A „Közép-európai kora esték” sorozat keretében intézetünk 2022. május 30-án megtartotta a jelen félév utolsó nyilvános rendezvényét, amelynek középpontjában a nemzetiségi kérdés egyik lehetséges megoldási módjáról a 20. század elején született elképzelések álltak.
Vendégünk Adorjáni Anna volt, aki korábban a kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetemen, valamint az ELTE-n kívül több neves németországi egyetemen is megfordult, jelenleg pedig doktoranduszként a Bécsi Egyetemen foglalkozik ezzel a kérdéskörrel – a nem területei elvű autonómiákat kutató ERC-projekten belül.
Adorjáni Anna előadásának és a Közép-Európa Kutatóintézet vezetőjével, Hatos Pállal és Zahorán Csaba tudományos munkatárssal folytatott beszélgetésének kiindulópontja a Habsburg Monarchia utolsó évtizedeinek egyik legnagyobb kihívása, a nemzeti kérdés volt. A 19. század folyamán kibontakozó nacionalizmusok versengése már 1848–1849-ben alapjaiban rázta meg a multietnikus birodalmat, a bécsi udvar pedig csak komoly fegyveres konfliktusok árán – az egyes nemzeti mozgalmak egymás elleni kijátszásával, sőt külső, orosz segítséggel – tudta legyűrni a magyar és olasz törekvéseket. Noha a Habsburgok ekkor még úrrá lettek a válságon, hamarosan kénytelenek voltak kiegyezni a magyar elitekkel, létrehozva az Osztrák-Magyar Monarchia dualista rendszerét. Ez a megoldás azonban messze nem volt tökéletes, hiszen kizárta a hatalomból a többi nemzeti mozgalmat, és nem rendezte a társadalmi változások által generált feszültségeket – például a csehek és a németek közötti egyre több konfliktust a cseh korona országaiban, a lengyel–ukrán ellentéteket, a magyarországi nemzetiségi kérdésről nem is beszélve. Pedig javaslatból nem volt hiány, ám míg az egyes nemzeti mozgalmak vezetői és aktivistái az esetek túlnyomó többségében valamilyen területi elhatárolásra törekedtek – autonóm kerületek kialakítására vagy a történelmi tartományok önkormányzatára –, idővel olyan elképzelések is megjelentek, amelyek a fennálló politikai kereteket érintetlenül hagyva valósították volna meg a nemzeti önrendelkezést.
Az előadó felhívta a figyelmet arra, hogy a Karl Renner és Otto Bauer ausztriai német szociáldemokrata politikusok által a 19. század végén kidolgozott autonómiamodell közvetlenül válaszolt az osztrák szociáldemokrata párti viszonyokra. Ugyanakkor nemcsak a mozgalom és Bécs, hanem Ausztria soknemzetiségű jellegére is reflektált (maga Renner egy dél-morvaországi település szülöttjeként szembesülhetett a súlyosbodó csehországi cseh–német rivalizálással), mint ahogy a kelet-európai zsidó diaszpóra helyzetéből is ihletet merített. A jelenlegi szakirodalomban „nem területi elvű autonómia” megnevezéssel illetett koncepció lényegében azt jelentette, hogy a vegyes nemzetiségű régiókban vagy szórványban élő személyek választásokon keresztül alakíthassanak politikai testületeket és élvezhessék nemzeti jogaikat. Adorjáni Anna előadásából és a beszélgetésből kiderült, hogy milyen korabeli relevanciája és kritikái léteztek a nem területi autonómia koncepciójának, illetve hogy ez az elképzelés – és gyakorlatba átültettet elemei – mit árul el a bürokrácia és a nacionalizmus kapcsolatáról. Az is egyértelművé vált, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia társadalom- és politikatörténetében kell keresni a választ arra a kérdésre, hogy a nem területi autonómia végül miért nem mentette meg a több évszázados birodalmat 1918-ban, továbbá hogy miért nem jelentett megoldást a kisebbségi kérdésre Közép- és Kelet-Európában sem az első világháború után, sem pedig az 1989–1990-es rendszerváltásokat követően.
Címkép: Szilágyi Dénes fotója
