Az amerikai szavazók négyévenként az elnökjelöltekre, s nem az alelnökjelöltekre szavaznak. Triviálisnak tűnik ez a kijelentés, s tulajdonképpen igaz is, de az idei elnökválasztás, mint oly sok mindenben, ebből a szempontból is rendhagyó lehet.
A két elnökjelölt meglehetősen idős, és elképzelhető, hogy bármelyikük is teszi le az esküt 2021. január 20-án délben, nem fogja/tudja kitölteni a teljes négyéves ciklust. Vagy, ami valószínű, elsősorban Joe Biden esetében, a korábbinál több feladatot delegál majd alelnökére, így a sok utazással járó nemzetközi kapcsolatok intenzív ápolását. Továbbá, a két alelnökjelölt, Mike Pence és Kamala Harris ideológiailag távolabb áll egymástól, mint Donald Trump és Joe Biden – legalábbis a demokrata elnökjelölt eddigi kongresszusi és alelnöki szereplését tekintve. Mike Pence ideológiailag Donald Trumptól jobbra áll, így konzervatívabb álláspontot képvisel, többek közt, az abortusz vagy a vallásszabadság kérdésében, míg Kamala Harris a Demokrata Párt baloldalára, az ún. progresszívak közé sorolható, egyes megfigyelők szerint még Bernie Sanderstől is balra áll. Részben a fentiek miatt felfokozott várakozás előzte meg a két politikus vitáját Salt Lake City-ben, ám az esemény végül is megszokott alelnökjelölti viták forgatókönyve szerint zajlott le, különösebb meglepetés nélkül.
Az alelnökjelölteknek általában két feladatnak kell megfelelni a részvételükkel rendezett vitájukon. Egyrészt védeni kell az elnökjelöltjük politikáját, másrészt támadni kell a másik fél elnökjelöltjét. Illetve, az olyan helyzetben, mint a mostani, lényegében némileg egyenlőtlenek a feltételek: a hivatalban lévő elnök politikáját könnyebb támadni, mint a még csak ígéretekkel operáló ellenjelöltet. Ráadásul a jelenlegi helyzetben – amikor a legtöbb felmérés szerint Joe Biden országosan tetemes, 10 százalékpont körüli előnnyel vezet Donald Trump előtt, és az ún. csatatér vagy billegő államokban sem sokkal jobb a helyzet a hivatalban lévő elnök szempontjából – sportnyelven szólva Kamala Harrisnek elég volt „döntetlenre” játszani, míg Mike Pence-nek nyerni kellett volna, méghozzá nem is csak egy vagy két „góllal”. Már előzetesen le lehet szögezni, hogy Harris járt inkább sikerrel; Pence alelnöknek a jelek szerint nem sikerült lendíteni Donald Trump kampányán, és nem sikerült az esélyeit javítani.
A várható stratégiának megfelelően a demokrata alelnökjelölt a Trump adminisztráció bírálatára koncentrált elsősorban, valamint arra, hogy a november 3-i elnökválasztás (és kimondatlanul a kongresszusi választások is) Donald Trumpról szóló referendum legyen – ami hagyományosan az ellenzékben lévő párt törekvése. A másik oldalon Mike Pence azt próbálta sulykolni, hogy a Biden-Harris páros a nyilvánosan hangoztatott politikájánál sokkal liberálisabb napirendet valósítana meg a Fehér Házban; azaz, végső soron a korábban centristának minősülő Joe Biden lényegében a párt baloldalának túsza. Ezt a nézetet erősíti Kamala Harris személye is, akit a Szenátus legliberálisabb tagjának minősítettek az ott leadott szavazatai alapján. Része volt Mike Pence stratégiájának, hogy a Donald Trumpról szóló népszavazás helyett inkább a két elnökjelölt, illetve a két párt ideológiájáról döntsenek a szavazók.
Kamala Harris vehemensen ostorozta a Trump adminisztráció teljesítményét, elsősorban a COVID-19 járvánnyal kapcsolatos lépéseit, illetve meg nem lépéseit (ami egyben személyes támadás is volt az alelnök ellen, mivel Mike Pence a pandémiával foglalkozó különleges csoport vezetője a Fehér Házban), de a célba vett területek között volt, többek közt, a Kínával, az Oroszországgal kapcsolatos politika, valamint a munkahelyek elvesztése. Hamisan azt állította, hogy a feldolgozóipar recesszióba került – valójában a 2020. február és április között elveszett 22 millió állás közül 11.4 millió már újra létesült (Mike Pence 11.6 milliót mondott); igaz, ezek nem mind a feldolgozóiparban realizálódtak.
Harris ígéretet tett arra, hogy a Biden adminisztráció a hivatalban töltött első napon visszavonja Donald Trump adócsökkentéseit – bár arról nem tett említést, hogy ez törvényileg lehetetlen, mivel egy Kongresszus által elfogadott törvényt egy elnöki rendelet nem írhat felül. A demokrata alelnökjelölt – Joe Bidenhez hasonlóan – nem volt hajlandó elkötelezni magát amellett, hogy egy demokrata győzelem esetén nem fogják növelni a szövetséges Legfelsőbb Bíróság tagjain a számát; azaz, nem fogják a jelenlegi (és, adott esetben, Amy Coney Barrett kinevezésével még stabilabb) konzervatív/originalista szemléletű bírókat liberális/aktivista, a bírói székből „törvénykezni” hajlandó tagokkal bővíteni (ahogy Franklin D. Roosevelt próbálta meg, sikertelenül, 1936-ban aratott második elnökválasztási sikere után).
Egy kérdésben azonban némi eltérés mutatkozott Joe Biden és Kamala Harris között: míg az elnökjelölt elvetette a Demokrata Párt progresszív szárnyának Zöld New Deal elképzelését, ami óriási összegeket emésztene fel a következő években, addig az alelnökjelölt nem volt ilyen egyértelmű (Kamala Harris volt az első szenátor, aki felkarolta a Zöld New Deal ötletét a demokrata társai közül), erősítve a feltevést, hogy Kamala Harris a progresszívak, a Demokrata Párt baloldala „trójai falova” lesz a Fehér Ház falain belül megválasztása esetén. A hónapok óta az egyes nagyvárosokban zajló rendbontásokat és erőszakot pedig a szélsőjobboldal, a neonácik és az antiszemiták nyakába próbálta varrni, a baloldali erőszakosan fellépők (antifa, stb.) szerepének bagatellizálása mellett.
A fentiekből leszűrhető az a következtetés, hogy Kamala Harris sikeresebben támadta a Trump adminisztrációt, mint ahogy képes és/vagy hajlandó volt egyértelműen felvázolni azt, milyen politikára számíthatnak az amerikai választók, ha a demokratákat hozzák helyzetbe. Megalapozottnak tűnik az állítás, hogy mindezt jó okkal tette: egy a jelenleginél még markánsabb újraelosztó (redisztributív) kormányzatot, valamint egy szélsőségesebb liberális agendát valósítana meg egy Biden adminisztráció, ami az amerikai középosztály nagy részének, valamint az ideológiailag még mindig a középtől jobbra álló (csendes) többségnek nem nyerné meg a tetszését és támogatását.
Mike Pence egyfajta – hálátlan — utóvédharcot folytatott a COVID-19 pandémia kezelésében, ami ténylegesen nem tartozott (és tartozik) a Trump adminisztráció sikerei közé. Részben ezzel összefüggésben nem túl meggyőzően támadta az Obamacare-t, illetve, nem nagyon tudta felvázolni, milyen más rendszerrel helyettesítenék a republikánusok azt esetleges győzelmük esetén. Ezek a kérdések azonban hangsúlyosak a választás során: egyes felmérések szerint a koronavírus elleni küzdelem és egészségügy a választók által fontosnak tartott ügyek sorában a negyedik és ötödik helyen állnak (a megkérdezettek kb. 80 százaléka tartja őket rendkívül vagy nagyon fontosnak); egyedül a gazdaság, a terrorizmus és a nemzetbiztonság előzi meg őket ezen a képzeletbeli listán. Mike Pence ugyancsak védekezni kényszerült Donald Trump a napokban a The New York Times által (jó időzítéssel) megszellőztetett adóügyei miatt is.
Ahol viszont biztosabb talajon állt, az a Legfelsőbb Bíróság kérdése volt – ami egyértelműen a ki nem mondott kultúrharc egyik frontvonala –, továbbá a demokraták tervezett adóemelése kérdésében. Itt – majdnem hogy természetesen – mindkét vitapartner csúsztatott kissé: Kamala Harris az ’első napon való visszavonás’ mellett elfelejtette megemlíteni, hogy a középosztály évi 2 000 dolláros adókedvezménye megszűnne, míg Mike Pence azt hagyta ki az érveiből, hogy a Biden-terv csak az évi 400 000 dollárnál magasabb jövedelműek esetében emelné a felső adókulcsot. (Plusz a társasági adót visszaemelné a Donald Trump által 21 százalékra csökkentett adót 28 százalékra.) A gazdaság, mindenesetre, talán az egyetlen olyan jelentős téma a választásokon, amelyben a választók többsége még mindig jobban bízik Donald Trumpban, mint Joe Bidenben.
Összegezve: a vita, legalábbis jelen pillanatig, nem változtatta meg az elnökválasztás dinamikáját. Ha egy sztereotípiával kezdtük, azzal is fejezzük be a gyorselemzést. Az alelnökjelöltek vitája az utóbbi évtizedekben többször is két választásról szólt Amerikában: az éppen zajlóról, és a következőről. Nagyon is elképzelhető, hogy bármi is lesz a 2020. november 3-i elnökválasztás eredménye, az október 7-i alelnökjelölti vitában a 2024-es elnökválasztás két főszereplőjét láttuk, s amennyiben ez valóra válik, a négy év múlva esedékes elnök- és kongresszusi választásokon, ha lehet, még élesebb ideológiai választóvonal fogja a feleket elválasztani, s még hosszabb távú következményekkel kell majd számolni a választóknak, amikor majd leadják majd voksukat. Az alelnökjelölti vita – az elnökjelöltek vitájával és az amerikai politikai légkör sajnálatos megváltozásával – azt mutatta, hogy – William Butler Yeats szavaival – „már nem tart a közép”.
