A jozefinista egyházpolitika hatása Kisfaludy Sándor naplójában (1. rész)

A 19. század első harmadában, immár befutott íróként készített autobiográfiája szerint Kisfaludy Sándor (1772–1844), korának igen jelentős írója és költője, veterán katona és inszurgens, zalai gazdálkodó jómódú birtokos nemes úr 1790–91-ben Pozsonyban, akadémiai diákként maga is cselekvő résztvevője volt a II. József uralmával szemben meginduló nemesi-nemzeti mozgalomnak. Ekkori politikai álláspontját alapvetően a nemesi ellenzéki fősodor felfogásával azonosította, ám egyéb források arra mutatnak, hogy II. József uralmához való viszonya korántsem redukálható az egyoldalú szembenállásra.

Ahogyan 1796-os milánói garnizonszolgálatának és francia fogságának tapasztalatait elbeszélő, egykorú források felhasználásával utólag összeállított naplója mutatja, Kisfaludy a „kalapos király” egyes intézkedéseit maga is helyeselte, ami mindenekelőtt a jozefinizmus egyházpolitikájának gyakorlatával való egyetértésben mutatkozott meg. Egy korábbi bejegyzésben már részletesen foglalkoztam a napló azon részeivel, melyek a direktórium kori Franciaország republikánus ünnepkultúráját mutatták be, érintve a vallási türelem kérdését is. A következőkben kifejezetten Kisfaludy azon reflexióiról lesz szó, melyek a Habsburg fennhatóság alatt álló területek vallásosságára vonatkoztak.

A szakirodalom hagyományosan nemigen foglalkozott ennek a levelezés, a napló és az útleírás műfaji elemeit ötvöző szövegnek a politikumával és társadalmi vonatkozásaival, annak ellenére, hogy mind a milánói garnizonba vezető utat, a város francia ostromát és a fogságba esést elbeszélő első, mind a direktórium Franciaországában fogolyként töltött időszakkal és a szabadulással foglalkozó második rész igen gazdag az ilyen jellegű reflexiókban is. A naplóban Kisfaludy saját fiatalkori énje szemszögéből az őt egykor kényszerűségből, „militarizált kulturális találkozások” során ért újszerű élményeket az irodalmi érzékenység műfaji keretei között formálta tapasztalatokká. Utóbbiak meghatározó elemét képezte a kulturális idegenséggel való szembesülés.

1795-ben Kisfaludy kihágásai miatt, büntetésből a bécsi nemesi testőrségből az igen alantasnak tartott garnizonszolgálatra kényszerül. A napló narratívájában az út, a szolgálat, az ostrom és különösképpen a francia fogság kényszerűségből ugyan, de a tapasztalatszerzés új tereit nyitotta meg az elbeszélő én számára. Kisfaludy az 1796-os események előtt is meglehetősen világlátott embernek számított, akinek a szűkebb pátriáját a Nyugat-Dunántúl (Győr és Zala vármegyék) jelentette, de tanult Pozsonyban, katonáskodott Erdélyben, illetve a gárda tagjaként szolgált Bécsben is. A Milánóba tartó katonai transzport tagjaként azonban életében elsőként érintette az örökös tartományokat (Stájerország, Karintia és Tirol), majd a Német-Római Birodalom egyházi fejedelemségeinek területét (Brixeni Hercegpüspökség, Salzburgi Hercegérsekség), illetve az akkoriban még Habsburg fennhatóság alatt álló Milánói Hercegséget. A naplóban az elbeszélő Kisfaludy nem csupán az egyes itáliai területek, vagy még inkább a Francia Köztársaság radikálisabb kulturális és politikai másságával való szembesülésének tulajdonított jelentőséget, de a számára ismerős Bécshez közelebbi Habsburg tartományokban szerzett élmények is sajátos idegenségtapasztalatként öltöttek testet.

A napló első nagyobb egysége igen kritikus nézőpontból mutatta be a milánói út során megtapasztalt vallási idegenséget, melyet a sajátos magyarországi tapasztalatok felidézésével bizonyos értelemben ismerőssé is tett, egyúttal elmaradottsága miatt bírálta a hazai viszonyokat is. Ezen új tapasztalatok a római katolikus intézményrendszer és vallásgyakorlat négy területét érintették: (1) a barokk népi vallásosság formáit; (2) a vallási „rajongást”; (3) a monaszticizmust, végül pedig (4) az egyházi fejedelemségekben a papság világi hatalomgyakorlását (ez utóbbival a közeljövőben egy külön cikkben foglalkozom). A szöveg egészét tekintve a fenti jelenségekhez kapcsolódó, egyértelműen negatív tapasztalatokat egyrészt a jozefinista egyházpolitikai intézkedések, másrészt a fogság során a franciaországi helyzetről szerzett ismeretek kontrasztálták.

Mielőtt áttérnénk a napló vonatkozó részeinek elemzésére, fontos megjegyezni, hogy ezen a szövegen kívül nem sok forrásunk van arról, hogy a szerző hogyan viszonyult általában a keresztény egyházakhoz és a vallásossághoz, illetve konkrétan saját felekezetéhez és hitéhez. Kisfaludy Sándort római katolikusnak keresztelték, a család férfitagjai pedig hagyományosan a győri jezsuitáknál tanultak (ahogyan apja, Mihály is, aki nagy tisztelőjük volt), ám koránál fogva ő már a rend feloszlatását (1773) követően lett a szekularizált intézmény diákja. Fiatalkori szocializációjánál fogva minden bizonnyal az a mód számított neki ismerősnek, ahogyan a szűkebb-tágabb rokonsághoz, ismerősi körhöz tartozó Zala és Győr vármegyei katolikus jómódú birtokos nemesi elit a vallását gyakorolta. A lokális, felekezeti alapú politikai közösségképződés hatásának nyomait fedezhetjük fel a reformkorban született írásainak egyikében, ahol a zalai „protestáns párt” tevékenységét a helyi katolikus nemesi elit szempontjából bírálta. Egodokumentumaiból nem derül ki, hogy maga túlságosan buzgó gyakorlója lett volna hitének. Különféle szövegei és könyvtára is afelé mutatnak, hogy élete egyik szakaszában sem volt különösebben érdeklődő a kegyességi irodalom, illetve az egyháztörténeti és teológiai problémák iránt.

A naplóban a hagyományos katolikus intézményrendszerrel és a barokk vallásgyakorlattal kapcsolatos tapasztalatok alapvetően ezek idegenségét, illetve anakronizmusát hangsúlyozó megfogalmazását a jozefinista egyházpolitikához való affirmatív viszonyulás, nyelvi eszközeit tekintve pedig nem egyszer a vaskosan gúnyos-ironikus intonáció uralja. Ez utóbbit funkcionális oldalról, Mihail Bahtyin orosz irodalomtudós nyomán a szubverzív, „karneváli” beszédmód jelenléteként ragadhatjuk meg. Ez az eljárás, melyben a barokk vallásosság megnyilvánulási formáihoz társított szentnek és magasztosnak az alantasba és a testiségbe való átfordítása racionalizáló-felvilágosító felhangokkal keveredik, egyrészt a bigottsággal, babonasággal és vallási rajongással szemben a narratív én belső, intellektuális felszabadítását hangsúlyozza, másrészt a jozefinizmus standardizáló-centralizáló és modernizáló egyházpolitikáját igazolja vissza.

Kisfaludy naplójának 1796. március 28-án, a karintiai Sankt Veit an der Glan kisvárosból keltezett bejegyzése egy nagypénteki körmenet közvetlen tapasztalta kapcsán, általánosabb érvénnyel fogalmazott meg igen éles bírálatot a barokk populáris vallásgyakorlat külsődleges formáival, felfokozott érzékiségével és teatralitásával kapcsolatban. A napló szerint a processzió során

„egy ollyan ájtatoskodás ment véghez, mellynek valamint a’ bigott szivéből örülhetett, úgy az okos – katzaghatott”.

Világosan szembeállította tehát egymással a vallás racionális és rajongó felfogását, saját szemlélői pozícióját az előbbivel, a résztvevőkét pedig az utóbbival azonosítva. Valószínűsíthető, hogy a színház iránti szenvedélye nyomán kialakult sajátos látásmódja is szerepet játszhatott abban, ahogyan Kisfaludy a különféle kollektív, ünnepélyes performatív eseményeket érzékelte és leírta. Ez a szemlélet mindenekelőtt azon francia ünnepségek kapcsán érvényesült, melyeknek naplója tanúsága szerint draguignani fogsága során szemtanúja volt. Ugyanakkor a maga nemében a karintiai körmenet leírása is igen részletes:

„Tudniillik némelly Jozsef Tsászár által kiűzött, és itten tartózkodó voltt Apátzák öszve állván, és öszveszedvén az idevaló Szűzeket (szerettem volna Szűzességeket próbakőre venni) mind öszve mintegy negyvenen, valamennyen fejér halottas hoszszu ruhákba öltözve, egyik közűlök a’ Szűz Máriát, egy más pedig a’ Magdolnát állitván elő, a’ fel feszitett Kristust sírást majmoló nyafogások között eltemették. Ki nem mondhatom, melly nevetséges volt ezt a’ sok Magdolnát a’ büdös szövétnyekeknek világánál menni látni. Soknak ki nézhette az ember szeméből, hogy szégyenlette ezen Szűzek közé elegyedését, mert fejér leplekkel betakarván képeket kétséges tekinteteket lövellgettek a’ Legény nézőkre.”

Az eseményt egyben össze is hasonlította az általa közelről ismert dunántúli helyzettel, amikor utalt a szinte tisztán katolikus lakosságú, ferences központ, s a század második felében egy ideig püspöki lakhely, Sümeg mezővárosában uralkodó vallási kultúrával való hasonlatosságára:

„A’ Sümegieknek kedves lett volna ez a’ néző-játék. Már ismét Zalába tévelyedtem!”

Sankt Veit után néhány héttel, a brixeni „papfejedelemséghez” tartozó Klausenből (olaszul: Chiusa) keltezve, a település mellett található Säben-hegyi (Sabione) bencés kolostor kapcsán a körmenet leírásához igen hasonló, a karnevalisztikus nyelvi regiszterben megnyilatkozást olvashatunk a szerzetességgel kapcsolatban:

„De a’ mi mindenek felett nevezetes, az egy Apátza Klastrom, melly egy iszonyú, szirtos, a’ város felibe dőledő, vad hegynek a’ tetején, egy szikla-parton van épülve, hogy az a’ levegőben láttatik lebegni. Jó gondolat vala azon időban ezt a’ Klastromot oda épiteni: a’ Papok, és Apátzák ott bátorságosan, kényjekre áldozhattak Priapusnak, a’ nélkül, hogy az alvilág valamit tapasztaljon.”

Kisfaludy a Sankt Veit-i körmenet kapcsán határozottan a jozefinista egyházpolitikai reformintézkedések vívmányainak védelmében fogalmazta meg a II. József halálát követően megindult részleges visszarendeződéssel kapcsolatos tapasztalatait. József egyházpolitikájának lényegében az államegyház kialakítására irányuló törekvés képezte a magvát, amely a katolikus egyház tekintélyét igyekezett a monarchia szolgálatába állítani, igen jelentősen csorbítva ezzel az előbbi autonómiáját. Szempontunkból mindenekelőtt az uralkodó monasztikus politikája, illetve a népi vallásosság szabályozására irányuló törekvései érdemelnek figyelmet. A vonatkozó rendeletek nemcsak a kontemplatív szerzetesrendeket és a remeteség intézményét szüntették meg, de a fel nem számolt rendek (mint a ferencesek) kolostorainak számát is jelentősen csökkentették, úgy az osztrák örökös tartományokban, mint Magyarországon. A Német-római Birodalom államaira, s azon belül egészen 1803-at, a rendkívüli birodalmi deputáció legfőbb határozatát (Reichsdeputationshauptschluss) követő szekularizációig és mediatizációig működő egyházi fejedelemségekre a császárnak vallásügyben sem volt különösebb befolyása. Szintén jelentős következményekkel bírt az osztrák barokk katolicizmus ellenreformációtól örökölt, kiemelkedően gazdag ünnepkultúrájának a kormányzat által lebonyolított reformja. A különösen a népi vallásosságra jellemző körmenetek, ünnepnapok és zarándoklatok számának csökkentése, mint láthattuk, az egyházon belül már a Muratoritól induló reformkatolicizmusnak is fontos törekvése volt. A reformra az osztrák világi és egyházi hatóságok részéről már József uralkodása előtt történtek kísérletek, arra hivatkozva, hogy ezek elvonják a köznépet a munkától, megágyaznak a bűnnek és fejetlenségnek, valamint elfordítanak a bensőséges, racionálisan megalapozott ájtatosságtól. 1780-tól azonban különösen nagy lendületet kapott az erre irányuló reformpolitika.

Kisfaludy naplójában a monaszticizmus és a barokk népi vallásosság formáinak jozefinista szemléletű bírálata szorosan összekapcsolódott: az ünnepséget szervező, elűzetésükből visszatért apácák a helytelenített és tiltott vallási gyakorlatok ágenseiként jelennek meg. A naplóbejegyzés II. Józsefet elismerően felvilágosult uralkodóként jellemezve jegyezte meg, hogy:

„Az efféle képmutató ájtatoskodásokat a’ megvilágosodott Jozsef keménnyen megtiltotta, és az óltától fogva nem is adatott viszsza az engedelem; de ezen Magdolnák készek volttak a’ fejedelmi parantsolatnak általhágására szabott büntetést ki állani inkább, mint sem Szivek’ búzgóságának ezt a’ kis elégtételt meg tagadni.”

Kisfaludy ezáltal a felvilágosodás szellemében a rajongás és a babonaság letéteményesének, az állam érdekei felől pedig haszontalannak tartott szerzetes- és apácarendeket tette felelőssé a népi vallásosság archaikus, látványos külsőségekben megnyilvánuló, hamisnak bélyegzett formáinak illegális fenntartásáért.

A jozefinizmus által proponált intézkedések alátámasztását szolgáló racionalista érveléssel ellentétben a monaszticizmus és az osztrák barokk populáris vallásosság megnyilvánulásait Kisfaludy naplója nem az államrezonra vagy a közjó szempontjából megfogalmazott „hasznosság” elvére hivatkozva igyekezett bírálni. Ennél jóval radikálisabb formát választva, a karnevalizáció logikáját követve az első esetben a körmenet szakralitásának és a résztvevők érintetlenségének szubverziójával a vallásos performatív aktus, míg a másodikban a szerzetesi tisztasági fogadalomban megtestesülő önmegtartóztatást szélsőséges paráznaságba átfordítva a monasztikus intézmény értelmét vitatta el. A maró gúny és a szexualitáson keresztül travesztált monasztikus autoritás kétségbe vonása azonban közvetetten egy jozefinista alapú racionális vallásosság, s ezen keresztül az egyház- és valláspolitikát a saját világi-politikai érdekeit követve szabályozó, standardizáló-centralizáló állam tekintélyének érdekében szólalt fel.