1937-ben és 1938-ban – genfi és londoni közvetítéssel – érdekes látogatás zajlott Budapesten. A Zsidó Világkongresszus (1936-tól) egyik vezetője, Nahum Goldmann (1895-1982), aki egyébként a Jewish Agency Népszövetség melletti genfi delegátusa is volt, felvette a kapcsolatot Velics Lászlóval, aki Magyarországot képviselte Genfben. Goldmann később memorandumot is átadott, majd – megfelelő előkészítések után – Budapestre érkezett tárgyalni a magyar illetékesekkel. A tárgyalások célja többes volt, hiszen – a magyarországi cionista tevékenység megkönnyítése mellett – többször elhangzott az a cionista ajánlat is, hogy (cserébe a könnyítésekért) támogatni fogják Magyarország határon túli magyarokért tett genfi erőfeszítéseit is. Tárgyalásait zajos tüntetések és mozgolódások kísérték, s a cionista jobboldal próbálta megzavarni az eseményeket.
A Magyar Cionista Szövetség és a Magyar Zsidók Pro-Palesztina Szövetség munkája 1935 körül kezdett ellehetetlenülni. A két szervezet mindaddig – évenkénti belügyminisztériumi engedélyellyel – minden további probléma nélkül gyűjtötte a pénzt, illetve az ennek megfelelő sékelt. A sékel a cionista mozgalomhoz való tartozás konkrét jele volt, s tagdíjként szolgált. Az összegyűjtött összeget a Keren Kajemet Lejiszrael (Zsidó Nemzeti Alap) és a Keren Hajeszod („Palesztinai Alapítványi Alap”) számára gyűjtötték, amelyek – mint a cionista „világ” nemzetközi intézményei – lehetővé tették azt, hogy a mozgalom földet és gépeket vásároljon Palesztinában. A Zsidó Nemzeti Alap Magyarországon külön periodikát jelentetett meg, többek között a „Föld Szavait”, amely pontosan leírta a bevételeket és a kiadásokat.
1935. december 31-én a Pro-Palesztina Szövetség gyűjtési engedélye lejárt, s ezt a belügyi szervek nem hosszabbították meg. Indokként a Horthy Miklósné által indított nyomor- és ínségenyhítő akcióra hivatkoztak, vagyis arra, hogy ennek sikerét minden gyűjtés, így a cionista perselyezés is akadályozza, mert feleslegesen von el pénzt a magyar polgároktól. Az érvelés azért hatott már első látásra is problémásnak, mert a cionista alapokba befolyt pénzt – a magyar állam üzleti érdekeit szem előtt tartva és a Magyar Nemzeti Bank közreműködésével transzferálták, így a magyar áruk piachoz jutottak Palesztinában, amely – bár volumene nem volt kiemelkedő – magyar nemzetgazdasági célokat is szolgált.
A magyarországi cionizmus tevékenységét egy másik jelenség is nehezítette: a cionistákkal szemben egyre erősödött a belügyi szervek bizalmatlansága. Már nem csak a jobboldali sajtó olyan orgánumai, mint a „Függetlenség”, a „Nemzeti Újság” vagy a „Pesti Napló”, hanem a belügyi jelentések is nagy ellenszenvet tanúsítottak irántuk. A rendőrség már korán felfigyelt az úgynevezett hachsarák tevékenységére. A hachsarák olyan cionista elő- és felkészítő központok voltak, ahol a zsidó ifjúságot a palesztinai fizikai munkára képezték ki; így – ha csekély mértékben is –, de a munkanélküliségen is segíteni tudtak. A hatóságok azonban a bolsevizmus „melegágyaként”, az „ateista-kommunista veszély” egyik fő hazai „telephelyeként” tartották számon őket, s e telepek kollektivisztikus (ha úgy tetszik: szocialisztikus) életformája csak megerősítette az előítéleteket. A 1930-as évek második felét több hachsara-botrány rázta meg, amelyek a külföldi cionista vezetők szemében legalább annyira fontosak voltak, mint a gyűjtési problémák. Ezek a botrányok főleg a marxista-cionista Hasomer Hacairt, valamint több kisebb, főként baloldali csoportot (például Dror, Stam Chaluc, stb.) érintettek, ám egy idő után az egész cionista mozgalom létét veszélyeztették, hiszen a szélsőjobboldali média folyamatosan ébren tartotta ezt a problémát.
A zavarokhoz az is hozzájárult, hogy a magyar zsidóság csúcsszervei – a Magyar Izraeliták Országos Irodáját és a Pesti Izraelita Hitközséget kézben tartó (neológ) Stern Samu és köre – ellenségesek volt a cionistákkal szemben. A cionisták és a hitközség vezetése között – minden híreszteléssel ellentétben – nem elsősorban anyagi különbségek voltak. Módosabb emberek a Magyar Cionista Szövetség vezetésében is helyet kaptak. De a cionista mozgalom sok olyan zsidó munkásfiatalt is „felszívott”, akiket a hitközség nem tudott „megszólítani”. A cionisták így nem csak a hitközségi élet demokratizálását, hanem a fizikai munkát végző zsidó rétegek fokozottabb érdekképviseletét is követelték, amely összekapcsolódott a cionista mozgalom egyik fő elméleti és gyakorlati céljával, a kétkezi munkássá történő átrétegződéssel. A hitközségi vezetés árulónak tekintette a „nemzeti” zsidókat, hiszen úgy látták, hogy szétfeszítik az általuk követett asszimilációs politika kereteit, megbontják a magyar zsidó viszonyt. Ennek megfelelően kormányzati összeköttetéseiket is felhasználták, hogy a cionista törekvéseket megakadályozzák. A hivatalos hitközségi lap, az Egyenlőség csak a puszta negativitás szintjén foglalkozott a cionistákkal.
A cionista tevékenység akadályozásának híre hamar eljutott a megfelelő külföldi helyekre. A Jewish Agency for Palestine (Szochnut/Zsidó Ügynökség), mely a Népszövetség megalakulása után a cionista érdekeket közvetítette a külvilág felé, két európai központjában is akcióba kezdett.
A lengyel és román zsidóságon segíteni akarva, a Jewish Agency ezekben az években folyamatosan próbálta a helyi kormányokkal tárgyalások során javítani a zsidó lakosság helyzetét. Emellett francia és amerikai kormányzati támogatást szerezve akartak küzdeni e két ország zsidóellenes politikája ellen. A Léon Blum francia miniszterelnökkel tárgyaló, lengyelországi és romániai látogatásokat lebonyolító Goldmann figyelmét Magyarország sem kerülte el. Bár az első látogatását szinte negligálta a sajtó, második látogatása már nagyobb sajtóvisszhangot váltott ki. Az őt árulónak tekintő jobboldali cionista-revizionista mozgalom „háborút” hirdetett ellene, amelyre a cionista politikusnak is reflektálnia kellett.
Kik is voltak ezek a Goldmannal konfliktusban álló revizionista cionisták? A Cionista Világszervezet a harmincas évek közepén súlyos válságot élt át. A válság a cionizmuson belüli ellentétes meggyőződésű politikai-ideológiai csoportok konfliktusának volt a következménye. Mindenki igénybe vett diplomáciai eszközöket és tárgyalt a britekkel, a mandatárius hatalommal szemben azonban felerősödtek a kételyek. A cionista jobboldal azonnali államot követelt, míg a baloldal inkább Palesztina fokozatos zsidó betelepítésére helyezte a hangsúlyt. Az arab zavargások, a területi felosztási tervek reflexszerűen különféle cionista magatartásmintákat alakítottak ki. Ilyen körülmények között marginalizálódott, majd vált ki Vladimir Jabotinsky (és a nevével fémjelzett jobboldali-revizionista csoport) a Cionista Világszervezetből és alakult meg Magyarországon is a – hivatalos cionista szervezet mellett – Új Cionista Szervezet.
1937. február 12-én a sajtó által csak „cionista külügyminiszternek” nevezett Goldmann Budapestre érkezett. Itteni tartózkodását azonban különös esemény zavarta meg. A február 16-ra meghirdetett előadását a rendőrség biztonsági okokra hivatkozva (főleg a jobboldali cionisták fenyegetőzései miatt) nem akarta engedélyezni, pedig megtartása érdekében még a (később fontos szerepet játszó) Revíziós Liga főtitkára, Fall Endre (1891–1954) is szót emelt. Végül „Felsőbb” utasításra (belügyminisztériumi beavatkozásra) az előadásra sor került.
A sajtó 1937 elején – Goldmann első budapesti látogatásakor – tartózkodó volt, Goldmann pedig február 13-án tárgyalt Apor Gábor „rendkívüli követ és meghatalmazott miniszterrel” a Külügyminisztériumban. A cionista Zsidó Szemle – kissé eldugva a hírt – közölte, hogy Nahum Goldmann Budapesten tartózkodott (múlt időben), és hogy szombat este (február 13.) fogadta a „sajtó képviselőit”, majd február 15-én beszélt a cionista választmányi gyűlésén és 16-án a Herzl-teremben. A „sajtó” képviselőit azonban hiába fogadta a cionista vezető, látogatása iránt a szűkebben vette mozgalmi sajtón kívül senki nem érdeklődött, még a neológ és ortodox lapok sem közöltek erről semmit.
A revizionisták ellenszenve nem csak vitriolos hangvételű cikkek írásában merült ki, hanem vezetőjük, Schwartz László feljelentőlevelet is írt a mainstream cionista szövetség ellen.
„A Magyar Cionista Szövetség – amellyel de facto azonos a Pro-Palesztina Szövetség – függelmi viszonyban lévő tagcsoportja a vörös többségű régi Cionista Világszervezetnek”
– fogalmaztak a jobboldali cionisták a Külügyminisztériumnak 1937 szeptemberében. Amikor hírül vették, hogy Goldmann 1938. februárjában ismét Budapestre látogat és a Magyar Cionista Szövetség szokásos évi országos értekezletén fog előadást tartani, röplapokat terjesztettek és bejelentették a rendőrségen, hogy a programot meg fogják zavarni. A rendőrség államrendészeti osztályának vezetőhelyettese, Reidl Dezső a cionistákat le akarta beszélni az előadás megtartásáról.
Buk Miklós, a cionista szövetség főtitkára február 2-án a Külügyminisztériumban tájékoztatta Szegedy-Maszák Aladárt az előadás körüli bonyodalmakról, így a revizionisták szerepe is szóba került. A cionista szövetség a maga részéről minden óvintézkedést megtett: az előadásra szóló meghívókat csak szigorú ellenőrzés után adta ki és az Országos Frontharcos Szövetség „rendfenntartó vállalatát” is igénybe akarta venni. Az ügy fontosságát mutatja, hogy a február 4-i minisztertanácsi ülésen Kánya külügyminiszter személyesen járt közbe Széll József belügyminiszternél Goldmann érdekében. Magyarország külpolitikai érdekei erősebbnek bizonyultak a revizionisták rendőrségi kapcsolatainál, s a belügyi szervek kénytelenek voltak engedélyezni az előadást. Goldmann Apor Gáborral folytatott eszmecseréjéről nem maradt fenn dokumentum, ám azt lehet tudni, hogy közvetlen hatása nem volt a látogatásnak.

Az értekezlet körüli bonyodalmakat új megvilágításba helyezi Fried Frigyes cionista szövetségi vezető 1938. február 2-án Jeruzsálembe írt levele, melyben panaszkodott a rendőrségre, hogy ahelyett, hogy a 20-30 revizionista „csibészhez” egy újjal is hozzányúltak volna, inkább azt javasolták nekik, hogy ne tartsák meg az értekezletet.
„Természetesen nem áll módunkban megfogadni ezt a bölcs tanácsot. Reméljük, hogy Goldmannra való tekintettel megkapjuk az engedélyt az értekezlet megtartására” –
fogalmazott Fried, és az ifjúsági mozgalmakból jelentkezett rendezőkön kívül húsz „markos embert” fogadtak fel a rend megőrzése végett. Natan Ben Chaim, a magyarországi revizionista mozgalom történetírója egy (hozzám írt) levelében (1995.július 25.) a rendezvény sikeres megzavarásáról beszélt, ám erre nincsen további bizonyíték.
Irodalom
Felhasznált Irodalom:
Zohar Segev: Immigration, Politics and Democracy: The World Jewish Congress in Europe, 1936–1939. Studies in Ethnicity and Nationalism. Vol. 17, No. 2, 2017 https://onlinelibrary.wiley.com/doi/pdf/10.1111/sena.12234
Attila Novak: „A Chance Not Taken. Zionist-Hungarian Diplomatic Cooperation in the Second Half of the 1930s“. In: Jewish Studies at the CEU, 1999-2001 Edited by Andras Kovacs and Eszter Andor. Jewish Studies Project. Central European University. Budapest, 2002. Pp. 327-353.
Novák Attila: Testvérharc. A revizionista-cionisták és Magyar Cionista Szövetség viszonya a harmincas évek második felében. In: Múlt és Jövő 1993/4. 51-56.
Levéltári források:
Magyar Nemzeti Levéltár (A továbbiakban: MNL)
MNL K 63-1939-43. 1937. február 12. Balla Pál „Pro Domo” feljegyzése.
MNL K 63-1939-43. 1936 december 18.
MNL K63 Külügyminisztérium Pol.Oszt.1939-43.t.412.cs. Az Uj Cionista Szervezet (Bp.IV.Muzeum krt.35.) hivatalos levele.
MNL K63-1939-43.t.-412.cs. Szegedy-Maszák feljegyzése Buk látogatásáról (1938.febr.2.).Sz.340/pol. A röplapot Buk Miklós ugyanazon a napon hivatalos levelével együtt mellékelte.
MNL K 149 1936-7-8486. M.kir.BM VII.Res osztály 15695 szám. Érk. 1938. A beadvány száma és kelte: 356/8/1938.fk.állro. A főkapitányi felterjesztésre érkezett válasz 1938. december 17-én született.
Központi Cionista Archivum (Central Zionist Archives, Jeruzsálem, Izrael) (A továbbiakban: CZA)
CZA RH4/B/1965.Dr. Fried Frigyes (Budapest) magánleveléből (német nyelvű) (1938. február 2.) Central Zionist Archives (Jeruzsálem, Izrael) RH4/B/1965
CZA RH4/B/1965. 1938.február 8-i (német nyelvű) levél Dr.Leo Lauterbachnak Jeruzsálembe. Ugyanezt a leveleket elküldte a KKL Főhivatalához is, immár Genfből.
CZA RH4/B/1965 (Revizionista röplap)
Sajtó:
Zsidó Szemle 1937. február 16. 15.
Zsidó Szemle 1938. január 26. 1. „Országos Értekezlet”.
Zsidó Szemle 1938. február 11.1–4. („A tizedik országos értekezlet”) Dr. Nachum Goldmann előadásából részletet a 7-8. oldalakon közölnek.
Az Újság 1938. február 5. 2. („A »cionista külügyminiszter« bízik a zsidó állam gyors megalakulásában.”)
Magánlevél
„Dr. Nachum Goldmann a 30-as években a Cionista Világszervezet Végrehajtóbizottságának elnöke volt és a genfi Népszövetség szerveiben képviselte a Szochnutot (Jewish Agency). Miután a Szochnut megvonta a Betartól-a Hacohar kiválása után-a certifikátokat/bevándorlási jogositvány/a mozgalom,magától érthetően,keserü politikai ellenfelet látott dr.Goldmannban.Amikor 1937 nyarán Budapesten az M.C.Sz. termében előadást tartott,a Betar ezt az előadást bűzbombákkal “felrobbantotta” minek következtében parázs verekedés tört ki a betarik és a gyülés rendezői között…”
(Natan Ben Chaim hozzám írt levele, 1995.július 25.)
Magyarázat
Betar: (Brit Trumpeldor=„Trumpeldor Szövetség”): revizionista ifjúsági szervezet, mely a cionizmus jobboldali irányzatát képviselte. A szervezet a revizionista „vezér”,Vladimir Jabotinsky kezdeményezésére, 1923-ban alakult s tömegbázisát a lengyel zsidóság alsó középosztálya alkotta. A Betár tulajdonképpen a „Brit Hacohár” ifjúsági szervezeteként müködött. A Betar három alapelv szerint müködött: monizmus (a célok sorában a zsidó állameszme rendelkezik prioritással), a légionizmus (a felfegyverzett önvédelem elve) és a chaluciut (vagyis az ideális „pionir” elve). A Betar Magyarországon 1935-ig mint a Magyar Cionista Szövetség sportszakosztálya mûködött, majd 1935-ben a szövetség – nemzetközi példára– a Betart kizárta tagjai közül. A magyarországi Betar taglétszáma a területi csatolásokig 2-300 körül mozgott. A második világháború alatt a Betar részt vett az illegális aliják szervezésében.
Chaluka/Haluka: a világ zsidósága pénztámogatása a palesztinai zsidóság számára a szervezett cionista gyüjtések időszaka előtt (főleg).
Chaim Weizmann (1874-1952): cionista vezető. A Cionista Világszövetség elnöke az időszakban, később Izrael első államelnöke.