Idén jelent meg horvát nyelven Csáktornya (Čakovec) város monográfiájának második kötete, amely a Zrínyiek városának történetét 1791-től egészen napjainkig mutatja be. Míg a Zrínyi család tagjai a török korhoz és az oszmánok elleni védelemhez kapcsolódtak, addig a csáktornyai uradalmat 132 éven át birtokló Festeticsek neve összefonódott a térség lendületes gazdasági fejlődésével a hosszú 19. században, hiszen ahogy a tanulmánykötet egyik szerzője, Maja Žvorc fogalmaz: „1880 és az első világháború kitörése közötti időszakot gyakran Csáktornya aranykorának hívják.“
Jóllehet a Horvátországba látogató magyar turisták általában az adriai-tengerpartot keresik fel, az utóbbi időben egyre többen látogatják meg délnyugati szomszédunk határmenti városait is: Csáktornyát, Varasdot vagy éppen Eszéket. Csáktornya legfontosabb turisztikai látványossága a középkori eredetű, a Zrínyiek által átalakított, olaszbástyákkal megerősített várkastély, amelyet a 18. században több szakaszban is átépítettek. Kevésbé ismert azonban a város későbbi története, a 19–20. századi erőteljes modernizáció és az ezen folyamatokban kezdeményező szerepet betöltő Festetics család hozzájárulása. A kora újkorban a csáktornyai birtokközpont köré szerveződő településnek Zrínyi György, a szigetvári hős fia adott mezővárosi rangot 1579-ben, amelyet az utódai is megerősítettek. A Zrínyiek hívására a városban megtelepedő ferencesek kolostora és az általuk vezetett Szent Miklós plébánia lett idővel a vár mellett a település másik fontos viszonyítási pontja, amelyek között alakult ki a későbbi városmag. A török vész elmúltával és a közlekedési viszonyok javulásával fokozatosan nőtt a Magyarország, Horvátország és Stájerország határán fekvő város gazdasági szerepe, részben az itteni heti- és országos vásárok miatt. Különösen a népszerű, nehéz teherbírású muraközi lovak kapcsán érkeztek távolabbi vidékekről kereskedők a csáktornyai lóvásárokra. A 18. század második felében egyre nagyobb számban költözött zsidó lakosság a városba, kihasználva a kedvező földrajzi adottságokból adódó egyre intenzívebbé váló közvetítő kereskedelmet.
Az említett könyv kezdődátuma nem véletlenül 1791, ugyanis tolnai gróf Festetics György – a keszthelyi Georgikon alapítója – ebben az évben vásárolta meg 1,6 millió forintért a cseh eredetű, ekkora már eladósodott Althan családtól a szorgos horvát lakosairól, ízletes boráról és a kiterjedt selyemhernyó tenyésztésről híres csáktornyai uradalmat, amely ekkoriban a muraközi földek egynegyedét ölelte fel. Az eredetileg horvát származású, majd a 17. századtól Magyarországon élő Festetics családnak sokat köszönhetett a város, hiszen támogatták a helyi kisipar és kereskedelem fejlődését. Mindenesetre 1793-ban Festetics György a Zala vármegyei közgyűlésen indítványozta a Muraköz zágrábi püspökségtől való elcsatolását a szombathelyi egyházmegyéhez, illetve magyarul tudó papok alkalmazását. A későbbiekben, a reformkorban körvonalazódó, de kiváltképpen az 1848–1861 közötti időszak után – amikor a Muraköz Horvát-Szlavónország része volt – a dualizmus idején valódi programmá vált magyar asszimilációs kísérletek egyik alaptételévé vált a terület egyházkormányzati elcsatolása, amely azonban végül sohasem valósult meg. Mindenesetre kegyúrként a Festetics családnak a muraközi uradalom területén javaslattételi joga volt a templomokba történő plébánosi kinevezések és az iskolai tanárok alkalmazása esetén. Magyar papok hiányában azonban csak elvétve kerültek muraközi plébániák élére magyar anyanyelvű plébánosok, míg a tanárok esetében fokozatosan a magyar vagy magyarbarát, úgynevezett magyarónok kerültek többségbe. A muraközi uradalom igen jövedelmező volt a Festeticsek számára, egyrészt a bérleményben kiadott földek, illetve a bérlők különböző tevékenységei kapcsán kirótt adók bevételei miatt. A jobbágyfelszabadítás után még sokan továbbra is a Festetics uradalomtól bérelték az általuk művelt földeket, a magas népszaporulat miatt pedig korán beköszöntött a földéhség.
A Georgikon alapítójának unokája, II. Festetics György (1867–1871 között a király személye körüli miniszter) kezdeményezésére a környékbeli településeken cukorrépát termesztettek, melynek feldolgozása céljából 1855-ben cukorgyárat nyitottak a várban, jóllehet az üzem csak 1870-ig működött, de itt alkalmaztak először a termelés során gőzgépet a Muraközben. Tervek születtek az erőd neogótikus és neoreneszánsz stílusban való felújítására, végül azonban változatlan maradt a 18. századból megörökölt barokk stílusban átalakított vár. Mindenesetre az egykori várárok és vársánc helyén elterülő park kialakítása már a Festeticseknek köszönhető, amely a napjainkban is Csáktornya legkiterjedtebb zöld területeként, a város központjában annak tüdőjeként szolgál. A Festeticsek 1850–1870 között építették a Csáktornyával szomszédos településen, Zalaújváron (Pribislavec) az impozáns, neogótikus kastélyt, amelynek állandó lakója Festetics Jenő volt, akit Ferenc József osztrák császár és magyar király kétszer is meglátogatott. II. Festetics György az 1850-es években építtette a csáktornyai vár szomszédságába az itteni uradalmi igazgatóság neoromán stílusú épületét, amelybe az impériumváltást követően, 1922-ben a városi kórház költözött, és azóta is ott működik megyei kórházként.
A Festetics család és a helyi zsidó nagykereskedők érdekei megegyeztek a vasútépítés támogatása kapcsán, hiszen befektetőkként a vasút megjelenését követően jelentős bevételhez jutottak a városon áthaladó búza- és fakereskedelem tranzitforgalmából. 1861-ben került be Csáktornya a nemzetközi vasúti forgalomba, mivel a Budapest–Trieszt vasútvonal a városon haladt keresztül, amely egyben a horvátok lakta területek első vasútvonalát is jelentette. A tengerre igyekvő magyarok tehát – bécsi átszállás nélkül – ekkor juthattak el először vonattal az Adriai-tengerhez, igaz csak a birodalom kikötővárosába, Triesztbe, a Budapest–Fiume vasútvonal teljes hosszában végül 1873-ban készült el, de ez Csáktornyát nem érintette (a vasút Gyékényesnél szelte át a Drávát). A Csáktornya–Varasd–Zaprešić vonalat 1886-ban helyezték forgalomba, amelyen keresztül a muraközi város már közvetlen összeköttetésbe került Zágrábbal és Sziszekkel is. Végül 1890-re megépült a Csáktornya-Alsólendva–Zalaegerszeg vonal is, amely Nyugat-Magyarországot kötötte össze Fiuméval és Trieszttel. A vasutak kereszteződése által válhatott Csáktornya jelentős regionális központtá, és nagymértékben elősegítette a város gyors modernizálódását. A vasút következtében nemcsak az áruforgalom, hanem a városban megtelepedő kereskedők és vállalkozók száma is nőtt, akik Csáktornyán és a környékén számos termelői és feldolgozóipari üzemet nyitottak (fa, textil, hús, pezsgő). Az intenzív fejlődés elismeréseként Csáktornya 1904-ben rendezett tanácsú város rangot szerzett, ezáltal pedig bekerült a városi jelleggel felruházott községek sorába.
A város legjelentősebb épületeit (városháza, a tanítóképző iskola és a kereskedelmi kaszinó) egy olasz építész, Morandini Bálint tervezte, aki a jobb megélhetés reményében költözött Csáktornyára. Ő lett az 1894-ben alakult Csáktornya Városszépítő Egyesület első elnöke. Az egyesület 120 tagot számlált, akik a különböző szakterületeken a város legbefolyásosabb személyeinek számítottak. Lényegében az ő munkájuknak köszönhetően vált Csáktornya valódi várossá. A városrendezési feladatok mellett a különböző közlétesítmények tervezésével egyaránt foglalkoztak. Több épület, kiváltképpen az iskolák historizáló stílusban, míg a „Zrínyi” Hotel, a Royal Kávéház, illetve az 1903–1904-ben épült Kereskedelmi Kaszinó a szecesszió jegyében épült, utóbbi a magyar szecessziós építészet legkiemelkedőbb példája a mai Horvátország területén. A Kereskedelmi Kaszinó gyorsan a helyi kulturális és társadalmi élet központjává vált, többek között itt gyűltek össze a Csáktornya Városszépítő Egyesület tagjai, napjainkban pedig a Szakszervezet Házaként működik.
A legnagyobb mérvű beruházásnak mégis a milleniumi ünnepségek évében átadott, 21 épületből álló kaszárnya megépítése számított, mely a Ferenc József laktanya nevet vette fel. Mindenesetre Zrínyi Károly, a csáktornyai tanítóképző intézet igazgatója, a város első monográfusa 1905-ben feljegyezte a kaszárnyával kapcsolatos magyar aggodalmakat is: „Sok szó esett amiatt, hogy Csáktornyára horvát anyanyelvű katonaság vonult be, melynek hátránya itt, mint a magyarosodás nagy akadályát sokszor vitatták […]. Akadálya ennek az a sajnos körülmény, hogy Csáktornya a zágrábi hadtestparancsnoksághoz tartozik, s ennek csak horvát területen sorozott lovassága van!” Az első világháború után a kaszárnya a Péter király laktanya nevet vette fel, 1924-után pedig már „Zrínyi” laktanya lett.
A növekvő számú kisebb üzemek, manufaktúrák egyre nagyobb számban vonzották magukhoz a környékbeli horvát parasztságot, miközben a város a helyi magyarosítás kísérletek központjává vált azáltal, hogy a településen 1879-ben állami tanítóképző intézetet nyitottak. A tanítás kezdetben a várban folyt, ahol a járásbíróság és az 1871-től felállított királyi törvényszék is ideiglenesen működött, sőt a Muraköz első sportpályája szintén az erőd udvarán létesült a tanítóképző intézet diákjai számára. 1888-ban Morandi építésznek köszönhetően a tanítóképző intézet saját, impozáns épületet kapott, amelynek homlokzata toszkán neoreneszánsz stílusban épült. A korabeli magyar vidéki építészet remekműveinek tekinthető állami iskolák nagy számban való építése ellenére a muraközi falvak többsége megőrizte horvát arculatát, miközben Csáktornya jelentős mértékben magyarosodásnak indult, a magyar iparosok, értelmiségiek betelepülése mellett a helyi zsidó-német polgárság egyre nagyobb mértékben azonosult a magyar nemzeteszmével. A korszakban a városban megszálló vállalkozók, kereskedők, átutazók nagy számát jelzi, hogy a városban a századfordulókor három hotel is működött. A modern városi élethez hozzátartozott a kávézás, a „Royal-kávéház” 1913-ban nyitotta meg kapuit, elsősorban a helyi értelmiségi réteg előtt, és szintén ugyanebben az évben nyílt a város első állandó mozija. A mai Horvátország területén Csáktornyán vezették be először a teniszt mint testgyakorlási formát iskolai intézményben. 1872-től megnyitotta kapuit az első takarékpénztár és Zala vármegyében először Csáktornyán használtak villanyvilágítást 1893-tól.
Az első világháború végén a szociális elégedetlenség etnikai színezetet öltött, a zalaújvári Festetics kastély berendezését 1918 novemberében kifosztották, a muraközi falvakban pedig a frontról hazaszökött zöldkáderek (katonaszökevények) garázdálkodtak. 1918 karácsonyán a döntően horvát egységek a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság területi igényének fegyverrel szereztek érvényt, amikor bevonultak Csáktornyára és a Muraköz falvaiba. A jugoszláv agrárreform következtében a muraközi Festetics birtokot felparcellázták és a szegényparasztok kiválhatták az ekkor keletkezett törpebirtokokat, míg a kastélyépületeken, és az erdőkön kívül kisebb földterületek is a Festetics család kezén maradtak. A Muraköz utolsó nagybirtokosa, Festetics Eugén 1923-ban eladta a család teljes muraközi birtokát a faértékesítéssel foglalkozó „Slavonia” vállalatnak. Ezt követően a zágrábi székhelyű vállalat értékesítette az egykori uradalom földjeit és épületeit, sőt még a vár lebontásának a lehetősége is felmerült, hogy az anyagi veszteségeket részben a bontásból keletkező építőanyagok eladásával csökkentsék. A csáktornyai kisiparosok egyesülete viszont 1933-ban megvásárolta a várat, amely így megmenekült a pusztulástól.
A körülbelül ötezer fős Csáktornya az első világháború előtt egy kézműiparos-kereskedelmi-közigazgatási központtá vált, viszont nagyobb ipari üzemek nem létesültek, és a túlnépesedett Muraköz olcsó munkaerejét a város ekkor még nem tudta elegendő mértékben felszívni. A textil- illetve az élelmiszeripar későbbi fejlődésének alapjait viszont 1914 előtt fektették le. A munkahelyek hiánya – amelyet egyedül a vasútépítési munkálatok tudtak részben ellensúlyozni – következtében megindult a paraszti népesség kivándorlása. A dualista korszakban Csáktornya kisebb kapacitású textilgyáraiban főként vászonfestéssel, cipőfűzők, szalagok, zsinórok, harisnyák és zoknik készítésével foglalkoztak, míg muraközi baromfihús mellett tojásokat nemcsak Stájerországban és Horvátországban, hanem Angliában, Németországban és Svájcban is értékesítették. A letenyei származású Vajda Elemér először Bécsben, majd 1912-ben Csáktornyán vad- és baromfihúst értékesítő céget alapított, amely idővel a négyszáz alkalmazottával Jugoszlávia legnagyobb, exportra is termelő élelmiszeripari cége lett, évente tízezerével dobtak piacra pulykahúst például Angliába, de az Egyesült Államokba sőt még Egyiptomba is. A két világháború között a csáktornyai hízlaldában 60 ezer baromfit tartottak. 1923-ban alapították a Gráner testvérek (Gráner Móric és Gráner Miksa) a csáktornyai kötöttárú üzemet, amely hamarosan Közép-Európa egyik legnagyobb textilgyárává nőtte ki magát, ahol körülbelül 1200 ember dolgozott. Kezdetben cipőfűzőket és zsinórokat állítottak elő, a későbbiekben selyemből harisnyákat és zoknikat készítettek.
Összességében elmondható, hogy a Festeticsek kora Csáktornyán az átmenetet jelentette a feudális társadalomból a polgári társadalomba, jóllehet a főúri családhoz való viszony ambivalens volt a helyi horvát parasztok körében, hiszen a Festeticsektől bérelt földek nem minden esetben biztosították a mindennapi megélhetést, a bérlés pedig további anyagi terhet jelentett. Mégis ekkor következett be Csáktornyán a polgári társadalom kiépülése, az egyesületi és kulturális élet robbanásszerű növekedése pedig a falusi közösségekben is éreztette a hatását. Csáktornya az első világháború után mezővárosi rangra süllyedt, viszont az új államban való lendületes fejlődésének köszönhetően 1934-ben már újra városi rangot kapott. Ekkor a városban 1700 ember dolgozott Csáktornya három textilgyárában, amelyből az egyik még a tulajdonosváltások és átszervezések ellenére a napjainkban is működik Čateks néven.
A könyvből ismertetett információk is rávilágítanak arra, hogy az elmúlt évtizedekben a Muraköz kapcsán a horvát történetírásban is fokozatos elmozdulás történt: a korábban a magyarosítás negatív hatásaira fókuszáló múltértelmezés helyett egyre nagyobb teret kap a dualista korszakban jellemző polgárosodás, a javuló gazdasági viszonyok elemzése és a Festeticsek Muraközben való működésének összességében pozitív színben való feltüntetése.
A bemutatott könyvrészlet bibliográfiai adatai: Monografija grada Čakovca. Od 1791. godine do najnovijeg doba. Szerk. Zoran Turk–Saša Vuković. II. svezak. Ogranak Matice hrvatske u Čakovcu. Čakovec, 2025. 385 p.
