1989-ben harcok nélkül csendben kimúlt a szocializmus. Nem sokkal később a Szovjetunió szétesett, és ezzel a szocialista társadalommérnökségnek és ideológiai terrornak is vége lett.
A hidegháború idején megkérdőjelezetlenné vált, hogy a nagyhatalmak saját ideológiával, társadalmi-politikai eszménnyel és ezt szolgáló társadalommérnöki apparátusokkal rendelkeznek. Ez viszonylag modern, érthető fordulat az egészen addig toleráns birodalmi monarchiák politikája után. A fordulat magyarázata az lehet, hogy az 1945 utáni kétpólusú világ mindkét birodalma büszkén ideológiai alapon jött létre még akkor is, ha bizonyos történeti előzmények kimutathatók is: az Egyesült Államok az egyéni szabadság és egyenlőség liberális, a Szovjetunió pedig a marxizmus dogmáin. Mindkét új birodalom egy nemes ideológiai kísérletként tekintett magára. (A korábbi monarchikus birodalmak – mint az oszmán, a Habsburg, az orosz stb. – nem ideológiai alapon jöttek létre, nem is kezdtek semmilyen társadalmi kísérletbe, és jellemzően jóval toleránsabbak voltak ideológiai, vallási, erkölcsi ügyekben, mint a feltörekvő két modern ideologikus birodalom.) Ennek az ideológiának a követését, eszményítését, illetve a társadalommérnökösködést elvárták a „szövetségeseknek” nevezett, az érdekszférájukba tartozó országoktól, és a helytartó eliteket ennek célnak megfelelően válogatták és nevelték ki.
A geopolitikai és ideológiai nyomulás azonban a hidegháború idején sem terjedt ki a világ jelentős részére. A nagyhatalmak a közvetlen ellenőrzésükön kívül álló országok – Afrika, Ázsia és Latin-Amerika nagy része – esetén meglehetősen szkeptikusok vagy közömbösek voltak az ideológiai kérdések és eszmények terén. Sokkal fontosabb volt a geopolitikai megfontolás, mint az ideológiai. Így volt ez az angolszászok és a Szovjetunió esetében 1945-ig, így volt ez az arab olajállamok esetében és így tovább. A harmadik világ szocialista országai attól voltak szocialisták, mert szovjet fegyverekkel lőttek.
Mindez élesen megváltozott 1989-ben, amikor az Egyesült Államok maradt egyedül a porondon: a Szovjetunió (illetve Oroszország) sokáig lejtmenetben volt, Kína pedig még a kanyarban sem. Riválisok nélkül maradva az Egyesült Államok elkezdte terjeszteni – és az emberijogi retorikával számon kérni – a saját ideológiáját, eszményeit és intézményeket; az általa megszokott, ismert társadalmi viszonyok megteremtését várta el mindenkitől. Hiszen, ahogyan Fukuyama állította, ez a sikeres modell, és szerencsés véletlen folytán a (szuper)hatalom egybeesik a helyessel és a jóval. Az ideológiai nyomulást azután átvette a központi hatalmát növelni akaró EU is, ezzel a szokásos törésvonalak mellett újakat hozva létre. Erre az ideológiai nyomulásra utalnak azok, akik szerint „Brüsszel úgy viselkedik, mint Moszkva”.
A Pax Americana nagyjából 15–20 évig zavartalanul működött Európában, az iszlám világban azonban sohasem létezett. Sem a geopolitikai, sem az ideológiai nyomulás nem volt sikeres, ahogyan az iraki, az afgán helyzet és az Arab Tavasz története mutatta. Azonban a posztszocialista országok nem csak lelkesen csatlakoztak az Egyesült Államokhoz, de még lelkesebben vették át az ideológiáját, eszményeit és társadalommérnöki ambícióit. Ki merte volna a szabadpiac eszményét kétségbe vonni a kilencvenes években, és ki hallott erről az eszményről az elmúlt évtizedben? Úgy jöttek a liberális NGO-k a térségbe, mint egykor a komisszárok, „politikai összekötők”.
Azonban a nyugati világ boldog békeideje, az „America Triumphans” 2008 táján legalább két okból megreccsent. Egyrészt a liberális rend nem váltott ki osztatlan elismerést: gazdasági és kulturális vesztesei egyaránt voltak, ez pedig a helyi érdekek, a helyi kultúra, szokások, hagyományok és a helyi önrendelkezés felértékelését eredményezte: pont a leküzdeni vágyott nacionalizmus erősödött meg. A társadalommérnökség nem vagy csak nagyon korlátozottan működött. Másrészt megerősödött Oroszország, és még inkább Kína, megjelent India és még jó néhány feltörekvő ország. Ha eddig nem, a mostani ukrajnai háború megmutatta, hogy a világ már messze nem egypólusú.
Hogy a birodalom hogyan reagál az új helyzetre, az attól is függ, hogy mennyire képes tanulni. Például a volt szovjet vezetők 1989 után elég gyorsan elfogadták az új világot, a helyi kiszolgálóik pedig szinte a fanariótákat megszégyenítő gyorsasággal váltottak gazdát, ideológiát és eszményeket. 1990 óta élnek-halnak a demokráciáért. Emlékszem, amikor legnagyobb meglepetésemre, a régi-új szocialista ideológusnő a rendszerváltás után John Stuart Millre hivatkozott.
Azonban úgy tűnik, hogy az amerikai elit nem tanul. Vagy nem látják, hogy változott a világ, amihez a politikai cselekvésüknek alkalmazkodnia kellene, vagy dogmatizmusuk, misszionárius hevületük miatt úgy gondolják – mint egykor a szocialisták egy része –, hogy a változások feltartóztathatók, és még több liberalizmussal, még erősebb átneveléssel, még több NGO-val és aktivistával visszaállítható a Pax Americana.
Az egypólusú világ vége ugyanis azt jelenti, hogy a világban versenytársak jelentek meg, ebben a helyzetben pedig a legfontosabb barátok, szövetségesek és támogatók szerzése és azok megtartása. Ez esetben csak zavarokhoz vezethet, ha a szövetségessel szemben ideológiai elvárásokat támasztanak: ahogyan ezt nem tették 1941 után a Szovjetunióval szemben, és ahogyan sosem fogalmaztak meg ilyeneket az arab olajállamokkal szemben. A liberális demokrácia vidáman tudott és tud ma is együttműködni nem liberális és nem demokratikus országokkal.
A felemelkedő hatalmak, az Egyesült Államok kihívói – az ideológiai gonosz, a kommunista Kína például – látványosan közömbösek az ideológiai kérdésekkel kapcsolatosan, hiszen szövetségeseket akarnak szerezni. Velük szemben a Nyugat azonban továbbra is úgy viselkedik, ahogyan megszokta 1990 után: a befolyási övezetéhez tartozó országokban a saját ideológiáját, intézményeit, eszményeit és társadalmi viszonyait kéri számon. Nem akar vagy dogmatizmusa miatt nem tud számot vetni a liberális demokráciával – kultúrával és gazdasággal – szembeni elégedetlenek nem kis táborával, sem azzal, hogy versenytársai támadtak a nemzetközi életben, és ezért az ideológiai nyomulás csak növeli a geopolitikai nehézségeit.
Szemben az egykori szocialista elittel, amely felismerte, hogy mikor változott meg a helyzete, és gyorsan alkalmazkodott is, a liberális globális elit – úgy tűnik – tanulásra és alkalmazkodásra képtelen, vagy nagyon lassú ezen a téren. Az egykori szocialista elitnek viszonylag könnyű volt a váltás, mivel a szovjet birodalom összeomlása előtt már évekkel egyre kevésbé hitt az ideológiájában, a kommunista eszmény helyett maga az elit is a vetélytárs eszményét fogadta el, és próbált ez utóbbinak megfelelően élni. A szocialista elitnek semmiféle erkölcsi magabiztossága nem volt, mire a rendszer megdőlt, leginkább cinikus karrieristák csatlakoztak hozzájuk vagy ők maguk is azzá váltak.
Nem így a mai amerikai elit. Kudarc elég érte őket, és mégsem ingott meg az önbizalmuk. Az elmúlt száz évben az Egyesült Államok volt az erkölcsi példa (a hegyen épült város), Isten választott népe, a bukott világ megváltója, az erkölcsi újjászületés földje (új Éden), az új rend, az új Izrael, az anyagi lehetőségek hazája, a világbéke, szabadság és jólét biztosítéka és így tovább. Az ideológiai és geopolitikai magabiztosságuk töretlennek tűnik, és továbbra is úgy kérik számon az éppen aktuális ideológiájukat, eszményeiket – ma éppen a wokery-t –, intézményeiket és viszonyaikat, mint harminc évvel ezelőtt. (Az európai baloldal mai nemzetközi nyomulása már érdekesebb jelenség. 1990 után kissé elhalkultak, de a végre hatalomba ért hatvannyolcasok önhittsége és hatalomvágya ma töretlen.)
Lehetséges, hogy egy ideológiai alapon létrejött politikai rezsimnek nehéz lemondani az ideológiai nyomulásról, ugyanis ezzel hallgatólagosan feladná, hogy a létező eszmék legjobbikán szerveződik, a létező viszonyok legjobbjait alakította ki és a lehető legjobb eszmények megvalósítására képes. Azonban az Egyesült Államok a világ nagyobb részében eddig is és most is képes az ideológiai nyomulás nélkül, a közös érdekek alapján kapcsolatokat teremteni és fenntartani. Nem lehetne mentesíteni a kapcsolatunkat a liberális ideológia aktuális változatától? Hátha nem mindenki akarja a megváltást és az erkölcsi kiválóságot, vagy nem úgy akarja, ahogyan ma éppen az amerikai elit azt hirdeti. Lehet, hogy valóban vége a Pax Americananak, és versenytársak jelentek meg, ezért hasznosabb lenne nem keresni az ideológiai, kulturális feszültségeket. Már csak geopolitikai megfontolásokból is alkalmazhatnák a liberálisok a toleranciát a nem liberálisokra.
