A rendszerváltás idején, 1989-ben fogalmazta meg a hegeliánus–marxista előzmények után Fukuyama, hogy elértünk a történelem végére. A kritikájának ma már nincs komoly sportértéke, hiszen volt Öböl-háború, Arab Tavasz, afganisztáni ki- és bevonulás, jugoszláv polgárháború és most itt az ukrajnai háború. Az ígéret szerint a liberális demokrácia győzött az államformák evolúciós versenyében, és szükségszerűen elterjed, elterjedése pedig békét és jólétet hoz mindenki számára, aki elég felvilágosult.
Azonban nem így lett. A fenti események mellett jött a 2008-as válság és az azt követő stagnálás Európa sok országában, a multikultival és a globalizációval elégedetlenek pedig a magországokban – Trump az Egyesült Államokban, a Brexit az Egyesült Királyságban – is sikereket értek el. Ennek ellenére a mainstream nyugati politika, média és egyetemi világ bünteti azokat, akik a liberális világrend, a Pax Americana végéről vagy csak a válságáról beszélnek. Nem világos, hogy ha a liberalizmus megoldás az emberiség problémáira, akkor miért is állnak neki ellen egész országok? Miért vannak elégedetlenek, válságok? A nyugati válasz szerint a megoldás a még több liberalizmus, a polgárok átnevelése. Emellett a gyakorlatban a liberális politika cinikusan együtt tud működni vallási fanatikusokkal vagy nácikkal.
John J. Mearsheimer azon kevés politikai gondolkodó egyike, aki az uralkodó paradigmával szemben kitartóan hirdette, hogy a liberális paradigma téves, és az egyre nagyobb béke helyett egyre több konfliktust provokál ki: a Szovjetunió összeomlása óta alig néhány év volt, amikor az Egyesült Államok nem állt háborúban valakivel. Mearsheimer a mai amerikai külpolitikai gondolkodás egyik meghatározó alakja. A realista irányzat ma legfontosabb képviselője Kissinger mellett.
Korábbi könyvei is feltűnést keltettek, mint Az Izrael-lobbi és az amerikai külpolitika (The Israel Lobby and U.S. Foreign Policy) vagy a Miért hazudnak a vezetők: az igazság a hazugságról a nemzetközi politikában (Why Leaders Lie: The Truth About Lying in International Politics). A most kiadott könyve, A nagy téveszme részben a külpolitikai realizmus nézeteinek az összefoglalása, részben az elmúlt 15 év nemzetközi eseményeinek, az egypólusú világrend megszűnésének értelmezése. A könyv Bound to Fail: The Rise and Fall of the Liberal International Order című korábbi írása kiterjesztése. Azt állítja, hogy az 1990 után kialakult liberális világrend magában hordozza a bukása forrásait, akármennyire is Trumpot vagy másokat hibáztat a liberális világrend előnyeit élvező globális elit.
1990 után a hatalom eloszlása egyenetlenné vált, egypólusú lett a világ, és ekkor az USA külpolitikájában a realizmust – a szereplők hatalmi érdekeinek beszámítását és az egyensúlyra törekvést, valamint az ideológiai szkepszist – felváltotta az egyetlen pólus ideológiai és geopolitikai nyomulása, mivel érdemi ellenállásba nem ütközött. E nyomulás része volt a nemzetközi szervezetek terjeszkedése, az egyéni jogok számonkérése (lásd K. Sikkink: The Justice Cascade: How Human Rights Prosecutions Are Changing World Politics), a határok felszámolása, a világkereskedelem terjesztése stb. Azonban e politika elégedetlenségeket váltott ki, sok helyen felértékelte a nemzeti érdeket és a nacionalizmust, csakúgy, mint a korábbi univerzalista ideológia, a kommunizmus. A liberális világrend ideológiai nyomulása ugyanis a helyi társadalmak átalakítását jelentette, amit a köznyelv demokráciaexportnak nevezett el (lásd pl. az Arab Tavaszt vagy az ukrán nemzetépítési kísérletet).
Azonban a liberális világrend már a fénykorában is szenvedett el kudarcokat (Szomália, Haiti), de 2005 után érték a látványos kudarcok, mint az Arab Tavasz, Afganisztán (az USA eddig leghosszabb háborúja stb.) Ráadásul a liberális világrend magországainak belpolitikájában is komoly kihívások jelentek meg (Trump, Brexit, populizmus). Általában az önrendelkezés, a szuverenitás felértékelődött a világban – a liberális világrend érdekében a nemzetközi szervezetek szakértő bürokratáinak által végzett társadalommérnöki tevékenysége, nevelő-szabályozó-szankcionáló politikájára adott reakcióként. Az ideológiai és geopolitikai nyomulás indoklása az volt, hogy a liberális demokráciák békések, ezért a liberális demokráciákat kell terjeszteni a Földön a béke és jólét érdekében. Azonban az ideológia nyomulása helyi ellenállásokat, a nacionalizmusok megerősödését váltja ki. Másrészt a megerősödő országok egyre inkább hajlamosak szembeszállni az Egyesült Államokkal. Az egypólusú világrend megszűnésével, hangsúlyozza Mearsheimer, vissza kell térni a politikai realizmushoz: a szereplők érdekeinek elfogadáshoz és „bekalkulásához”.
A külpolitikai modus vivendi ugyanis jobb, mivel békésebb, mint az ideológiai és geopolitikai terjeszkedés. Másrészt a realizmus jobban szolgálja a liberálisok által is hirdetett célt: az egyéni szabadság védelmét. Téves és hamis az emberkép, mely szerint az ember jószándékú és képes univerzális, racionális konszenzusra. A liberális (ideologikus) külpolitika szükségképpen ideológiai konfliktusokba bonyolódik, és az okozott érdeksérelmek miatt geopolitikaiakba. A konfliktusok pedig egyre inkább militarizálják a liberális világrend fenntartására törekvő államokat, elsősorban az Egyesült Államokat, azaz a liberális külpolitika otthon a szabadság szűküléséhez vezet, egy nemliberális államhoz.
A realista politika lemondás a világuralom bármilyen változatáról, legyen az Pax Americana vagy Pax Sovietica, a realista politika agnosztikus: nem világnézeti alapon válogatja a szövetségeseit, és nem igyekszik valamilyen ideológia képére alkotni a különböző országok társadalmát. Bár nem ígéri az örök békét, mégis egy viszonylag békés, erőegyensúlyokon alapuló világot tesz lehetővé.
John Mearsheimer november 8-án a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen, november 9-én pedig a Corinthia Hotelben tart előadást.
