Joseph de Maistre korai nézetei és szakítása a francia forradalommal
„A forradalom forgószele hol ide, hol oda vetett Európa-szerte” – írja magáról Joseph de Maistre a Szentpétervári estékben, amelyet élete fő művének tartott. Talán nem túlzás azt állítani, hogy pályafutásának jelentős részét menekülések és száműzetések fémjelezték. Jóllehet életének legfontosabb fejezetei a forradalom utánra datálhatók, a teljes képhez elengedhetetlen az előzmények feltérképezése is.
Joseph de Maistre, a sokak által napjainkig obskúrus ellenforradalmárként jegyzett savoyai gróf pályaképe ugyanis messze túlmutat a leegyszerűsített reakciós karikatúrán, hiszen korai éveinek eszmei útkeresése sokkal összetettebb gondolkodót rejt. Szülőhazája a Savoyai Hercegség, noha a Szárd-Piemonti Királysághoz tartozott, tehát geopolitikai és földrajzi értelemben Itáliához, kulturális jellegzetességeiben azonban Franciaország felé húzott a XVIII. század végére. Az újkor legfontosabb reformjai a Savoyai-dinasztiából származó II. Viktor Amadé (1675–1730) nevéhez fűződtek. A XVII. század közepétől fokozatosan modernizálta államát, elsősorban francia mintára, amelynek keretein belül bevezetésre került az intendánsrendszer is. Nagy különbséget jelentett azonban, hogy a Szárd Királyságon belül az intendánsi hivatal, számos más hivatallal együtt, áruba bocsátható volt. Ezzel az uralkodó lehetővé tette, hogy a polgárság tehetős része felemelkedhessék a nemesség soraiba. Maistre családja is voltaképpen az újnemességhez tartozott. Atyai felmenői Nice városához kötődtek, köztük elsősorban kétkezi munkásokat, kereskedőket találunk. A Maistre-család generációról generációra magasabb fokot ért el a társadalmi ranglétrán, így nagyapja André már befolyásos városi tisztségviselőként vált ismertté. Végül Xavier, azaz Joseph édesapja érte el a társadalmi ranglétra csúcsát azzal, hogy nemesi méltóságot szerzett. Ez a fajta szociális mobilitás példaértékű és kivételes jelenségnek számított ekkor Európában. 1753. április 1-jén, amikor Joseph de Maistre megszületett Chambéry városában, a Szárd-Piemonti Királyság a félsziget államai között a modernizáció élén állt.
Felnőttként jogi karriert futott be és a Torinói Egyetemen fejezte be tanulmányait. Apja pártfogása mellett dolgozott és nem bizonyult tehetségtelennek. Karrierjét a Szenátusban működő Bureau de l’Avocat des Pauvres (nyers fordításban Szegényügyi Hivatalként hivatkozhatunk rá) intézményében kezdte meg fizetség nélküli asszisztensként. Ebben a hivatalban kétéves szolgálati kötelezettséget írtak elő a törvények. Miután ezt sikeresen elvégezte, beválasztották a Bureau de l’Avocat Général (Főtanácsosi Hivatal) kötelékébe, ahol gyakorlatilag ügyészségi segédtiszt lett, továbbra is fizetetlenül. 1777 novemberében, 23 éves korában kapta meg első igazi fizetését, 600 livre értékben. Csaknem két évvel később 1780 februárjában teljes jogú helyettes ügyésszé léptették elő. Ebben a tisztségben dolgozott tovább az ügyészségen egészen a francia forradalom előestéjéig. 1785-től 1788-ig a Póttagok Doyen-je címet viselte. 1788 májusában a király kinevezte szenátorrá.
Gondolkodásának forradalom előtti aspektusait valószínűleg befolyásolták a jezsuitáknál töltött iskolaévei, illetve szabadkőműves kapcsolatai, minthogy kifejezetten felvilágosult hazájában is reformistaként tartották számon. Legközelebbi barátai, Gaspard Roze, Jean-Baptiste Salteur és Henry Costa de Beauregard márki ugyancsak, mai meghatározással élve liberális szellemiségűnek számítottak. Ők többnyire a forradalom kitörése után is megőrizték ezen mentalitásukat, Salteur egyenesen Napóleon híveként hunyt el 1812-ben. Maistre életének zűrzavaros alakulásától függően, kisebb-nagyobb kihagyásokkal haláláig tartotta velük a kapcsolatot és mindig is legjobb barátaiként tartotta őket számon.
Georges Goyau egyértelműen amellett foglalt állást, hogy Maistre hitvallását a jezsuita atyáktól nyerte és a hozzájuk köthető nézetrendszerének rigorózus mivolta bűn és büntetés kapcsolatáról. Ugyanakkor azt is kiemelte, hogy mindez afféle szellemi védőpajzsként oltalmazta őt a felvilágosodás dekadens, vallásellenes irányzataitól.
Egészen bizonyos, hogy Maistre-t nem kerülték el a felvilágosult gondolkodás bizonyos aspektusai. Hazájában aktív szabadkőművesként tartották nyilván. Maistre az „Őszinteség” elnevezésű páholy tagja volt, amely két szekcióra oszlott. Az egyik a páholy egyszerű tagjaiból állt, míg a másik a „megvilágosodottakból”. Utóbbiak misztikus jellegű titkos szervezet tagjai voltak, amely a „Lovagok kollégiuma, a Szent Város nagyprófétái” nevet viselte. A szerveződés különösen hajlott az okkultizmus felé, kiemelkedő hatást gyakorolt rá többek között Louis Claude de Saint-Martin, aki írásait Ismeretlen Filozófus néven publikálta. Ezt a befolyást sokan nagyra becsülik a gróf életművében, köztük Jacques Godechot, Aimee E. Barbeau vagy Philippe Barthelet. Ezen gondolkodók nem egészében véve a jezsuita vagy szabadkőműves múlt alapján igyekezték rekonstruálni a maistre-i filozófiát. Érvelésük szerint nem elhanyagolhatóak ezen aspektusok, amikor gondolatvilágának fundamentumát keressük. Nyirkos Tamás is elsősorban arra figyelmeztet, hogy vitatható minden olyan kísérlet, amely e két irányból próbálja meg a Maistre életművének teljességét rekonstruálni. Egyértelműen igazat kell adnunk Nyirkosnak, hiszen a savoyai gróf nem volt statikus gondolkodó, a jezsuita és szabadkőműves-ezoterikus vonalak önmagukban nem adhatnak magyarázatot munkásságának későbbi, érett időszakára, ám azt sem vethetjük el, hogy hatásuk eltűnt volna a francia forradalom eseményei során.
A felvilágosodás mérsékelt áramlatai bizonyítottan áthatották Maistre gondolatvilágát. Barátaihoz hasonlóan ő is üdvözölte a párizsi eseményeket 1789-ben. Ebből az időszakból viszonylag kevés dokumentum áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy tökéletesen rekonstruálható lehessen akkori véleménye. Szintén csak találgatásokra alapozhatunk azzal kapcsolatban, hogy pontosan mikor történhetett Maistre életében az a mérföldkő, amikor már gyökeresen megváltoztatta korábbi álláspontját. Godechot szerint nem tekintett rossz szemmel a labdaházi esküre (1789. június 21.) és a „csodák éjszakájára” (1789. augusztus 4.) sem, amikor is eltörölték a nemesi és egyházi kiváltságokat. Richard Lebrun azonban éppen az ellenkezőjéről számol be Maistre egyik privát levelére hivatkozva, amit testvérének Nicolas-nak írt. Az üzenet tartalma szerint a változásokat gyorsnak érezte és frusztráltan reagált rájuk.
Akárhogyan is, a kezdetek némely aspektusai komoly bizakodásra adhattak okot Maistre számára. A június 17-én alakult Alkotmányozó Nemzetgyűlésben helyet foglaltak azok a mérsékelt királypártiak, akiket anglománoknak vagy anglofileknek is neveztek és akikkel személyesen rokonszenvezett. Az angol típusú kétkamarás törvényhozói gyűlés és az abszolút érvényű királyi vétójog hívei voltak. Nevesebb képviselőik közé tartozott Gérard de Lally-Tollendal márki, Stanislas Marie de Clermont-Tonnerre gróf, Pierre Victor Malouet báró, Jean Joseph Mounier és közösségük fő szószólója Jacques Mallet du Pan.
Lebrun szerint már a „csodák éjszakáján” megmozdult Maistre-ben a hitetlenkedés a forradalom iránt, Godechot úgy véli az igazi és végső törését 1789. augusztus 26-ára érdemes tennünk, amikor is az Alkotmányozó Nemzetgyűlés elfogadta az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát. Barátjának és rokonának Vignet de Etoles bárónak, aki a szárd király berni képviselőjeként dolgozott, már reményvesztett leveleket írt ebben az időszakban a régi rend bukásáról és visszafordíthatatlan összeomlásáról. Vignet ugyanakkor nem vette komolyan Maistre-t és jakobinusnak gúnyolta, amiért ilyen drasztikusan eltemette a királyságot.
1789-től 1791-ig nézeteiben nem következik be nagy horderejű változás, megnyilvánulásai a franciaországi események kapcsán jelentékenynek nevezhetők és ugyanazzal a kritikus hangvétellel íródnak. 1790-ben azonban Edmund Burke tollából megjelenik a Töprengések a francia forradalomról című munka és ez egészen lenyűgözi Maistre-t. Valószínűleg Burke soraiban találhatta meg először azt a forradalomkritikus személetmódot, amely őt is jellemezte 1789 korai eseményeitől fogva. A Töprengések oldalain jelenik meg talán először a leghatározottabb kinyilatkoztatása annak, hogy a történelmi Francia Királyság meghalt és mindaz, ami a teteméből megszületik már valami egészen új és veszélyes jelenség lehet viszont nemcsak Franciaországra nézve. 1791 januárjában Maistre egy Henry Costának írt levelében így fogalmaz: „Olvastad Calonne-t, Mounier-t és a csodálatra méltó Burke-ot? (…) Ami engem illet, el vagyok ragadtatva, és nem is tudom, hogyan mondjam el, mennyire megerősítette antidemokratikus és antigallikán eszméimet.”
Burke hatását azonban gyakran túlbecsülik Maistre munkásságában, ezzel együtt hallgatólagosan alábecsülve a savoyai gróf önállóságát és egyediségét. Egyrészt e levelét leszámítva a whig párti politikusra nagyon kevés utalás található életművében, sőt még azokban a noteszeiben is, amelyeket szigorúan csak a saját maga részére vezetett. Másrészt Burke művében sokkal valószínűbb, hogy saját gondolatainak koherensen egybefűzött összefoglalóját vélte felfedezni. Emiatt is fogalmaz úgy levelében, hogy „megerősítette (…) eszméimet.” Figyelemre méltó, hogy itt Maistre az antidemokratikus és antigallikán ideákat emlegeti. Burke valóban erősen támadta a francia forradalmat viszont nem volt szigorúan antidemokratikus, hiszen azzal az általa védelmezett brit politikai rendszer működését is kétségbe vonta volna. Ennélfogva a népképviselet eltörlésének sem volt híve. Az antigallikanizmus kapcsán érdemes kihangsúlyozni, hogy Burke anglikanizmusa nyilvánvalóan kizárta a pápai tekintély bárminemű erősítését. Mindezek miatt különösen ellentmondásosnak tűnhet, hogy Maistre mégis e két tényezőnek megerősödését vallotta be a szigetországi politikus művének olvasását követően. Valójában ez szolgáltatja talán a legtisztább bizonyítékot arra vonatkozóan, hogy mennyire autonóm felfogást képviselt. Burke olvasása igazából segített neki felismerni miképpen alakulnak át az eszmerendszerek szenvedélyekké. A felvilágosodás destruktív oldalát korábban is ismerte és sosem rokonszenvezett vele, a Töprengések azonban teljesen megerősítette abban, hogy gyakorlati síkra helyezése jelentős veszélyekkel jár és hatásaiban erőszakos, felforgató nyomot hagy maga után. Bizonyossá vált számára az a tényező is, hogy egy mindenre elszánt, hangos kisebbség döntő szerepet játszhat a politikai válság zűrzavarában. Ha ez a kisebbség képes megrontani a közvéleményt és a maga javára fordítani a közhangulatot, akkor ennek visszaforgatásához egy ellenforradalmi stratégiát kell eszközölni, amely egy hasonlóan erőteljes kampány képében helyreigazíthatja a közvélemény megbicsaklott természetét. Maistre a későbbiekben pontosan ennek a harcnak a megvívásáért lép be az 1790-es évek polémiától fűtött világába.
1792 szeptemberében a francia forradalmi hadsereg lerohanta a Savoyai Hercegséget. Maistre a távozás mellett döntött, az emigránsok számára biztonságosnak és közkedveltnek mondható svájci Lausanne városában telepedett le 1793. áprilisában. Első ellenforradalmi röpiratát is itt írta és lausanne-i tartózkodása idején adta ki, Mallet du Pan segítségével. Az egykori anglománok politikai csoportjának szószólója még 1792 májusában utazott Frankfurtba XVI. Lajos megbízásából, hogy az emigráció radikális hangjait mérsékelje. A király kivégzését követően azonban Svájcban keresett menedéket és további életét teljesen a forradalom elleni propaganda művelésének szentelte. Az ő nevéhez kötődik a világhírűvé vált szállóige, miszerint „a forradalom, akárcsak Szaturnusz, felfalja saját gyermekeit.”
A torinói udvar rendkívül bizalmatlanul bánt savoyai alattvalóival, minthogy az országrész elvesztésének fő okát nem elsősorban a hadászati inkompetenciára, sokkal inkább egy, már a forradalom előtt létező belső összeesküvés aknamunkájára hárította át. Maistre Lausanne-ban szembesült vele, hogy a kormány a szabadkőműveseket hibáztatja és ezáltal őt magát is jakobinus konspirátorként tartják számon. Ennélfogva politikai jelentőségű publicisztikai tevékenységét elsősorban a rehabilitáció szándéka, valamint a torinói udvar bizalmának visszaszerzése motiválta.
Ha Richard Lebrun részletgazdag Maistre-életrajzát vesszük alapul, közte és szeretett királysága között ez sohasem állt helyre igazán. Bár három savoyai uralkodó alatt is szolgált, lojalitását töretlenül bizonyítva, a torinói udvar Napóleon végső bukásáig érzékelhető távolságtartással viszonyult hozzá.
A számkivetettség ellenére Joseph de Maistre politikai értelemben holtig lojális maradt, mégsem tekinthető a forradalom által elpusztított ancien régime obskúrus szélmalomharcosának. Erre az állításra pedig 1790-es évektől kezdődő intellektuális harca mellett éppen a kezdeti évtizedek felvilágosult lelkesedése világít rá, amelynek tapasztalatai valójában egész munkásságára meghatározó erővel bírtak. Mindezekből fakadóan Joseph de Maistre 1793 utáni írásainak értő olvasásakor a felmerülő kérdésekre a kezdeti időszak nyújthat választ, vagy legalábbis biztos fogódzót pályaképének tisztább átlátásához.
Felhasznált irodalom
- Barbeau, Aimee E.: The Savoyard philosopher: deist or Neoplatonist? In: Carolina Armenteros, Richard A. Lebrun (szerk.): Joseph de Maistre and the legacy of Enlightenment. Oxford, 2011. Voltaire Foundation
- Barthelet, Philippe: The Cambridge Platonists mirrored by Joseph de Maistre. In: Carolina Armanteros, Richard A. Lebrun (szerk.): Joseph de Maistre and the legacy of Enlightenment. Oxford, 2011. Voltaire Foundation
- Burke, Edmund: Töprengések a francia forradalomról. Budapest, 1990. Atlantisz
- Dormandy, John: A History of Savoy: Gatekeeper of the Alps. Stroud, 2018. Fonthill Media
- Godechot, Jacques Léon: The Counter-Revolution: Doctrine and Action, 1789-1804. Princeton, 1981. Princeton University Press
- Goyau, Georges: La pensée religieuse de Joseph de Maistre. Párizs, 1921. Librairie Académique Perrin
- Hahner Péter: A francia forradalom kisenciklopédiája. Budapest, 1989. Minerva
- Hahner Péter: A régi rend alkonya. Budapest, 2006. Panem
- Lebrun, Richard A.: Joseph de Maistre: An Intellectual Militant. Kingston, 1988. McGill-Queen’s University Press
- Maistre, Joseph de: Szentpétervári beszélgetések – Az áldozathozatalról. Budapest, 2021, Századvég
- Molnár Attila Károly: Edmund Burke. Budapest, 2000. Századvég
- Nyirkos Tamás: Az ötfejű sas. Teológia és politika a francia ellenforradalomban. Budapest, 2014. Attraktor
Nyitóképen: Jean-Baptiste Peytavin (1767–1855) Scène militaire című festménye
