Miközben az amerikai társadalom és politikai döntéshozók többsége határozottan kiáll Ukrajna politikai, pénzügyi és fegyveres támogatása mellett, az utóbbi mértékéről és feltételeiről érezhető némi megosztottság, különösen az amerikai jobboldalon. A Republikánus Párt két évtizede külpolitikai útkeresésben van, ami a 2024-es elnökválasztáson is érezhető lesz.
Megosztott pártok és eltérő hagyományok
Az Egyesült Államok belpolitikája egy évtizede kiélezett politikai-ideológiai vitáktól hangos. Hasonló mondható el a külpolitikáról is, ami elvileg a pártoskodás vízválasztója. Az általános vélekedés szerint a demokraták tájékozottabbak a külvilág ügyeiben, kevésbé hajlamosak fegyvert ragadni, ezért külpolitikájuk is fenntartható, míg a republikánusok hajlamosak befelé fordulni, a diplomáciai helyett inkább a katonai erőben hisznek, így külpolitikai fellépésük is inkább ellentmondásos.
A valóság ennél összetettebb. Mindkét erőtér színes koalíciója gyűjtőpártokba szerveződik, így teljesen normális, ha egy párton belül nincs egyetértés valamilyen külpolitikai kérdésben. A probléma forrása, hogy míg elvi síkon léteznek világos külpolitikai irányok (úgymint a nemzetközi kapcsolatok elméletei esetében), a gyakorlatban tisztán nem lehet találkozni velük (ahogy minden elemében realista vagy liberális internacionalista külpolitika sem létezik).
Az amerikai külpolitikai irányok átértelmezésére Walter Russell Mead történész tett kísérletet, amikor az évtizedekig jellemző izolacionista-internacionalista, majd galamb-héja felosztással szakítva bevezette a történelmi külpolitikai hagyományok archetípusait: a wilsoni és hamiltoni, valamint a jeffersoni és jacksoni tradíció képét. Míg az előbbi páros az internacionalista, az utóbbi az izolacionista vonalhoz esik közelebb, a párokon belül rendre idealista és realista logika alapján. Bár tisztán ezek sem léteznek az amerikai közéletben, az absztrakt koncepciókhoz képest valósághűbb emberi portrékhoz társíthatók, elősegítve a megértésüket.
Ukrajna mint lakmusz-teszt
Mead átkategorizálását a demokrata és republikánus politikusok délszláv háborúban tanúsított, a hidegháború éveihez képest következetlen álláspontjai tették szükségessé. Ma hasonló törésnek lehetünk szemtanúi: a „demokrata galambok” és a „republikánus héják” képét Ukrajna támogatásának kérdése árnyalja. Az amerikai politikusok többsége kiáll Kijev mellett, azonban a segítség formája, mértéke és ütemezése már vita tárgyát képezi.
Demokrata oldalon a progresszív kaukusz jelezte (majd vonta vissza) aggályait az Ukrajnára fordított amerikai források kapcsán 2022 októberében, republikánus oldalon azonban szélesebb és tartós megosztottság látható. Donald Trump már 2016-ban ellentmondásos nyilatkozatokat tett Ukrajnáról, Kevin McCarthy (akkor potenciális) házelnök a támogatás lehetséges kerékkötőjeként jelent meg a 2022-es félidős választás során, legutóbb pedig Ron DeSantis floridai kormányzó kritizálta Joe Biden elnök Ukrajna-politikáját.
Mindhárom panasz lényege, hogy az Egyesült Államok egyrészt égetőbb kihívások elé néz, másrészt a bideni politika konkrét stratégiai célkitűzések nélkül sodródik Ukrajnában, harmadrészt ezzel fokozza a nagyhatalmak közötti közvetlen háború valószínűségét. Ukrajna lakmusz-teszt az amerikai jobboldal számára, ugyanis a pénzügyi és fegyvertámogatás dilemmája valójában egy tágabb koncepcionális kérdésről szól: ki hogyan látja az amerikai érdekeket és a külvilághoz való viszonyt?
A Republikánus Párt külpolitikai irányvonalai
Az amerikai jobboldal két évtizede keresi külpolitikáját. Az ezredfordulón George W. Bush egy „sajátosan amerikai internacionalizmust” hirdetett, amit azonban felborított a 2001. szeptember 11-i terrortámadásra reagáló neokonzervatív külpolitika: a 2003-as iraki háború évekig megosztotta az amerikai közéletet. Külpolitikai szempontból Barack Obama 2008-as választási győzelme az iraki kivonulásról, 2012-es győzelme (részben) a republikánusok „reagani” külpolitikájának alternatívájáról szólt. A közhiedelem szerint Donald Trump 2016-ban elvágta a gordiuszi csomót, és csak izolacionizmust hozott a republikánusoknak, ám valójában nagyon is aktív külpolitikát csinált – az más kérdés, hogy ennek tartalma, eszköze és stílusa sokaknak nem tetszett. Ma a republikánusok külpolitikai útkeresése három fő opciót fed le:
- Szabályalapú internacionalizmus: az irányzathoz a nemzetközi kapcsolatok elméleti iskoláiból ismert liberális internacionalizmus követői tartoznak, akik a liberális nemzetközi rend elvei mentén és globális léptékben szeretnének aktív amerikai külpolitikát. A potenciális 2024-es elnökjelöltek közül ehhez a vonalhoz tartozik Mike Pence volt alelnök és Asa Hutchinson volt arkansasi kormányzó. Politikai támogatottságuk elsősorban a Szenátusban érezhető, ahol a „mainstream” republikánusok (köztük Mitch McConnell és Mitt Romney) politikai pozíciója szilárdnak mondható. Intellektuális hátországukat az amerikai kül- és biztonságpolitikai „establishment”, vagyis a washingtoni think-tank világ képviselői, különösen a wilsoni külpolitikai tradíció hívei adják.
- Konzervatív internacionalizmus: a liberális nemzetközi rend mögött álló amerikai hegemónia hívei, akik csak bizonyos feltételek mellett szorgalmazzák az aktív külpolitikát, amit szerintük a nemzetközi intézmények segíthetnek, bár ez utóbbiak egyre kevésbé szolgálják eredeti rendeltetésüket, és ezért összességében megbízhatatlanok. A potenciális 2024-es elnökjelöltek közül ide tartozik Nikki Haley volt ENSZ-nagykövet és Mike Pompeo volt külügyminiszter. Politikai támogatottságuk elsősorban a Republikánus Párt reagani, illetve neokonzervatív csoportjától jöhet. Intellektuális hátországukat a konzervatív értelmiségiek adják, akik részben fellelhetők a washingtoni think-tank világban, alapvetően a hamiltoni hagyomány, illetve az offenzív realista irányzat követői között.
- Konzervatív nacionalizmus: csak a szűk értelemben vett nemzeti érdek hívei, akik a liberális nemzetközi rend amerikai alátámasztását sem ideológiai, sem hatalmi megfontolásból nem támogatják. A potenciális 2024-es elnökjelöltek közül Donald Trump számít az irányzat fő képviselőjének, illetve egyelőre kérdés, hogy ide sorolható-e Ron DeSantis floridai kormányzó. Politikai támogatottságuk a Republikánus Párt izolacionista ágából ered, ami az elmúlt években látványosan megerősödött, jóllehet továbbra is kisebbségben van. Intellektuális bázisuk jóval szűkebb az előbbi irányzatokéhoz képest (a jacksoni hagyomány követői kevesebbet foglalkoznak a külügyekkel), ugyanakkor a nemzetközi kapcsolatok realista iskolájának neves képviselői is akarva-akaratlanul a konzervatív nacionalista csoport nézeteit támasztják alá.
Ahogy közeledünk a 2024-es elnökválasztáshoz, a fenti három opció egyre markánsabban megmutatkozik. Az előválasztások e tekintetben nem minősülnek mérvadónak, azonban kimenetelük függvényében érdemes nyomon követni, hogy a republikánus jelölt és különösen külpolitikai csapata melyik irányt választja majd.
