban fontos megjegyezni, hogy Asch „sajnálatos módon nem járt sikerrel”, hiszen még akkor is akadtak résztvevők, akik a csoport véleményéhez igazodtak, amikor a helyes és a helytelen válasz közötti különbség már hét hüvelyk (kb. 18 cm) volt. Éppen ezért feltételezhetjük, hogy akár a digitális térben terjedő, abszurd vagy könnyen cáfolható összeesküvés-elméletek is hatást fejthetnek ki, ha megfelelő mértékű támogatás társul hozzájuk.
Asch vizsgálata rávilágít arra, hogy a többség tényleges mérete csak egy pontig számít: már három fős többség elegendő volt ahhoz, hogy a konformitás 30% fölé emelkedjen, a további növekedés pedig alig fokozta a nyomást. Ennek kapcsán érdemes megjegyezni, hogy 1955-höz képest jelentősen megváltoztak a médiaviszonyok. A modern információs térben különösen fontos, hiszen az online platformokon a „többség” gyakran mesterségesen generált jelenség, bot-hálózatok vagy kampányszerű információs műveletek képesek azt az érzetet kelteni, mintha egy egész társadalom nézőpontját képviselnék. Itt szintén gondolhatunk a sokat emlegetett információs buborékokra, vagy Echo Chamber-ekre, ahol olyan akár spontán, akár mesterséges, ámde hamis többségek alakulnak ki, amelyekbe bekerülve elképesztő csoportnyomás tapasztalható. trendek. Ebben az értelemben a digitális visszajelzések (lájkok, megosztások, kommentek) hasonló pszichológiai hatást válthatnak ki, mint Asch kísérletében a csoport jelenléte, a konformitás érzését, a többségi véleményhez való igazodás késztetését.
Összegzésként Solomon Asch eredményei felhasználhatók egy olyan tágabb hazai gondolkodási keret kidolgozásában, amelyben az információs hadviselés pszichológiai dimenziói mélyrehatóbban értelmezhetők. Érdemes lehet azonban más gondolkodók munkáit is hasonló szemlélettel feldolgozni, legyen szó akár Stanley Milgram engedelmességkísérleteiről, Irving Janis „groupthink” elméletéről, vagy Henri Tajfel és John Turner társas identitáselméletéről.
Jegyzetek
[1] Példák Solomon Asch munkájának korábbi – részben vagy egészben – biztonságpolitikai szempontú felhasználására: Túri, V. (2018). A terroristák pszichológiai és biológiai jellegzetességei és kiválasztási módszerei. Szakmai Szemle, 16(3), 148–162., Németh, E. (2024). A közösségi média a fogyasztó társadalom terméke. Lélektani okok és következmények. Symbolon, 25(2), 39–58
[2] Asch, S. E. (1955). Opinions and social pressure. Scientific American, 193(5), 31–35.
[3] Stancu, M.-C. (2019). Information war. Case study: The role of Russia Today for coverage of the mission conducted by Russia in East Ukraine – May 2014 – February 2015. Bulletin of “Carol I” National Defence University, 45–53
[4] Facebook
Nyitókép: vska / depositphotos.com
