Ha napjainkban a tudomány és a tudományos kutatások támogatására gondolunk, a modern technológia és az általa támogatott kreatív-innovatív eljárások jutnak eszünkbe. Olyan fogalmak sejlenek fel előttünk, mint mesterséges intelligencia, robotika vagy smart technológiák. Gyakran elfeledkezünk azonban arról, hogy a tudományos fejlődés és innováció egyik legalapvetőbb és legjelentősebb támogatója a nyelvtudomány, sőt közvetetten a nyelvpedagógia. Pontosan azért nem jutnak eszünkbe ebben a kontextusban, mert annyira természetes, annyira esszenciális mankók.
Ma már evidens, hogy a XXI. század kutatója magas szinten beszél nyelveket, alapvető elvárás, hogy ismeri és alkalmazza tudománya szaknyelvét idegen nyelven. Mi sem természetesebb annál, hogy ezt szaknyelvi kurzusokon, szaknyelvkönyvekből, szaknyelvtanároktól sajátította el, majd szaknyelvvizsgát szerzett. Még ennél is természetesebb, hogy ha a tanulási folyamatban elakadt, levette a polcról a nyelvi szakszótárt vagy beírta a keresett szót az online szakszótárba, és eredményt találva tovább haladt. Valóban minden tudomány ilyen szerencsés helyzetben van, tényleg minden tudomány mögött ott áll a speciális szaknyelvi kutatásokra épülő szaklexikográfia és annak produktumai, a szakszótárak, melyek a befogadást és a közlést támogatják?
Vannak olyan tudományok, melyek – noha a kutatások és azok eredményeiből született művek még így sem elegendőek – kiemelt helyet foglalnak el a szaknyelvészetben és szaklexikográfiában. Ilyen például a jog-, a gazdaságtudomány vagy a műszaki tudományok. Mellettük pedig akad néhány olyan, amelyet a szaknyelvészet elhanyagol vagy akár teljesen „magára hagyott”. Utóbbiak közül – az idegennyelvi szaklexikográfia szempontjából – az egyik legmostohább sorsú a történelemtudomány. A tudomány, mely képviselőinek lehetősége van nemzetközi színtéren alakítani és formálni a hazánkról alkotott képet. Közvetíteni, hogy miként helyezzük el magunkat a világ és Európa történelmi palettáján, vagy rávilágítani arra, hogy a múltban mely, napjainkban akár negatívan megítélt döntéshez milyen folyamatok vezettek.
Természetesen nem csak az eredmények közvetítése szempontjából van kiemelkedő szerepe a szaknyelvnek. A történész munkájának egyik alappillére a történeti forrás, melyek nem csak az egyetemes történeti kutatások alkalmával igényelnek idegennyelv-ismeretet. Hazánk múltjából fakadóan a magyar történelem forrásainak jelentős része is idegen nyelven olvasható. Kutatás bizonyítja, hogy a múltat feltáró szakembereknek egyes témák esetében akár 3-6 különböző idegen nyelvre is szüksége lehet. Emellett ebben a kérdésben az a szempont sem hanyagolható el, hogy a két tanítási nyelvű és nemzetiségi iskolákban a történelemet gyakran tanítják célnyelven és az egyik leggyakrabban választott célnyelvi érettségi.
A történelemtudomány szaknyelvének nyelvészeti szempontú vizsgálatai elhanyagolásával tehát nem csak a kutatókat és az azokká válni kívánó egyetemistákat, hanem az említett intézmények diákjait is támogatás nélkül hagyjuk. Szaknyelvet tanulni szakszótár nélkül pedig olyan, mintha fegyverek nélkül akarnánk háborút nyerni. A történelmi szakszótárak teljes hiánya és a téma alulkutatottsága miatt ezen a területen szinte minden új eredmény jelentős vívmánynak számít. Mindaz, ami más tudományok nyelvészeti szempontú támogatása esetében már régóta természetes, a történelemtudomány esetében a kutatást és annak közzétételét támogató forradalmi eredmény, valódi innováció.
Természetesen még csak egy hosszú folyamat elején vagyunk. Először meg kell születniük a történelemtudomány szaknyelvét komplexitásában vizsgáló, sokrétű alapkutatásoknak, melyekből a szaklexikográfia építkezhet. Annyit már ma is tudunk, hogy egyrészt egy különleges, összetett, hibrid szaknyelvről van szó, mely történeti lexikográfiai és szaklexikográfiai munkát egyaránt igényel, s amely több jelentős ponton eltér más szaknyelvektől. Másrészt az is kirajzolódni látszik, hogy az angol mint publikációs idegen nyelv mellett hazánk történelmének kutatása esetében mely nyelvekre van a legnagyobb szükség. Az első helyen a latin mellett kétségkívül a német nyelv áll. Harmadrészt körvonalazódik, hogy történeti korszakspecifikus vizsgálatokra és eredményekre van szükség, melyek alapja csak a multidiszciplináris szótárírói csoportban végzett, folyamatos szakmai konzultációkkal támogatott szótárírói munka lehet.
Bár láthattuk, hogy a cél olyan támogató jellegű lexikográfiai művek létrehozása, melyek más tudományokban már „ősinek” számítanak, ha modern felhasználói elvárásoknak megfelelő, eredményesen használható szótárakat akarunk létrehozni, a folyamatba be kell kapcsolnunk a legfrissebb kutatások eredményeit és a modern technológiát. Ebben az esetben kiemelt szerepe van – többek között – a nyelvtechnológiának, a történettudomány oldaláról pedig a digitalizálásnak, valamint a korszerű digitális adattárolásnak.
Történelmi szakszótárra már a XIX. században is felmerült az igény, a kor történészeit is hátráltatta, hogy nem értik az oklevelek, illetve a krónikák egyes kifejezéseit. Bár ekkor megindult a lexikográfiai munka, de a kizárólag a történelemtudományt célzó folyamat rövidesen megtorpant és megállt. Ma, a XXI. században kell újra felvennünk ennek fonalát, és megalkotnunk azokat a szótárakat, melyekkel megteremtjük vagy megkísérelhetjük megteremteni az esélyegyenlőséget a nyelvészeti oldalról történő támogatásban a tudományok között.
Ha tehát a műszaki tudományok kutatói könnyedén megtalálják a szakszótárakban a „radiáldugattyús hidromotor” kifejezést idegen nyelven, a történészeknek se kelljen ennél hosszabb ideig keresnie azt, hogy „bocskorosnemes, ágyútaliga, három császár szövetsége” vagy „kötelező örökváltság állami kárpótlással”.
