A szlovákok és a magyarok közös múltja sokáig kizárólag két, egymással szemben álló nemzet, két, egymással szemben álló nacionalizmus történeteként jelent meg. Korábban a szlovák nemzeti nagyelbeszélés történetét szinte semmiben nem lehetett összeegyeztetni a magyar nemzeti nagyelbeszélés elemeivel annak ellenére, hogy ugyanannak a területnek ugyanazon lakóiról és ugyanazon eseményeiről szólt – leegyszerűsítve: aki az egyik oldalon hős volt, a másikon áruló, ami itt győzelem, az ott vereség, ami a Duna egyik partján szabadságként és önállóságként, a másik parton elnyomásként értelmeződött. A második világháború után a marxista tudományos megközelítés igyekezett eltakarni a nacionalista különbségeket, miközben a két nemzeti történelem értelmezése közti kibékíthetetlen ellentét érdemben nem csökkent.
Az elmúlt húsz évben ellenben a nagy nemzeti narratívák helyett vagy mellett, az összeegyeztethetetlen politikatörténeti eseményeken túl sok történész a mélyben zajló folyamatok, az egyén, a helyi és vallási közösségek, az emlékezet működése, testületek és egyesületek, a szimbólumok, a hétköznapok és ünnepnapok felől közelít a közös múlthoz, szlovák és magyar oldalon is. Most már az is látszik, hogy ez az újfajta hozzáállás egyáltalán nem a kibékíthetetlen ellentétek megkerülését jelenti, hanem a feloldhatatlan problémák újraértelmezése, a felszínesen ismert események mélyfúrásszerű feldolgozása, jobb megértése felé vezet.
Éppen ezért merül fel lassan, hogy ez a sok, alapvetően kultúrtörténeti jellegű megközelítés vajon rendezhető-e egy nagy nemzeti történetbe? Hogy megírható-e ezek alapján a történelmi Magyarország szlovák történelme, amely egyes elemeinek értelmezésében legfeljebb szakmai, de nem nemzeti különbségek lesznek történész és történész között? Erre a kérdésre nem biztos, hogy tudom a választ, viszont néhány problémát mindenképp érdemes felvetni.
Mikortól beszélhetünk szlovák–magyar kapcsolatokról?
A szlovák–magyar közös múlt sokáig, legalább a középkorban és a kora újkor első századaiban szétválaszthatatlanul közös. Nem csak az országon belüli események vannak ugyanolyan hatással a szlovák és a magyar anyanyelvűekre (természetesen a regionális különbségekkel azért számolva), de az egész rendi társadalom is egylényegű. Azaz a történelmi Magyarországnak egyértelműen vannak egy jól meghatározható területen élő szlovák nyelvű lakosai, de a modern szlovák nemzeti társadalom még nem jött létre és vált külön az egész ország társadalmától, még nem képez külön társadalmi rétegeket. Azaz például élnek szlovák anyanyelvű nemesek az ország északi vármegyéiben, de ők a nemességükön, és nem az anyanyelvükön keresztül határozzák meg önmagukat, identitásukat. Egy szlovák paraszt vagy egy városi polgár sem nyelve miatt volt más helyzetben, mint magyar sorstársai: a szlovák parasztnak a hegyvidék sajátosságai miatt kellett valószínűleg többet dolgoznia, mint a termékeny síkságon élő magyar jobbágyoknak, a ceglédi polgárt sem a nyelve különböztette meg elsősorban a selmecbányaitól, hanem az, hogy előbbi a hódoltság körülményeihez alkalmazkodva tanult meg élni, míg utóbbi a hegyek közt, a kereskedelmi útvonalakhoz közelebb, és – szó szerint – tekintélyes nemesfémkincs felett élte az életét. Tehát a XVIII. század elején Magyarországon az, hogy valaki szlovákul beszélt, egy praktikus különbség volt, azaz nem értették a magyar anyanyelvűek, és ekkoriban szinte még senkinek a fejében nem fordult meg, hogy a más nyelvű országlakosok „mások”, hogy vagyunk „mi”, és vannak „ők”, és hogy ez a két nemzet szemben áll egymással. Még amikor egy idő után, a kora újkor vége felé például a források mennyiségi növekedése miatt már jobban el lehet határolni ezt a két (és persze minden más) nyelvi közösséget egymástól, még akkor sem beszélhetünk teljesen különválasztott, egymással össze nem fonódó, külön szlovák és magyar nemzeti történelemről, hiszen a kapcsolatok annyira szorosak, természetesek és magától értetődők.
Minek nevezzelek? Amikor ráadásul már felmerül a kérdés, főleg a XVIII. században, a hódoltság végével, hogy egy adott személy szlovák volt-e vagy magyar, akkor érdemes számolni a „történész tekintetével” is, vagyis azzal, hogy maga a kérdésfelvetés esetleg olyan problémakört vizsgál, sőt hoz létre, ami önmagában, anélkül, hogy azt valaki vizsgálta volna, még nem is biztos, hogy létezett. Azaz számolni kell azzal a problémával, hogy miközben például Bél Mátyás kapcsán a történetírás rengeteget foglalkozik a nemzeti besorolásával, hogy Matej Belnek vagy Bél Mátyásnak nevezzük-e, ő maga valószínűleg jóval ritkábban problematizálta ezt a helyzetet. Itt pedig felmerül a kérdés, hogy nem aránytévesztés-e arról beszélni egy személy kapcsán a legtöbbet, amely az adott személy számára nem volt annyira releváns? Mindemellett az egyéni sorson keresztül nagyon is jól látható a kérdés valódi súlya az adott történelmi szereplő életében.
Volt-e „szabadságharc” „Szlovenszkóban”? Másik nagy problémakör a fogalmi keretek kérdése, hiszen nagyon sokszor nem ugyanazt jelentik a szavak sem, sőt épp az alapszavak, alapfogalmak sűrítik magukba a nemzeti konfliktusok lényegét, esszenciáját. A szabadságharc magyar oldalon talán a magyar történelem egyik leginkább idillikus, inspiráló, felemelő eseménye, egy nemzeti közösségi élmény, a másik oldal értelmezésében viszont a szlovákok épp a saját szabadságuk érdekében is harcoltak – a magyar szabadságharc ellen. És ugyanígy, az 1918 előtti időszakban a Slovensko (Szlovákia) szó használata szlovák oldalon az ideális, elképzelt ország, a szlovák közösség szimbóluma, ami lassan alakul át egy nemzetállam elnevezésévé, addig magyar oldalon a történelmi Magyarország integritását megbontó, anakronisztikusan használt fogalom (lásd Szlovákia története Mátyás király korában).
Mindezen kérdések is arra utalnak, hogy a szlovák–magyar közös múlt nagyelbeszélését is érdemes lehet alulnézetből megközelíteni, az ismert politikatörténeti eseményeket nem magyarázatként, pusztán kiindulópontként használva egyéni sorsokon, megéléstörténeteken, rendkívüli személyiségeken vagy éppen szélesebb csoportokat reprezentáló figurákon, és persze a lassan csordogáló hétköznapok folyamatain keresztül beszélni Magyarország szlovák múltjáról.
Nyitókép: Barabás Miklós: Ján Kollár. Szlovák költő a magyar festő metszetén, forrás: közkincs
