Gyorsan bejárta a világsajtót, hogy az ENSZ környezetvédelmi ügynöksége friss jelentésében megnyomta a vészcsengőt: az utolsó esély is elszállni látszik arra, hogy 2050-re zéróhoz közeli CO2 kibocsátást érjen el a világ. Sőt ha nem akarunk a század végére megsülni, akkor 2030-ra közel 50 százalékkal kell a globális CO2 kibocsátást csökkenteni. Ehhez képest ma nem 50, hanem mindössze 1 százaléknyi csökkentés látszik reálisnak. Az utolsó esélyünk, ha minden társadalmi rendszert néhány éven belül radikálisan átalakítunk – áll a Jelentésben.
A jelentés a legújabb méréseken és kormányzati vállalásokon alapul, melyek azt mutatják, hogy vészesen nagy az eltérés a Párizsi klímamegállapodásban (2015) és a Glasgow-i CO26 (2021) csúcson tett vállalások és a kormányok valós cselekvése között. Ez az ún. kibocsátási szakadék (emissions gap) a CO2-ekvivalens üvegházhatású gázkibocsátás (ÜHG) szükséges csökkentése és a realitások közötti eltérést mutatja. A glasgow-i COP26 óta a 2030-ig szóló a nemzeti kibocsátás-csökkentő hozzájárulások (NDC) csupán a globális kibocsátás 1%-os csökkentéséhez közelítenek, ami 0,5 gigatonna CO2-ekvivalens üvegházhatású gáz.
Ez messze elmarad attól a szükséges csökkentéstől, amellyel megközelíthető lenne a Párizsi megállapodás célja, azaz a 21. században jóval 2°C alatt, lehetőleg 1,5°C szinten tartani a globális átlaghőmérséklet emelkedést. Ehhez képest, ha további erőfeszítések nem történnek, akkor 2,8 °C körüli felmelegedés prognosztizálható a század végére. A 2 °C feletti melegedés lehetséges hatásait érzékelteti, hogy a jelenlegi klímaproblémák az aszályoktól az óceánok melegedéséig az elmúlt 150 év csekély 1 °C fokos melegedéssel vannak összefüggésben. Mit jelenthet a következő 50–80 évben 2–3 °C fokos emelkedés?
A Jelentés szerint a 2 °C alatti felmelegedésre már csak akkor van esély, ha 2030-ig az országoknak 30 és 45% közötti csökkentést sikerül végrehajtaniuk az ÜHG kibocsátásban. Az ENSZ szerint a következő 7–8 éven belül ilyen mértékű kibocsátás-csökkentés hatalmas léptékű, gyors és rendszerszintű átalakulást igényel az egész világon. A gyorsuló klímakatasztrófa csak a villamosenergia-ellátás, az ipar, a közlekedés és az építőipar, valamint az élelmiszer- és pénzügyi rendszerek sürgős és radikális rendszerszintű átalakításával kerülhető el. A jelentés bemutatja a javasolt intézkedéseket.
Joggal tarthatunk attól, hogy az ENSZ jelentésének riasztó előrejelzései és javaslatai napokon belül eltűnnek a hírek tengerében. Az energiahiány, a háború hatásai, a recesszió réme és az élelmezés problémái újra rövid távú mentőakciókra kényszerítik a kormányokat. A szénerőművek és a háztartási fatüzelés újraindulnak, a zöld átállás kérdése hátrébb csúszik a túlélési problémákon dolgozó politikai és gazdasági műhelyekben. Erősödik a nemzeti protekcionizmus, gyengül a hosszú távú nemzetközi vállalások esélye.
A trendek nem túl biztatók. Kína, India, Oroszország, Törökország ÜHG kibocsátása nem csökken, hanem évről-évre nő. Jó hír, hogy az USA az elmúlt 10 évben 5,7 gigatonnáról 4,7-re csökkentette a kibocsátását, a trend tehát csökkenő. Az EU-ban a 27 tagállam átlagának csökkenési trendje mellett 2030-ra 30%-os csökkenés reális. A globális kibocsátás trendje ezzel szemben nem a csökkenés, hanem a növekedés, a 2010-es 53 gigatonna napjainkra 59 gigatonna ÜHG-ra nőtt.
Az USA-ban az egy főre eső kibocsátás (14,2 tonna) majdnem tízszerese egy indiai (1,7 tonna), duplája egy kínai (7,4 tonna) és két-háromszorosa egy európai lakosra eső kibocsátásnak (magyar 5 tonna, német 7,7 tonna, francia 4,2 tonna). Nem túl örömteli Donald Trump, az USA következő elnöki ciklusának nagy esélyese által képviselt klímatagadás, amelyet kortesbeszédében nemrég azzal erősített meg, hogy „az ország három alappillére, az olaj, Isten és a fegyverek”. Baj az első és az utolsó „értékkel” van, noha még olyan komoly társadalomtudósok, mint Niall Ferguson is úgy vélekednek, hogy „ a tudományos tekintetben alulművelt emberek lelkesen fogadják az emberek által gerjesztett globális felmelegedés elméletét manapság”.
Magyarország kilátásai relatíve jók, 2000 óta 10 tonnával, 2010 óta 4 millió tonnával csökkent a kibocsátás, viszont 2014-ben növekvő trend indult el, így közel 5 tonnával ma nagyobb a kibocsátás mint 8 éve.
Milyen esélyei vannak az ENSZ által a következő néhány évre (2030-ig) sürgetett gyors és rendszerszintű társadalmi változásoknak? A változások iránya a CO2 kibocsátás radikális csökkentése (30–50%). Az ipari forradalom óta a történelem három nagy energiaátállása egyenként 40–60 évig tartott, t.i. a szénre történő átállás, majd a kőolajra és azután a földgázra. Mindez a mainál sokszorosan kisebb ipari és gazdasági volumen és komplexitás mellett. Az ENSZ által 2030-ig sürgetett 50%-os átállás tehát irreális. Mit jelent mindez? Azt, hogy kellenek a B és C tervek. Komolyan meg kell fontolni az atomreaktorok zöld technológiaként való elfogadását, az atomra épülő villamosítás kiterjesztését és radikális gyorsítását. Ha most nem teszik ezt meg a kormányok, már valóban késő lesz. Az akkumulátor-ipar fejlesztésébe önteni kell a pénzt, akár 1–2% GDP arányos többletberuházás kell ezekbe az ágazatokba. Az ENSZ javaslatai nem tudnak újat mondani, és nem veszik figyelembe azt, hogy a 4–5 éves mandátumú kormányok nem fogják feláldozni a társadalmi békét a legrémisztőbb hosszú távú előrejelzések hallatán sem. Az ENSZ jelentése meg sem említi az atomenergiát mint alternatívát. Pedig ha tényleg túl kevés időnk maradt, az utolsó esélyünk az atomenergia szektor globális fejlesztése lehet. És végezetül kellenek a nemzeti tervek gyermekeink számára egy olyan világra készülve, amelyben már nagyon más környezeti életfeltételek lesznek, mint amelyeket az elmúlt évtizedekben megszoktunk.
