A modern kor a terrorral köszöntött be az 1789-et követő évek során, majd a modernizáció folytatódott a párizsi kommün és a bolsevik forradalom során. „Ahol fát vágnak, repked a forgács” – fogalmazta meg állítólag Lenin. A mai liberális demokrácia politikailag korrekt nyelvén a haladás „járulékos veszteségekkel” jár. Természetesen a népharag korábban is megjelent erőszakos cselekedetekben, de addig egyedülálló jelenség volt a történelemben, hogy a népszuverenitás képviselői egy terület, Vendée népének kiirtására hoztak törvényt.
Vendée – az óceán partján elterülő jómódú vidék – népe kezdetben támogatta a párizsi változásokat. Később azonban az adók, a kényszersorozás, a király kivégzése és a Római Katolikus Egyház papjainak üldözése hatására szembefordultak a párizsi forradalmárokkal. A haladár válasz az egész vidék lakosságának kiirtása volt, és a népirtást elrendelők nevét mai napig utcák, terek, intézmények viselik. Hiszen a szándékuk „szent” volt. Reynald Secher könyve, A vendée-i mészárlás; Népirtás francia módra (Századvég, 2022) a vendée-i felkelés kirobbanását, történetét mutatja be, de a hangsúly a megtorláson van. A szerző bőségesen idéz a korabeli leírásokból, hogy lássuk, hogyan is zajlott a szemtanúk szerint a katolikus monarchisták irtása.
A forradalom hívei, a köztársaságiak mára bevett módon reagáltak arra, hogy nem mindenki akarja a haladásnak nevezett politikájukat: „A bretonok nem arra lettek teremtve, hogy szabadságban éljenek, ők szolgaságra születtek, túl vastag a koponyájuk. A közigazgatási testületeket szélnek kellene ereszteni; nem méltóak a törvény gyakorlására. Amit most itt kijelentettem, nem félek elismételni a nyilvánosság, akár az elöljárók előtt is.” „Vassal kell kormányozni azokat, akiket az igazsággal nem lehet.” – jelentette ki Saint-Just. Ennek a haladár reakciónak lett az eredménye a két 1793-ban a népszuverenitást megtestesítő törvény, amely elrendelte Vendée népének kiirtását. A cél az volt, hogy Vendée „Franciaország temetője” legyen. „Az egész tartományt sivataggá kell tenni, miután kiszivattyúztak belőle minden használhatót.” Az ötlet részben már 1793 áprilisában megfogalmazódott: „A konvent előtt nyilatkozó tábornokok azt mondták, hogy a háború azért olyan rettenetes, mert a brigantik olyan pozíciókat birtokolnak, amelyek miatt igen magas lesz a veszteség, ha nem alkalmazunk rendkívüli megoldásokat. Csak egy mód van rá, hogy megkíméljük azoknak a családapáknak a vérét, akik a szabadság ügyéért elhagyták otthonaikat: fel kell gyújtani azokat az erdőket, ahová a martalócok visszavonultak”.
Júliusban Barère még messzebb ment, és a „totális megsemmisítés” tervével állt elő „Megmagyarázhatatlan, de Vendée még mindig létezik… Azzal fenyeget, hogy veszélyes vulkán lesz belőle… A képviselők, a tábornokok, maga a Bizottság is vagy hússzor megígérték, hogy már a küszöbön áll ezeknek a fanatikusoknak a megsemmisítése… Vendée martalócainak nem volt se lőpora, se ágyúja, se puskája, de nemcsak az angoloknak, hanem a mi, hol vereséget szenvedett, hol megfutamodott csapatainknak köszönhetően most már van tüzérségük is, ágyújuk is, puskájuk is… A vendée-i tömegfelkeléssel az egész ország tömegének felkelését állítottuk szembe… A keresztes hadjáratok őrült lelkesedése óta soha nem látott sokaság gyűlt össze spontán módon a szabadság zászlaja alatt, hogy eloltsa a már túl régóta pusztító tűzvészt Vendée-ban… A pánikszerű terror mindenre lesújtott, mindent megrémített, mindent elsöpört, mint egy vulkánkitörés.
Vendée a külső ellenség reménye és a belső ellenség gyülekezési pontja… Oda kell tehát célozni és ott csapást mérhetünk egyszerre mindkettőre. Semmisítsétek meg Vendée-t! Valenciennes és Condé máris kikerül az osztrákok uralma alól; az angolok is tüstént felhagynak Dunkerque ostromával; a Rajna is megtisztul a poroszoktól; Spanyolországot meghódítják és darabokra szaggatják a déliek…
Semmisítsétek meg Vendée-t és Lyon se áll ellen többé, Toulon felkel a spanyolok és az angolok ellen, Marseille szelleme méltó lesz a köztársasági forradalom emelkedettségéhez… Vendée és ismét csak Vendée! Vendée az a politikai métely, amely felemészti a Francia Köztársaság szívét; ezért kell rá lecsapni… Addig kell ütni-vágni, amíg végleg belefárad”.
A konvent elfogadta az 1793. augusztus 1-jei dekrétumot és megparancsolta (VI. cikkely), hogy „a Hadügyminisztérium küldjön különböző gyúlékony anyagokat az erdők, ligetek, pagonyok felgyújtására; (VII. cikkely) amint az erdők leégnek, a lázadók menedékeit semmisítsék meg; a termést a munkásegységek takarítsák be, majd szállítsák a hadsereg mögötti hátországba; az állatállományt foglalják le (XIV. cikkely), Vendée lázadóinak a javai a köztársaság tulajdonába kerülnek; a javak egy részét a hazához hű, veszteségeket szenvedett honpolgárok kárpótlására kell fordítani”.
„Vendée legyen nemzeti temető” – jelentette ki Turreau. Turreau tábornok a következőket írta a párizsi kormányként működő Közüdv Bizottságnak: „Egyértelmű, írásba adott felhatalmazást vagy egy dekrétumot kérek, hogy felgyújthassam Vendée minden városát, minden faluját, minden tanyáját, amelyek ellenszegülnek a forradalomnak és akik állandóan új és új erőforrást biztosítanak a fanatizmusnak és a királyságnak.” Bár írásbeli választ, felhatalmazást nem kapott, elhatározta magát:
„Az a tervem, hogy mindent felégetek és csak azokat a pontokat kímélem meg, amelyek azoknak a katonáknak az elszállásolásához szükségesek, akik végrehajtják a lázadók megsemmisítését, de ezt a nagyarányú tervet önöknek kell jóváhagyniuk. Én csak egy passzív végrehajtó vagyok… Előre kell nyilatkozniuk a nők és a gyerekek sorsáról is. Ha az a parancs, hogy valamennyiüket kardélre kell hányni, ezt a parancsot csak akkor tudom végrehajtani, ha erről egy határozat intézkedik, amely igazolja a felelősségemet.”
Ennek megfelelően utasította a beosztottjait: „Mindazok a martalócok, akiket fegyveresen fogtak el, vagy akikről meggyőződtek, hogy volt fegyver a kezükben, bajonett-szúrás által szenvedjenek halált. Ugyanígy bánjanak a nőkkel, a leányokkal és a gyerekekkel is… Azokat se kíméljék, akik csak gyanúsak. Minden város, kisváros, liget és egyáltalán minden, ami éghető, legyen a lángok martaléka.”
Grignon tábornok hasonló parancsot adott ki a katonáinak: „Bajtársak, beléptünk a lázadó tartomány területére. Megparancsolom, hogy mindent égessetek fel, ami gyúlékony és hányjátok bajonett élre az összes lakost, akivel csak találkoztok. Tudom, hogy ezen a vidéken is lehet néhány hazafi; nem számít, mindent és mindenkit fel kell áldoznunk.”
A forradalmárok szándékainál, parancsainál kegyetlenebbek voltak a tetteik. Noha a történészek vitatják, mennyi áldozata volt a vendée-i harcoknak, a forradalmárok kegyetlensége vitán felül áll. Amey tábornok, aki előbb a köztársaság, majd Napóleon mellé állt, így gyorsan emelkedett, egy rendőr, tehát alapvetően köztársaságpárti, szemtanú leírása szerint „felfűttette a kemencéket és amikor már tűzforróak voltak, nőket és gyerekeket vetett beléjük. Megmutattuk neki az eredményt; azt felelte, hogy így süti a köztársaság a kenyerét. Kezdetben csak a martalóc nőket ítélték ilyen halálra és nem is nagyon mondtunk semmit. De ezeknek a szerencsétleneknek a jajkiáltásait annyira szórakoztatónak találták a katonák és maga Turreau is, hogy mindenképpen folytatni akarták a szórakozásukat. Miután kezdtünk kifogyni a royalista nőstényekből, szemet vetettek az igazi patrióták feleségeire is. Tudomásunk szerint már huszonhárman szenvedték el ezt a rettenetes kínhalált és nem volt semmi más bűnük, csak az, hogy imádták a hazájukat.”
Egy másik résztvevő, a köztársasági hadsereg kapitánya, Dupuy írta 1994 elején: „Semmire sem vagyunk tekintettel, se korra, se nemre. Tegnap az egyik egységünk felégetett egy falut. Az egyik önkéntes a saját kezével fojtott meg három nőt. Ez borzalmas, de a köztársaság üdve feltétlenül megköveteli… Micsoda háború! Akit csak meglátunk, lelőjük. A földön mindenütt holttestek hevernek; minden a lángok martalékává vált”. Lequenio, a Közüdv Bizottság megbízottja leírása szerint „a bűncselekmények nem korlátozódnak a rablásra. Mindennapos az erőszak és a legszélsőségesebb barbárság. Olyat is láttam, hogy republikánus katonák megerőszakoltak rebellis nőket az út menti kavicsokon, majd, amikor kibontakoztak a karjaikból, agyonlőtték vagy agyonszúrták őket; láttam, amint szoptató anyákat a mellükön csüngő csecsemővel együtt egyetlen bajonett- vagy lándzsa-szúrással öltek meg”.
Robin apát leírása szerint „A teljesen mezítelen lánykákat először megerőszakolták, majd hátulról összekötözték a kezüket és úgy kötözték fel őket a faágakra. Némi szerencsével megtörtént, hogy amikor a kékek nem voltak jelen, az arra járó jólelkű emberek megszabadították őket ettől a szégyenteljes büntetéstől. Talán példa nélküli az a tökélyre fejlesztett barbárság, amikor terhes nőket kiterítettek és a prés alatt szétlapítottak. Egy szerencsétlen nőt, akit szintén erre a sorsra szántak, élve felvágtak a Le Maillon melletti Bois-Chapelet-ban. A La Croix-de-Beauchêne-i illetőségű Jean Lainé-t, aki betegen feküdt az ágyában, ott helyben elevenen égették meg. Sanson asszony Pé-Bardou-ból ugyanezt a sorsot szenvedte el, miután félig agyonverték. Bajonettre szúrt véres testrészekkel és csecsemőkkel parádézva tartottak diadalmenetet…. La Chapelle-ben egy fiatal leányt először megerőszakoltak a hóhérai, majd fejjel lefele felkötötték egy fára. A lábait két különálló ághoz kötötték, úgy, hogy az egyik lába a lehető legtávolabb legyen a másiktól. Ebben a helyzetben karddal kettéhasították a testét, egészen a fejéig, majd a két testrészt szétválasztották… Mint mesélik, La Trônière faluban még ma is látható az a kis utca, ahol a holttesteket egymásra dobálták és ahonnan egy vérpatak csordogált egészen Guineau-ig. La Prionnière-ben – és még több településen – bölcsőben nyugvó csecsemőket szúrtak föl bajonettvégre és úgy hordozták őket, míg reszketve ki nem szenvedtek… A Loroux-Bottereau-hoz tartozó La Grange községben sikerült megmenteni egy csecsemő életét, akit lemészárolt anyja melléről téptek le, mert sápadt kis ajkai még mindig anyja keblére tapadtak”.
La Chapelle-Bassemère lakói még ma is emlegetik a Guineau menti úton található „kisasszonyok szakadékát”. Kislányokat dobáltak be a vízmosásba, akik belefulladtak a vízbe. A nők és csecsemők ellen elkövetett válogatott erőszak mellett a forradalmárok különösen vonzódtak az emberi test újrafelhasználásához. Igazi zöld módon a recycling hívei voltak. Angers-ban kikészítették az áldozatok bőrét, hogy abból lovaglónadrágot varrjanak a főtisztek számára: „Egy bizonyos Pecquel, a 4., Ardennes-i hadosztály sebész-parancsnoka e célból harminckét áldozatot nyúzott meg – a holttestek félig meg voltak nyúzva, mert derékszíjtól lefele lefejtették róluk a bőrt, majd mindkét combról lefelé egészen a bokáig, de úgy, hogy utána a nadrág már szinte készen is volt, csak a cserzés és a varrás volt hátra”. Egy katona bevallotta La Bouère grófnőnek, hogy ő ugyanezt a munkát végezte Nantes-ban és 12 bőrt adott el La Flèche-ben. Egyébiránt ezek a jóemberek csak Saint-Just példáját követték, aki egy 1793. augusztus 14-i jelentés szerint a Különleges Nyersanyagok Bizottsága előtt kijelentette: „Meudonban emberi bőr cserzése folyik. Az emberi bőr jobb tartású és szebb, mint a zergebőr. A női egyedekről származó bőr finomabb tapintású, de kevésbé tartós”. Clisson-ban 1794. április 5-én Crouzat tábornok katonái tűzre vetettek 150 nőt, hogy kisüssék a zsírjukat: „Lyukat ástunk a földbe” – vallotta az egyik katona, – „azokban elhelyeztünk egy-egy bográcsot, hogy abba gyűjtsük össze, ami kicsöpög; a bogrács fölé vasrudakból állványt készítettünk, arra fektettük rá a nőket… fölöttük égett a tűz… Két bajtársammal végeztük el ezt a munkát. Tíz hordónyit küldtünk belőle Nantes-ba.”
Hihetünk a válogatott terror leírásainak, hiszen a szintén a köztársasági hadsereget szolgáló Danican tábornok leírása szerint: „kifejeztem nagyon erős nemtetszésemet mindazon borzalmakkal szemben, amelyeknek szerencsétlen tanúja voltam. Voltak, akik különcködő figurának tartottak… de igenis elmondom és bebizonyítom, ha szükséges, hogy láttam, amint vénséges vén öregembereket az ágyukban gyilkoltak meg, láttam, ahogy az anyjuk mellén nyugvó csecsemőknek átvágják a torkát, láttam, amikor terhes nőket, vagy frissen szült anyákat küldtek a guillotine alá”.
Mindezek a brutális események, amelyekhez képest a XX. századi totalitárius rezsimek népirtásai emberbarátinak tűnhetnek, nem egy Isten háta mögötti zsarnokságban történtek meg, hanem Európa szívében, a haladás zászlóvivőjének tekintett Franciaországban néhány évvel az emberi jogok kihirdetése (1789) és újra megerősítése (1793) után. A forradalmárok úgy verték láncba a franciákat, hogy közben csak a jogaikról papoltak nekik.
A hivatalos történetírás válasza a kötetre az volt, hogy a halottak számát kezdték el vitatni, ami azonban a megdöbbentőbb, az a szándék – egy vidék lakosságának kiirtása – és a válogatott kegyetlenség, ahogyan a gyilkosságokat elkövették a forradalmárok. Ha a mennyiségben nem is, de a kegyetlenségben meghaladták a későbbi totalitárius rezsimek népirtásait.