Joseph de Maistre a szcientizmusról
Joseph de Maistre 1753. április 1-jén született a Szárd Királysághoz tartozó Savoyai Hercegség területén, Chambéry városában. Annak ellenére, hogy az eszmetörténészek zöme a francia ellenforradalom, illetve a politikai teológia korai szerzői között tartja számon, kevésbé ismert munkáiban gazdagon értekezik különböző témákról.
Egy rövid, kiadatlan írásában, mely voltaképpen a legkésőbb felfedezett Maistre-műnek tekinthető, komoly dilemmákat feszeget az ember és a progresszív tudomány viszonyáról. Az Esszé az égitestekről (Essai sur les Planètes) című kéziratot 1799-ben írta, velencei száműzetése idején, miután a francia forradalmi csapatok megszállták Torinót. A dózsék városában ekkor Maistre jövedelmező állás híján tartózkodott.
Az írás hangulata erősen kritikus, kurtasága ellenére (lévén egy hosszabb naplóbejegyzésnyi szövegről beszélünk) figyelemreméltó tanulságokkal szolgál. Nagyon hamar nyilvánvalóvá válik, hogy nem a csillagászatról kíván értekezni benne, hanem a modern természettudomány és filozófia emberképéről. A kulcsmondat már a legelején megjelenik: „[Az ember] tudásáról és felfedezéseiről a legpompásabb és legrészletesebb beszámolót adják nekünk; istent csinálnak belőle. De ha az ember igazi nagyságából akarunk érveket meríteni annak jövőbeli sorsáról, gyorsan változtatnak a dallamon; minden lehetséges eszközzel lealacsonyítják. Csak a tudatlanságáról, a vétkeiről, a gyengeségéről és a nevetségességéről beszélnek; ilyenkor azt beszélik ő egy állat, egy féreg.”
Az írás ennek a vezérgondolatnak további kifejtését a „mindet az értelem teremtett az értelem számára”, illetve „a világ a láthatatlan dolgok láthatóan megnyilvánuló rendszere” klasszikus antik és keresztény érveléseinek égisze alatt folytatja. Maistre számára ez a metafizikai axióma vitán felül állt, voltaképpen egész munkásságában meghatározó vezércsillagként ragyogott. Összesen tizenhárom, számozott pontba szedett axiomatikus ok-okozati meglátást ágaztatott le egészen a végkifejletig. Különösen figyelemreméltó, hogy nem veti el, sőt egyenesen axiómaként kezeli a Földön kívüli planétákon előforduló értelmes élet létezését. Ez a gondolat ugyanakkor nem volt újkeletű a maga korában, bár jelentősebb fókuszt sem kapott a kortársaktól.
„Egész rendszerünket egyetlen hatalmas birodalomnak kell tekintenünk, amelynek minden bolygója egy tartomány. Ennélfogva azt a bolygót birtokoljuk, amelyiken élünk, de ez nem jelenti azt, hogy a többi bolygó idegen lenne számunkra, dacára annak, hogy bizonyítottan nem tudunk egymással kommunikálni. Az ember uralma a Föld felett vitathatatlan. Ennek az igazságnak a tagadása az ész és az érzelem tagadása is egyben.” – írja Maistre.
Az univerzumról alkotott szemléletmódjában egyenesen köszön vissza az középkori keresztény szemléletmód és a neoplatonizmus is.
A töredékes írás, noha végkövetkeztetéseiben inkább az apologetika műfajához áll közelebb, tartalmi szempontból azonban a szcientizmus korai kritikáinak egyikét fedezhetjük fel benne. Maistre állítása szerint a természettudomány felvilágosult képviselői kontraproduktív képzetekkel bírnak az emberiségről. Istenné magasztalják az embert, a létezés koronájaként tekintenek rá, mint igazságra teremtett lény, akinek gondolkodási szabadságát nincs joga elnyomnia semmilyen hatalomnak sem. Azonban mégis lenézik mert nem hisznek abban, hogy képes a teljes megismerésre. A tudósok a modern csillagászatot használják eszközül, példa gyanánt állítva a világűr végtelenségét és kiismerhetetlenségét. Hiszen a felfoghatatlan végtelenekhez képest az ember pusztán egy ismeretlen pont, ha úgy tetszik féreg.
Bárkire vagy bárkikre is gondolt pontosan, hiszen nem nevesít senkit sem, véleményével kevés kivételtől eltekintve a komplett XVIII. századi progresszív tudományos közbeszéd ellen állt ki. A felvilágosodás kontraproduktív részletekbe hajló emberfelfogása ugyanakkor kellően szerteágazó volt ahhoz, hogy a philosophe-ok egymás között is polemizáljanak.
Az égitestekről szóló esszé legfontosabb gondolatai sokkal inkább a jövőbe mutatnak. Elsősorban arról tanúskodik, hogy Maistre észrevette a tudományba vetett feltétlen bizalom problémáját. A felvilágosodás elhitette az emberrel, hogy isteni magasságokba emelkedhet és mindent megkérdőjelezhet, saját belátására támaszkodhat, gyermekkora véget ért. A tudományos forradalom megalapozott egy erős önbecsülést, mely a politikai forradalommal önkényességbe torkollott. Mindeközben éppen a legfontosabb veszett oda, az emberi méltóság. Maistre elsősorban ennek védelmezőjeként emeli fel a szavát. A philosophe-ok mentalitása, az embert Isten helyébe emelése és lealacsonyítása csúszómászók közé a világegyetem végtelenségének tükrében meghatározó felfogás maradt évszázados távlatokban is. Egyik legkifejezőbb motívumát találhatjuk meg többek között a Pale Blue Dot kifejezésben vagy annak karakán hangsúlyozásában, hogy az ember voltaképpen nem más, mint csillagpor.
Ezek a késő XX. századi megállapítások szintén a csillagászat eredményeiből táplálkoznak. Következtetéseikben viszont megjelenik az antropológia, a teológia és a politika kritikája, enigmatikus úton közvetítve leegyszerűsített világnézeti üzeneteket. Nem hivatalos kánon köti össze ezáltal a felvilágosodás philosophe-társadalmát a posztmodern legnépszerűbb tudományos szerzőivel, mint például Carl Sagannal, Neil deGrass Tyson-nal vagy Richard Dawkins-szal.
Maistre azonban valószínűleg kevésbé foglalkozott volna a korai szcientizmussal, ha fiatal korában nem érinti meg a martinizmus szelleme. Maistre szempontjából Saint-Martin személye és filozófiája igencsak mérvadó, ugyanis szabadkőműves évei alatt egészen elfogultnak bizonyult iránta. A martinizmus Maistre munkásságára gyakorolt hatása korántsem alábecsülendő. Ugyanakkor saját katolikus hitével még ezt az irányzatot is összeegyeztethetőnek tartotta, dacára annak, hogy a szabadkőművességet és a vele karöltve járó elhajlásokat a pápaság kétszeresen is elítélte a korszakban. A forradalom előtti Maistre egy olyan homo novus képét tárja elénk, aki saját korának értékrendje alapján inkább számított liberálisnak, mintsem obskúrusnak. A forradalom előtt rendszeresen ellátogatott Lyonba, a francia miszticizmus fellegvárába, ahol Saint-Martin és tanítványa, Willermoz egészen mély benyomást gyakoroltak rá. Hiba lenne azonban azt állítani, hogy Maistre egészében véve liberálisnak értékelendő. A szabadkőművesség éppen annyira nem mutatott egységes képet a forradalom előestéjén akárcsak a katolicizmus. Univerzalista, demokratikus, reformer jelzőkkel ellátható irányzata mellett aktívan működött konzervatív, misztikus válfaja is, amely közelebbről vizsgálva nem vetette el a katolikus elveket. Ez utóbbihoz tartozott Maistre is.
A martini nézet szerint a formák nyilvánvalóan változnak a világ befogadható szférájában viszont mind mögött változatlan és megváltoztathatatlan elvek működnek közre. A természettudományok művelői csupán a látszatot kutatják, amely elrejti az Egység megismerésének igaz tudását. Az érzékelhető világ az Egység kicsinyített, deformált kivonata, az univerzum miniatűr, degenerált valósága csupán. Az emberiség szférájában elhalkul az isteni miliő hangja. A mesterségesen változó formák miatt az egyetemes Létnek pusztán egy torz tükörképét érzékeljük. Ebben a gondolatmenetben Saint-Martin egyébként Leibniz, illetve Plótinosz logikáját követi, utóbbi azonban nagyobb hatást gyakorolhatott rá. Nem véletlen, hogy a martinizmust a neoplatonizmus különös rekreációjaként is azonosították már. Az sem véletlen, hogy Maistre egyes írásaiban észrevehetően neoplatonista jellegű gondolatok kapnak kulcsszerepet.
Hovatovább Maistre töredékes művének záróakkordja azonosítható olyan gondolatmenetként, amely a neoplatonizmussal mutat hasonlatosságot: „A csillagok a görögök számára felsőbbrendű istenek megnyilvánulásai, túl démonokon és ördögökön, akik csak földi istenek voltak. (…) Mivel a csillagok, amelyek csak a Föld kísérői, élőlények, sőt istenek voltak, nem tűnt úgy, hogy a Föld, az összes égi esemény központja, alacsonyabb rendű lenne. (…) A kereszténység messze nem utasította el a platóni lelkekről szóló elképzeléseket, sőt dogmáival összhangban megfelelőnek ítélte és a tanításának megfelelően kiigazítva tette magáévá őket. Kétségtelennek tartom, hogy ez az elmélet a keresztény beavatás egy tárgyát képezte.”
Hogy az Esszé az égitestekről látványosan elkalandozik a metafizika belső világai felé és egyre inkább válik egy apologéta heves kiállásává, mintsem egy tudományfilozófus megfontolt és axiómáktól mentes kritikájának eszközévé, nem véletlen. Kiadatlan fejtegetések halmazáról van szó, melyeket összefűz az emberiség és a materiális világon túli érzékelések misztikuma iránti féltő szeretet. Maistre a francia forradalom viharos évtizedeiben élt, ahol közvetlen és közvetett szemlélőként egyaránt megtapasztalhatta a régi Európa megőrzendő értékeinek szellemi és gyakorlati megtagadását egyaránt. Érdemes gondolnunk itt többek között az Ész Istennő kultuszára, amely bár antik gyökerekre támaszkodott, valójában materializált valláspótlék volt a jakobinusok által irányított forradalmi Franciaország számára.
Maistre 1799-ből való kiadatlan kicsiny szövege voltaképpen az egyik legkorábbi szcientizmuskritika, amelynek szellemi gyökereit nem pusztán a színtiszta katolikus gondolkodásban, hanem más téren is megtalálhatjuk.
*
Az Esszé az égitestekről elnevezésű írás a Maistre-archívumban őrzött filozófiai tartalmú jegyzetek kéziratos hagyatékához tartozik, pontosabban a „Philosophie D” címmel ellátott katalógushoz (Archives de Joseph de Maistre et sa famille, 2J20, 653–72.) A publikált idézetek magyarra ültetésének alapját nem az eredeti kézirat, hanem az angol nyelvű szakfordítás képezte, amely Richard Lebrun nevéhez fűződik. Ez digitálisan is elérhető és tudományos szempontból teljesen megbízható (The Works of Joseph de Maistre, szerk. Richard Lebrun, Charlottesville, VA: InteLex, 2008). A Lebrun által közreadott szöveg nem jelez konkrét oldalszámokat, ebből kifolyólag az eredeti szerző nevével és az írás születésének évével jelöltem a hivatkozott idézeteket.
IRODALOM
Barbeau, Aimee L.: The Savoyard philosopher: deist or Neoplatonist? In: Carolina Armanteros, Richard A. Lebrun (szerk.): Joseph de Maistre and the legacy of Enlightenment. Oxford, 2011. Voltaire Foundation
Bates, David: The Mystery of Truth: Louis-Claude de Saint-Martin’s Enlightened Mysticism. Journal of the History of Ideas, Oct., 2000, Vol. 61, No. 4
Maistre, Joseph de: Essai sur les Planètes. Velence, 1799. In.: Archives de Joseph de Maistre et sa famille, 2J20, 653-72. (The Works of Joseph de Maistre, szerk. Richard Lebrun, Charlottesville, VA: InteLex, 2008)
Maistre Joseph de: Contre Rousseau: De l’état de nature. In.: Oeuvres complètes de J. de Maistre. Lyon, 1884. Librairie Générale Catholique et Classique, Emmanuel Vitte
Nyirkos Tamás: Secular Religions: The Key Concepts. London and New York, 2024. Routledge
Lebrun, Richard A.: Joseph de Maistre: An Intellectual Militant. Kingston, 1988. McGill-Queen’s University Press
Molnár Attila Károly: A jó rendről. Budapest, 2010. Barankovics István Alapítvány – Gondolat
Nyitókép forrása: wikimedia.org
