Hogyan tovább Bretton Woods? – 1. rész

Több, mint 75 évvel ezelőtt, a II. világháború lezárását megelőző évben, az Egyesült Államok-beli Bretton Woods-ban 44 ország részvételével határoztak az új gazdasági világrend kereteiről és legfontosabb intézményeiről. A konferencia által megalkotott monetáris rendszert az elmúlt évtizedekben több válság jelentős változtatásokra kényszerítette, ugyanakkor a rendszer egyik alappillére, a dollár globális tartalékvaluta szerepe változatlanul érvényesül. Elemzésünkben rövid áttekintést nyújtunk azokról a kezdeményezésekről, amelyek a stabilitás és a fejlődés érdekében új pénzügyi és gazdasági perspektíva, egyfajta új Bretton Woods-i megállapodás szükségességét vetik fel. Az új megállapodásról szóló javaslatoknak a 2008-as pénzügyi válságot, valamint a világméretű koronavírus-járványt követő időszakban különös jelentősége van. Miután a világ több alkalommal nem hallgatott rá (bár bebizonyosodott, hogy kellett volna), a javaslatok megismerése után feltehetjük a kérdést: nem kellene-e megfontolni újra a keynes-i gondolatokat?

Az amerikai dominanciájú gazdasági világrend

A Bretton Woods-i nemzetközi találkozót Roosevelt elnök a jövőbeli gazdasági együttműködést és a békés fejlődést szolgáló programokra vonatkozó javaslatok gondolatával nyitotta meg. A konferencia két legfontosabb bizottsága három új világméretű intézmény, illetve mechanizmus megszervezését tűzte ki célul: az amerikai Harry Dexter White és a brit Lord John Maynard Keynes vezetésével működő bizottságokban megalapozták a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank (a későbbi Világbank-csoport egyik intézménye) létrejöttét. A két intézmény mellett – Keynes új globális tartalékvaluta, a „bancor” megteremtésére irányuló javaslatának elvetését követően – a világháború kimenetelét eldöntő Egyesült Államok gazdasági érdekeinek megfelelően létrehozták az aranystandardon alapuló rögzített valutarendszert, amely biztosította a dollár aranyra történő átválthatóságát rögzített árfolyam mellett. A mechanizmus következtében a dollár lett a vezető nemzetközi tartalékvaluta.

Ahogy azt többek között Henry M. Paulson, az ifjabb Bush elnök pénzügyminisztere is hangsúlyozta a közelmúltban, a dollár globális tartalékvalutaként 1945 után betöltött privilegizált helyzete ugyanakkor nem csupán egy előzetes elhatározásból következik, sokkal inkább a II. világháborút követően a geopolitikai feltételek alakulása, az amerikai monetáris politika és a gazdaság dinamikus fejlődése következtében került központi helyzetbe. Globális tartalékvalutaként a dollár természetes monopólium szerepköre így az amerikai politikai és gazdasági rendszer alapvető integritásának köszönhető. A gazdaság mérete és stabilitása mellett a jól fejlett, likvid és nyitott pénzügyi piacok együttes jelenléte is szükséges a globális tartalékvaluta szerep betöltéséhez.

A Bretton Woods-i alapító atyák, Keynes és White tervezetei alapján az IMF-nek a globális gazdasági növekedés elősegítőjének szerepét szánták, amelyet a nemzetközi kereskedelmi és pénzügyi stabilitáson keresztül kell elérni. Az intézmények alapokmányait a világháború lezárását követő időszak problémáihoz igazított feltételek mellett fogadták el: aValutaalap célja állandó intézményén keresztül a nemzetközi monetáris együttműködést a konzultációs és a nemzetközi monetáris problémákra vonatkozó együttműködés mechanizmusával elősegíteni. A későbbi Világbank feladata a tagországok területén az újjáépítésben és fejlesztésben való közreműködés a termelési célokra történő tőkebefektetés elősegítésén keresztül.

Keynes Bretton Woods-i javaslata összetettebb és ambiciózusabb volt az amerikaiak tervezeténél, ugyanis többek között a nemzetközi tranzakciók rendezésére létrehozott volna egy nemzetközi klíringbankot. Sem a nemzeti bankok, sem pedig a klíringbank nem tartalékolhatott volna külföldi valutát. A nemzeti bankok egymás között klíringszámlákon keresztül az újonnan létrehozott bancor elnevezésű pénzben kereskedtek volna. Az új pénzhez a tagok fix átváltási árfolyamon csatlakoztak volna. Az egyes országok által felhalmozható bancor mennyiségét az adott ország világkereskedelmi részesedéséhez arányosítva limitálták volna, ezáltal megakadályozható lett volna a túlzott fizetési mérleg többlet vagy hiány kialakulása. A deficitet felhalmozó országoknak a limit túllépésekor megengedett lett volna a leértékelés, míg a többlettel rendelkező országok felértékelték volna valutájukat, lehetővé téve ezzel a kereskedelmi egyensúlyok újbóli elérését. A keynes-i pénzügyi rendszerben ab ovo nem érvényesült volna egyetlen állam kontrollpozíciója sem.

A XX. század egyik legnagyobb közgazdasági gondolkodójának, Keynes-nek a gazdaság kívánatos fejlődésére vonatkozó javaslatait egyébként nem Bretton Woods-ban tették először félre: kevésbé köztudott, hogy az I. világháborút lezáró versailles-i béketárgyalások gazdasági szekciójának brit delegációjából 1919-ben tiltakozásképpen Keynes kilépett, miután világossá vált számára, hogy a franciák és az olaszok gyakorlatilag visszaélnek a győzők hatalmával és az általuk meghatározott, Németország, valamint Ausztria-Magyarország tönkretételét jelentő békefeltételek módosítására nincs lehetőség, illetve szándék. A következmények ismertek. Második alkalommal már az amerikaiak szorították háttérbe Keynes-t, amikor 1933-ban az újonnan megválasztott amerikai elnöknek, Rooseveltnek nyílt levélben fogalmazta meg javaslatait a nagy világgazdasági válság lezárása érdekében. Szintén kevésbé ismert, hogy Roosevelt számtalan egyéb javaslatot kipróbált a kiegyensúlyozott költségvetés és adósságállomány előtérbehelyezésével, mielőtt a keynes-i ajánlásnak megfelelően költekezésbe nem kezdett a kormányzat, amely végül kihúzta a válságból az országot. Tegyük hozzá, hogy az amerikaiak legalább részben megtanulták a leckét, mert – bár az új pénzügyi világrend alapjainak meghatározásakor Bretton Woods-ban az amerikai érdekeknek megfelelően ismét nem hallgattak Keynes-re, hiszen az amerikai White Terv győzött, addig – a világháborút követő európai helyreállítást célzó Marshall Terv mégiscsak keynes-i ihletettségű.

A globális pénzügyi rendszer az említett intézményi biztosítékok létrehozásával megalapozta a stabilitás és a likviditás feltételeit, vagyis megteremtették a gazdasági szereplők működéséhez szükséges pénzmennyiséget és az árfolyamok szintjének állandóságát a kötött árfolyamrendszerrel. A világ pénzügyi rendszere a háború lezárását követő két évtizedben aztán viszonylagos nyugalomban működött. A dollár-arany átválthatóság megszüntetése előtt, 1969-ben valójában keynes-i szellemben módosították az IMF alapszabályát, megteremtették a Valutaalap saját pénzegységét, az SDR-t, vagyis a különleges lehívási jogot, amelynek célja, hogy – az árstabilitás erősítése céljából – a világ forgalomban lévő pénzmennyiségének értékét ötévenként a kínálathoz igazítják. A tőkemozgás szabadságát egészen 1971-ig, a létrehozott rendszer első válságáig államilag korlátozták annak érdekében, hogy a stabilitás és a likviditás feltételei érvényesüljenek.

Bretton Woods újratöltve

Többek között a túlzott dollárbőség és az amerikai aranykészletek megcsappanása 1971-ben a Bretton Woods-i árfolyamrendszer kimúlásához vezetett (a dollár stabilitásába vetett bizalmat az aranyra válthatóság biztosította). Milton Friedman tanácsai alapján Nixon elnöksége idején, 1971. augusztus 15-én felfüggesztették a dollár aranyra való rögzített arányú átválthatóságát. A nemzetközi pénzügyi rendszer első alkalommal veszítette el rögzítettségét az aranyhoz képest (korábban más nemesfémeknek és egyéb alapanyagoknak, áruféleségeknek is volt szerepe). Az árfolyam-lebegtetés azonban csak 1973-tól vált általános gyakorlattá, amelyet – az árstabilitás addigi időszaka után – az infláció felgyorsulása is elősegített. Ez utóbbit még inkább gyorsította az olajárak négyszeresére történő megemelése (az olajárak aztán az évtized végéig a tízszeresére emelkedtek). Az amerikai aranykészletek elfogyását egyébként nem az 1969-ben már elfogadott SDR-rel helyettesítették, hanem lemondva a stabilitásról, a tőkemozgásokat felszabadították, kockáztatva ezzel a likviditás biztonságát és kiszámíthatóságát. A tőke szabad áramlásának megteremtésével gyakorlatilag ellenőrizhetetlenné váltak a tőke forrásai is.

Részben az amerikai-szaudi megállapodásnak is köszönhetően – amely szerint az olajkereskedelem kizárólag dollárban kerül elszámolásra – a dollár a legfőbb nemzetközi tartalékvaluta szerepéből értelemszerűen nem veszített, vagyis globális szinten továbbra is rendelkezett értékmegőrző, elszámolási egység és átváltási eszköz funkcióval. A dollár legbiztonságosabb valuta (menekülővaluta) státuszát pedig az euró vagy olyan új kihívó hatalmak, mint Kína megjelenése sem veszélyezteti (ez utóbbi esetében a világpénzhez kapcsolódó fontos funkció, a nyitott és likvid pénzügyi piacok meglétének feltételei ezt jelentősen gátolják is). Ezt jól mutatja az is, hogy a központi bankok valutatartalékainak háromnegyedét továbbra is dollárban tartják.

Európát és Japánt váltva az elmúlt időszakban immár Kína vált az Egyesült Államok kereskedelmi deficitjének legnagyobb finanszírozójává. A második Bretton Woods-nak is nevezett időszak lényege, hogy Kína lehetővé tette a kereskedelmi deficitet felhalmozó országok, kiemelten az Egyesült Államok számára a magas belső likviditás, ezáltal a belső fogyasztás és befektetési színvonal fenntartását, míg az érem másik oldalán Kína a devizaszabályozás eszközével élhetett, amely segítette az infláció alacsonyan tartását. Amerikai nyomásra Kína ugyanakkor már 2005-ben a dollárhoz rögzített árfolyam feladására kényszerült, amelynek következtében a kínai valuta három év alatt 18%-kal leértékelődött, ezzel a megújult Bretton Woods már a 2008-as pénzügyi válság kirobbanásakor érvényét vesztette.