Mi lehet a közös egy amerikai bíróban és egy krokodilidomárban? Jóval több, mint ami elsőre látszik. Manapság ugyanis szinte állatidomári bátorságra van szükség ahhoz, hogy a bíró az alkotmányban foglalt szempontoknak megfelelő demokratikus döntéshozatalt elősegítse. Az idei ítélkezési év tanúsága szerint emellett a bírói pálya jó eséllyel kerülhet fel a legveszélyesebb szakmák listájára.
Végéhez közeledik az amerikai Legfelsőbb Bíróság idei ítélkezés éve, amely a hagyományoknak megfelelően a tavalyi év október hónap első hétfőjén kezdődött. A testület a nyári szünet előtt, június utolsó heteiben és július első napjaiban hozza nyilvánosságra a nagy horderejű ügyekben meghozott döntéseit. Ugyanakkor már most kijelenthető, hogy ez az ítélkezési év szokatlan és sok szempontból aggasztó a bíróság történetében.
Stephen Breyer nyugdíjba vonulásának bejelentését követően Ketanji Brown Jackson kinevezése első feketebőrű nőként kétségtelenül szimbolikus jelentőségű a bíróság történetében. A mostani ítélkezési év azonban mégsem emiatt fog bevonulni a történelemkönyvekbe. Május elején kiszivárogtatták a Dobbs kontra Jackson Women’s Health Organization többségi döntésének tervezetét. A döntéstervezet megváltoztatja az abortuszt alkotmányos védelemben részesítő 1973-as Roe kontra Wade határozatot, és a kérdés szabályozását a tagállamokra bízza. Alighogy napvilágot látott a tervezet, sok helyen erőszakba torkolló tüntetések robbantak ki, beleértve a bírák otthonainak környékét is. Egyes híradások szerint a többségi döntést jegyző Samuel Alito családjával együtt kényszerült elhagyni otthonát. Az elmúlt héten pedig Brett Kavanaugh háza előtt vettek őrizetbe egy fiatal kaliforniai férfit, aki a vád szerint azzal a szándékkal utazott a fővárosba, hogy megölje a konzervatív bírót. A vádlott vallomása szerint abban, hogy Kavanaugh megölését kitervelte, szerepet játszott a napvilágot látott döntéstervezet, valamint a május végén elkövetett texasi iskolai lövöldözés is.
A bírók otthonainak védelmét megerősítették, a Legfelsőbb Bíróság épülete köré pedig egy mintegy 2,5 méter magas vaskerítést húztak. Az amerikai rendőri erők biztonsági figyelmeztetési adtak ki, miszerint erőszakos megmozdulásokra kell számítani a Dobbs kontra Jackson Women’s Health Organization ügyben hozott döntés nyilvánosságra hozatalakor. Ha most kellene szalagcímet adni az idei ítélkezési évnek, akkor jó eséllyel az a megállapítás lenne a legkifejezőbb, hogy tengerentúlon a bírói pálya kezd felzárkózni az olyan veszélyes szakmák sorába, mint amilyenként például a krokodilidomáré.
Az idei év jelentős ügyeinek számba vétele előtt ezért érdemes elidőzni annál a kérdésnél, miért is vált veszélyessé bírónak lenni ma és vajon veszélyes-e ez az alkotmányosság szempontjából? John Roberts amerikai főbíró – aki egyúttal a Legfelsőbb Bíróság elnöke is – csakúgy, mint elődje, William Rehnquist, missziójának éppen az ilyen helyzetek elkerülését tekinti. Felfogásukban kiemelt szempontként jelent meg az intézmény legitimitásának és presztízsének megőrzése. Az az igény, hogy a bíróság a politikai döntések fölé emelkedő, de legalábbis azon kívül álló intézmény. Hűen tükrözik ezt Roberts elnök szenátusi meghallgatásán elhangzott szavai, miszerint a bírók a játékvezetőkhöz hasonlítanak, akik nem megszabják, hanem csupán alkalmazzák a szabályokat (Judges are like umpires. Umpires don’t make the rules, they apply them). Mérceként tekintve ezeket a gondolatokat, Roberts elnök nagy csalódásként értékelheti az elmúlt időszakot, és ha élne, akkor bizonyára hozzá hasonlóan vélekedne William Rehnquist korábbi elnök is. Ugyanakkor nem azzal a vízióval van a gond, amely a bíróság szerepét az alkotmányban foglalt eljárások és struktúra eredményeként, demokratikus úton megalkotott szabályok betartásában látja. E vízió mostani kudarcának oka inkább abban a korszakban keresendő, amelyet Rehnquist, majd Roberts elnök örökölt.
Az amerikai Legfelsőbb Bíróságot övező egyik legendás mondás Paul Freund jogászprofesszortól származik. Véleménye szerint nem szabad, hogy a testületet a mindennapok időjárása befolyásolja, ugyanakkor az éghajlat megváltozása elkerülhetetlenül hatással van rá („should never be influenced by the weather of the day but inevitably they will be influenced by the climate of the era”). De hogyan lehet értékelni azt, ha az éghajlat változását maga a bíróság törekszik előmozdítani? Másként fogalmazva: ha a bíróság úgy véli, szerepe nem az, hogy őrizze és betartassa azokat az alkotmányban foglalt feltételeket, amelyek között a demokratikus viták lefolytathatók, és az annak során kialkudott és kölcsönösen elfogadott kompromisszumok eredményeként döntés hozható, ehelyett arra törekszik, hogy a közpolitikai viták érdeme felől saját maga döntsön.
Története során a Legfelsőbb Bíróság több alkalommal is erre az útra tévedt. A New Deal-t követő progresszív alkotmányértelmezés korszakában – különösen Earl Warren és Warren Burger elnöksége alatt – ugyanakkor ezt kifejezetten felkarolta, amivel maga is nagyban hozzájárult az alkotmányban előírt demokratikus folyamat torzításához. A bíróság saját hatáskörébe és lehetőségeibe vetett hitét talán jól illusztrálja az az anekdota, miszerint William O. Douglas bíró, aki ellenezte a vietnámi háborút, az egyik nyári szünetben egymaga adott ki egy olyan illegitim határozatot, amelyben megtiltotta Kambodzsa bombázását. E kornak vált a szimbólumává az 1973-ban meghozott ominózus abortuszdöntés. A testület – a határozat megfogalmazását egy egészen frissen kinevezett tagjára, Harry A. Blackmun-ra bízva – végérvényesen döntést kívánt hozni a kérdésben, alkotmányellenesnek ítélve ezzel 46 tagállam jogi szabályozását. Ugyanakkor hiába vette ki a döntéshozatalt a demokratikus konszenzuskeresés folyamatából, az ügyet nem megoldotta, hanem indokolatlan módon az amerikai közpolitikai viták középpontjába emelte. Az alkotmányjogi győzelem demokratikus konszenzus híján nem jelentett, nem jelenthetett politikai sikert. Az abortuszpárti társadalmi csoportok és szervezetek ugyanis hiába nyerték meg a jogvitát, az ügy Amerika „második polgárháborújává” dagadt, és – Ronald Dworkin szavait idézve – az abortuszkérdés „szétszakítja Amerikát” („Abortion is tearing America apart”).
Az 1973-as abortuszdöntés jó példája annak, hogyan idézte elő a Legfelsőbb Bíróság azokat a problémákat, amelyek elhárítására eredetileg létrehozták. Ahelyett, hogy az alkotmányban előírt feltételekkel és követelményekkel összhangban lévő demokratikus folyamatra bízta volna a többség számára elfogadható és később ugyanezen feltételek mentén formálható konszenzus kidolgozását, arra összpontosított, hogy saját maga döntse el a vita érdemét. Ezzel pedig az adott közpolitikai kérdés formálását nemcsak a döntés meghozatalának pillanatában, hanem a jövőre nézve is elszigetelte az alkotmányban meghatározott demokratikus akaratképzés folyamatától. Saját maga kezdett a korszak „éghajlatának” megváltoztatásába, vagyis annak az alkotmányos konszenzusnak a formálásba, amelynek betartatása lett volna a feladata. Ennek lett következménye, hogy a kérdésben hozott döntés megváltoztatására az alkotmányban előírt demokratikus eljárás és konszenzuskeresés keretében már nincs lehetőség. Ehhez alkotmánymódosítás, a bíróság alkotmányértelmezésének megváltoztatása vagy esetleg a bírók többségének megnyerése kínálhat utat. Ezek azonban a demokratikus kompromisszumnál már jóval nagyobb támogatottságot feltételeznek. Kellő politikai konszenzus híján és a kompromisszumkeresés alkotmányban rögzített eljárásának kikerülésével a Legfelsőbb Bíróság nem pontot tett egy-egy nagy horderejű ügy végére, hanem mozgalmakat galvanizált, és akár akarva, akár akaratlanul, de közreműködött a politikai ellenlábasok elmúlt évtizedekben jól látható polarizálásában.
Mindennek kapcsán érdemes megjegyezni azt is – habár részletes kifejtése meghaladná jelen írás kereteit –, hogy az európai integráció a luxemburgi bíróság központi szerepének folyamatos erősítésével szintén nagy lépéseket tesz az Egyesült Államokénál egyébként jóval komolyabb alkotmányos hagyományokkal és demokratikus eljárásokkal rendelkező közpolitikaalakítás gyengítésének irányába. A demokratikus eljárások tekintélyes szeletének magához vonása által az amerikai Legfelsőbb Bíróság hozzájárult ahhoz is, hogy a bírói hivatás tengerentúl közelebb kerüljön a veszélyes szakmák listájához.
John Roberts elnök és a Roberts bíróság ennek a korszaknak az örököse. Bár az alkotmány eredeti jelentését támogató jogértelmezési felfogás többségbe kerülése az elmúlt időszakban az alkotmányban meghatározott közpolitikaalkotási rend visszaállítását tűzi ki célul, a 20. század második felétől kezdődően felborult egyensúly helyreállítása időbe és persze sok munkába kerül. Ezen a szemüvegen keresztül érdemes tehát követni a következő hetek eseményeit. Az abortusz kérdését alapvetően a tagállamok demokratikus közpolitikaalkotására bízó Dobbs döntés napvilágot látott tervezete ebbe az irányba tett lépés, és az ítélkezési év nagy kérdése, hogy a bírák végül milyen álláspontot fogadnak el.
A Dobbs ügyön kívül azonban bőven van még mire figyelni, így különösen az adminisztratív állammal és a bíróság saját szerepfelfogásával szorosan összefüggő West Virginia v. Environmental Protection Agency és American Hospital Association v. Becarra ügyekre. Az biztos, hogy szinte krokodilidomári ügyességre van szükség ahhoz, hogy ezekben az ügyekben a bírók az alkotmányban meghatározott szempontoknak megfelelő teret nyissanak a demokratikus megfontolások és a konszenzuskeresés eredményeként létrejövő döntés előtt. De hogy a krokodilidomárhoz hasonlóan veszélyes szakmák között marad-e a bírói hivatás, az nagymértékben függ attól is, milyen döntéseket lehet majd látni ezekben az ügyekben.
