Osztrák Németalföld (korabeli magyar kifejezéssel „Austriai” vagy „Katholikum” Belgium) közel az egész 18. század folyamán a Habsburgok hatalmas közép-európai birodalmának részét alkotta, csakúgy, mint a Magyar Királyság. A Németalföldként ismert, elmosódott körvonalakkal rendelkező, bonyolult közjogi helyzetű területen a Habsburgok uralma 1482-től datálódott, ekkor került a Valois-Burgundi-háztól a kezükbe az ún. Tizenhét Tartomány. A provinciákat 1556-tól a Habsburgok spanyol ága uralta (Spanyol Németalföld). Ebből 1579-ben, a nyolcvanéves háborút követően kiszakadtak az északi, protestáns tartományok, a ma Hollandiaként ismert Hét Egyesült Tartomány Köztársasága, 1659-ben Franciaország annektálta a nyugati Artois Grófságot.
A 18. századra a terület már tulajdonképpen egyet jelentett – a Liége-i Püspökség kivételével – a katolikus, vallon és flamand nyelvű Dél-Németalfölddel, amely immár Liége-zsel együtt a mai Belgium és Luxemburg területét öleli fel. Spanyol Németalföld a II. Károly spanyol király halálát (s így a Habsburgok spanyol ágának kihalását) követően kitört spanyol örökösödési háborút (1701–1714) Franciaország és Ausztria között lezáró rastatti békével került az osztrák Habsburgokhoz, majd 1797-ben, az első koalíciós háború végét jelentő Campo Formiói békével veszett el végleg a számukra. 1789-ben Osztrák Németalföld a következő tíz független provinciából állt: a Brabanti, Luxemburgi, Gueldersi, Limburgi Hercegségekből (Brüsszel központtal, az első volt a legjelentősebb mind közül), a Flandriai, Namuri, Hainaut-i Grófságokból, Nyugat-Flandriából, Tournai környékéből, Fauquemont/Valkenburg és Mechelen/Malines Uradalmakból.
A régió szerepe a közép-európai és a magyar történelem szempontjából 1714 után értékelődött fel. A Magyar Királyságot mint a Habsburg birodalom egyik legkeletibb tagját, és a messzi Nyugaton fekvő Osztrák Németalföldet óriási földrajzi és kulturális távolság választotta el egymástól. Míg az előbbi társadalmi és politikai értelemben a nemesség, azon belül is a 18. század folyamán egyre inkább a jómódú birtokosok által dominált agrárország, addig az utóbbi – bár tartományonként lényeges különbségek mutatkoztak – az akkori Európa egyik leginkább urbanizált, erős polgársággal, jelentős iparral és kereskedelemmel rendelkező területe volt.
Felekezeti téren Belgium tisztán katolikus ország volt, vallását buzgón gyakorló lakossággal, amely szoros szimbiózisban élt az alsópapsággal és szerzetességgel. A tartományok az 1780-as években durván 10 000 apácának adtak otthont, ami fejenként nyolcszor annyi(!) volt, mint Magyarországon és közel kétszer annyi, mint a szintén tisztán katolikus osztrák tartományokban. A Magyar Királyság ezzel szemben felekezetileg rendkívül megosztott volt, III. Károly és Mária Terézia alatt a protestánsokat súlyos diszkrimináció érte, amelyen a reformer császár, II. József 1781-es türelmi rendelete jelentősen változtatott, bár teljesen egyenrangúvá nem tette őket. A katolikus arisztokrácia, főpapság és jómódú nemesség birtokolta a legjelentősebb politikai-társadalmi-gazdasági pozícióikat, ám József lehetőségeket adott a protestáns nemességnek is.
Osztrák Németalföldön a jelentős jogkörökkel rendelkező tartományi képviseleti testületek mindegyike különféle módon szerveződött, változó volt, hogy az adott helyen éppen kik alkották a rendeket. Az általános rendi gyűlés ezzel szemben egy konzultatív testület volt, ahol minden provincia képviseltethette magát. Ez 1464-ben, Bruges-ben gyűlt össze elsőként, de a 18. század második felében már halódó intézménynek számított, lévén, jó ideje nem hívták össze. Az ország élén kormányzók álltak, 1744-től Habsburg Mária Anna főhercegnő (Mária Terézia testvére) és férje, Lotaringiai Károly herceg, majd 1781-től Habsburg-Lotaringiai Mária Krisztina főhercegnő (II. József testvére) és Albert Kázmér szász-tescheni herceg. Mellettük Brüsszelben teljhatalmú miniszter működött, aki a bécsi udvar érdekeit képviselte.
A magyar rendeknek sikerült megőrizniük pozícióikat a 18. század folyamán. A középfokú közigazgatás egységeit alkotó széleskörű autonómiával rendelkező vármegyék az arisztokrácia, majd egyre inkább a jómódú birtokos nemesség uralma alá kerültek. Az ország és királya rendi dualizmusára épülő, tényleges törvényhozói jogkörökkel felruházott diéta, hosszabb-rövidebb kihagyásokkal ugyan, de végig működött a században. A magyar rendiség jellege, melyet politikailag a korábbi időszakban a konfesszionális ellentétek határoztak meg, az időszakban egyre inkább alkotmányos karakterűvé vált.
A számos különbség ellenére azonban volt valami lényegileg közös a két rendi államban: a „régi törvények”, szokások, rendi szabadságok és előjogok feltétlen tisztelete, megőrzésük, szükség esetén helyreállításuk szándéka. Nem véletlen tehát, hogy mindkét szabadságaira igen érzékeny politikai közösséget elevenen érintette a hajthatatlan reformer császár, II. József trónra kerülése. József standardizáló-centralizáló szándékú intézkedései uralmának második felében egyre radikálisabbá váltak, azáltal, hogy régóta létező és megbecsült intézményeket próbáltak kikezdeni. A Magyar Királyságban a sokkot a közigazgatás átszervezése, a nyelvrendelet, illetve a nemesség megadóztatásának előkészületei jelentették. Osztrák Németalföldön 1787-ben a közigazgatás átszervezésére tett kísérletek – József kilenc, intendánsok által vezetett birodalmi kerületet akart szervezni – váltották ki a tartományok adminisztratív ellenállást, melyek, mint a magyar vármegyék a nyelvrendelettel szemben, elkezdték hivatalos panaszokat írni a felsőbb szervekhez. Mindamellett a sajátos katolikus kultúra és az erős egyházi intézményrendszer is aktívan részt vállalt az ellenállásban, annál is inkább, mert a helyi katolikus egyházi szervezet számára is elfogadhatatlannak bizonyultak a jozefinista egyházpolitika centralizáló jellegű, államegyház kialakítására irányuló intézkedései. A „kis forradalomnak” is nevezett ellenállás eseménysorát az újabb irodalom részben már a későbbi, 1789-től zajló ún. brabanti forradalom első fázisaként kezeli.
A 18. századi magyar-osztrák németalföldi kapcsolatok jelenleg még jobbára ismeretlen terepet jelentenek a kutatóknak. Az osztrák Németalföld irányából Magyarország felé irányuló kultúrtranszferek legfontosabb csatornáját a század vége felé az olyan referáló hírlapok jelentették, mint a Magyar Hírmondó, a Magyar Kurir, melyek jobbára külföldi lapok híreit vették át, nem egyszer értékelő kommentárral ellátva azokat. A később induló Hadi és Más Nevezetes Történetek az osztrák–török háborúról szóló hadihírekre specializálódott, ám a brabanti forradalom 1789-es kitörésével a belga felkelők ellen bevetett magyar huszárezredektől első kézből közölt hadihíreket a németalföldi hadszíntérről.
Az osztrák németalföldi forradalmi eseményekkel kapcsolatban azonban nem igazán ismerünk magyar civilektől származó, közvetlen élményeken alapuló beszámolókat, egodokumentumokat. E tekintetben kivételt képez egy egyedülálló forrás: ez nem más, mint az ifjú Berzeviczy Gergely, a felsőmagyarországi Szepes megyéből származó művelt hungarus evangélikus nemes és édesanyja német nyelvű levelezése. Berzeviczy 1786–87-ben hosszabb tanulmányutat tett Nyugat-Európában. Ennek során nemcsak a forradalom előtti Párizst és Londont látogatta meg 3–3 hónapra, hanem 1787 februárjától áprilisáig Osztrák Németalföldön (főként Brüsszelben) tartózkodott. Az országot aztán 1787 júniusában, Angliából való hazatérése után ismét meglátogatta. Bár szimpatizált a helyi ellenállással, mindeközben II. József híve maradt. Maga is megpróbálta a császár kegyeit keresni, amikor kísérletet tett rá, hogy ajánlólevelet szerezzen hozzá a helytartói pártól. Mindennek dacára Berzeviczy 1790 körül a kibontakozó Habsburg-ellenes magyar ellenzék prominens alakja lett, a későbbiekben pedig mind az udvar Magyarországgal szembeni „gyarmatosító” gazdaságpolitikáját, mind a tradicionalista magyar nemesi elitet, az elavult rendi politikát és társadalomképet élesen kritizálta műveiben, végül Napóleonnak és modernizáló, egyúttal tekintélyelvű államvezetésének magányos és elkeseredett szószólója lett.
Osztrák németalföldi tartózkodása során Berzeviczynek alkalma nyílt megismerkedni a birodalomnak ezzel a részével, legalábbis ami a helyi elit társasági életét illeti: illusztris családokhoz hívták meg, fogadásokon, koncerteken, színházi előadásokon vett részt. Egyik levelében, amelyet Brüsszelből való távozását követően után Gentből írt, tapasztalatait összegezve Németalföld déli részének alapvető másságát hangsúlyozta a Habsburg monarchia többi részéhez képest. A tartományokat virágzó és erősen urbanizált területként jellemezte, ahol a lakosság jól élt. Leírása szerint a monarchikus államokkal ellentétben, ahol minden a fővárosokban összpontosult, Osztrák Németalföld tele volt virágzó városokkal, amelyek a „ékes bizonyítékai a lakosok jólétének és szabadságának”.
A „kis forradalom” eseményeiről és a belgák Habsburg-centralizációval szembeni elégedetlenségéről és ellenállásáról részben kedvezőtlen, részben közömbös képet festő újságoktól eltérően Berzeviczy rokonszenvvel viszonyult az eseményekhez, a belgák lelkes hazafiságát dicsérte. Első alkalommal, amikor Belgiumban tartózkodott, csak lakonikusan fejezte ki véleményét az országról, később, 1787 márciusában azonban már említést tett a császár központosító-egységesítő törekvéseivel szembeni növekvő elégedetlenségről. A rendeletek, amelyek az igazságszolgáltatást és a közigazgatást kívánták megreformálni, 1787. január 1-jétől kezdve jelentek meg. Berzeviczy elgondolkodott azon, hogy ezek az új intézmények mennyire hasznosak az állam számára, megállapítva, hogy azok gyökeresen megváltoztatják az ország „egész alkotmányát”.
Amikor Berzeviczy 1787 májusának végén Angliából visszatért Brüsszelbe, rögvest észlelte, hogy előző ott tartózkodása óta lényegesen radikalizálódott a politikai hangulat. Ekkor vetett számot azzal, hogy a „belgiumi” események mélyen megérintették, megváltoztatták és lelkesen festette meg a közhangulat felbolydulását. Beszámolójában az eseményeket egyértelműen „forradalomnak” (Revolution) nevezte. Mint írta, egész Osztrák Németalföld egyfajta politikai „erjedésben” (Gärung) volt, és a lakosság szilárdan elhatározta, hogy mindent megtesz „szabadsága és alkotmánya” (Freiheit und Landesverfassung) megőrzéséért. Úgy értékelte, hogy a császári reformok megbuktak és az egész ország letette a voksát a függetlenség mellett, éppúgy, mint 200 évvel korábban, vagyis az északi tartományok függetlenedését magával hozó nyolcvanéves háború kitörésekor. Ezt követően Berzeviczy részletesen leírta az 1787. május 30-i és 31-i eseményeket, amikor Brüsszelben a tömeges tiltakozást a régi jogok visszaállítása követte a kormánypárt részéről, amit egyfajta „népünnepély” fogadott. Kiemelte, hogy a tüntetők „hazafias jelként sárga és vörös kokárdát viseltek”, és felemelő élményként számolt be abbéli tapasztalatáról, hogy „a nemzet bátran száll szembe a hatalommal szabadsága helyreállításáért”.
Berzeviczy úgy ítélte meg, hogy a császár kiszámíthatatlan reakciói következtében az egész ország fegyveres ellenállásra készül. Ezzel összefüggésben azt is megjegyezte, hogy az ország gazdagsága lehetővé teszi, hogy akár 60 000 embert tartsanak fegyverben évekig. Mint a későbbiekből tudjuk, helyesen mérte fel a helyzetet: a politikai ellenállás fegyveres eszkalációja a brabanti forradalomhoz vezetett, amelynek eredményeképp 1790 januárjában megalakult első független belga államalakulat, a Egyesült Belga Államok. És bár ugyanezen év végére a Habsburgok katonai erővel még néhány évre visszaszerezték elveszett tartományukat, ez nem változtat azon a tényen, hogy a „kis forradalom”, majd az ezzel lényegében folytonos brabanti forradalom alapvető szerepet játszott a modern belga állam- és nemzetépítésben történetében.
Irodalom
Aladár von Berzeviczy (szerk.): Aus den Lehr- und Wanderjahren eines ungarischen Edelmannes im vorigen Jahrhunderte. Briefe Gregor von Berzeviczy’s an seine Mutter aus Deutschland, Frankreich und England. Meyer, Leipzig 1897.
H. Balázs Éva: Berzeviczy Gergely, a reformpolitikus, 1763–1795. Akadémiai, Budapest, 1967.
Jane C. Judge: The United States of Belgium: The Story of the First Belgian Revolution. Lewuven U. P., Leuven, 2018.