Húsvéti üzenet
„Senki azok közül, akik a valóságban látták, nem ábrázolták ezt az arcot. „Veronika kendője”, vagy inkább a lepel, amit két évezreddel később a turini kegyhelyen mutogatnak, a vászondarab, amelyen felismerni vélik egy férfiarc vonásait; nem „lelet” csak feltevés. […] Az emberiség ismeri a galileai arcát. Abban a homályban, ami a történelem ködfátylai mögött a személyes élet, néha világít egy szempár, egy homlok. Így dereng Buddha mosolya, így Socrates homloka. Így Jézus arca, melyet soha nem hitelesített szemtanú, sem képmás. Emberek százmilliói álmodtak ezzel az arccal. A szükség és veszély órájában ez az arc hajolt homályos derengéssel a szűkölők és szorongatottak fölé. Az arc, amelyet az emberiség így látott és megismert, hitelesnek vallott; valóságosabb, mint minden fénykép. Valószínű és hihetően hűségesebb is.”
(Márai Sándor: Harminc ezüstpénz, 1983)

Dosztojevszkij Karamazov testvérek című regényében a XVI. századi Sevillába érkezik Jézus Krisztus, akit a Nagy Inkvizítor eretnekként börtönbe vet. A Megváltó bilincsbe verve némán hallgatja a mindenkori földi hatalmat megtestesítő alak, a Nagy Inkvizítor monológját:
[…] „A sűrű homályban váratlanul kinyílik a börtön vasajtaja, és kezében mécset tartva, lassan bemegy a börtönbe maga az agg, nagy inkvizítor. Egyedül van, az ajtó rögtön becsukódik mögötte. Megáll a bejáratnál, és sokáig, egy vagy két percig fürkészi az ő arcát. Végül csendesen odamegy, leteszi a mécset az asztalra, és azt mondja neki:
– Te vagy az, te? – De mivel nem kap feleletet, gyorsan hozzáteszi: – Ne válaszolj, hallgass! És hát mit is tudnál mondani? Túlságosan is jól tudom, mit mondanál. Aztán meg jogod sincs, hogy bármit is hozzátégy ahhoz, amit már régebben mondtál. Miért jöttél hát, hogy zavarj bennünket? Mert azért jöttél, hogy zavarj bennünket, és ezt magad is tudod. De tudod-e azt, hogy mi lesz holnap? Én nem tudom, ki vagy, és nem is akarom tudni: te vagy-e az, vagy csak az ő hasonmása, de mindjárt holnap elítéllek, és máglyán elégetlek, mint a legveszedelmesebb eretneket, és ugyanaz a nép, amely ma a lábadat csókolgatja, már holnap egyetlen intésemre rohan, hogy parazsat kotorjon a máglyádhoz, tudod ezt? Igen, bizonyára tudod. […] Ki akarsz menni a világba, de üres kézzel mégy, a szabadságnak valamiféle ígéretével, amelyet azok együgyűségükben és velük született garázdaságukban fel se tudnak fogni, amelytől félnek és irtóznak – mert az ember és az emberi társadalom számára soha semmi se volt elviselhetetlenebb, mint a szabadság! […] Nincs állandóbb és gyötrőbb gondja az embernek, mint az, hogy – ha szabad maradt – minél előbb keressen valakit, aki előtt meghajolhat. De az ember olyasvalami előtt igyekszik meghajolni, ami már vitathatatlan, annyira vitathatatlan, hogy mindenki egyszerre, egyetemesen hajlandó meghajolni előtte. Mert e szánalmas teremtményeknek nem csupán az a gondjuk, hogy találjanak valamit, ami előtt meghajolhasson az egyik vagy a másik, hanem az, hogy olyat találjanak, amiben mindnyájan hisznek, és ami előtt feltétlenül valamennyien meghajolnak. Éppen a meghajlás közösségének ez a szükséglete okozza a legnagyobb gyötrelmet időtlen idők óta mind az egyes embernek, mind az egész emberiségnek.”
Dosztojevszkij regényében a Nagy Inkvizítor befejezi hosszú monológját. Azt szeretné, ha Jézus mondana neki valamit. De Jézus odamegy a Nagy Inkvizítorhoz és csöndesen megcsókolja kilencvenéves vértelen ajkát. A Nagy Inkvizítornak megrándul a szája sarka és azt mondja neki:
„Eredj és többé ne jöjj ide…egyáltalán ne jöjj…soha, soha!”
(F. M. Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek, 1880)
Végül (M. Bulgakov: A Mester és Margarita, 1966),
„Éjfélre járt, mire az álom végre megszánta a hégemónt. Görcsösen ásított, kikapcsolta és ledobta palástját, lecsatolta az ingét összeszorító derékszíjat, melyen széles acéltőr függött hüvelyben, ezt is letette a fekhelye melletti karosszékbe, levetette szandálját, és végignyúlt ágyán. Banga nyomban felugrott hozzá, és melléje feküdt, fej fej mellett, és a helytartó kezével átfogva a kutya nyakát, végre behunyta szemét. Csak akkor aludt el a kutya is. A fekhely félhomályban állt, a holdat egy oszlop takarta el, de a csarnok lépcsőitől az ágyig holdfénypászma vetült. És mihelyt a prokurátor elvesztette kapcsolatát a körülötte lévő valósággal, azon nyomban elindult ezen a sugárzó úton, és ment, ment felfelé, egyenesen a holdhoz. Még nevetett is álmában az örömtől, olyan nagyszerű és soha meg nem ismétlődő gyönyörűség volt végigmenni azon az áttetsző, égszínkék ösvényen. Bangával ment, s mellette az a vándorfilozófus lépkedett. Valami nagyon fontos, bonyolult kérdésről vitatkoztak, és egyik sem tudta meggyőzni igazáról a másikat. Semmiben sem értettek egyet, és ez csak annál érdekesebbé tette végeérhetetlen vitájukat. Magától értetődik, hogy a halálos ítélet meg a kivégzés merő félreértésnek bizonyult: hiszen a filozófus, aki olyan képtelenségeket talált ki, mint azt, hogy mindenki jó – most ott lépked mellette, következésképp életben van. Még rágondolni is szörnyű volt, hogy egy ilyen embert halálra lehetne ítélni. Nem, ítélet nem volt! Kivégzés nem volt! Ez adta meg legfőbb szépségét ennek a holdba vezető sétának.
„Szabad időnk van, amennyi kell; a zivatar csak estére várható; a gyávaság, a legrútabb bűnök egyike.” Így beszélt Jesua Ha-Nocri. „Nem, filozófus, ellentmondok neked: a gyávaság a legeslegrútabb bűn!”
[…] Mostantól fogva mindig együtt leszünk – biztatta álmában a csavargó filozófus, aki hogy, hogy nem, az aranykopjás Lovag útitársául szegődött. – Ahol az egyik, ott a másik. Ha engem emlegetnek, mindig téged is megemlítenek majd. Engem, a lelencet, ismeretlen szülők gyermekét, és téged, a csillagjós király meg Pila, a szépséges molnárlány fiát.
Kérlek, ne feledkezzél meg rólam, emlékezz meg rólam, a csillagjós fiáról – kérte álmában Pilátus. És amikor a mellette haladó en-nasirai koldus biztatóan bólintott, Judea kegyetlen helytartója sírt és nevetett örömében.”
Szép Húsvétot kívánok!