II. József 1784. április 26-án kibocsátott, a történeti szakirodalomban szokásosan „nyelvrendeletként” emlegetett királyi leirata fordulópontot jelentett az uralkodó és a rendek viszonyában. A rendelet új hivatalos nyelvként a németet vezette be a központi hatóságokban, a vármegyékben és a városokban, emellett a törvényszékek nyelveként is a németet jelölte ki, valamint a hivatalviselés, a gimnáziumokba való felvétel és az országgyűlésre való követül választás feltételéül is a német nyelvtudást szabta meg. A nem sokkal a Szent Korona Bécsbe vitelét követően meghozott intézkedés óriási felháborodást váltott ki a politikailag aktív rétegek körében, amelynek a vármegyék és a városok a királynak és a Helytartótanácsnak küldött felirataikban, valamint az utóbbinak és a kancelláriának címzett levelekben adtak hangot. Ezek többsége elkeseredett, már-már apokaliptikus hangot ütött meg, a rendelet végrehajtása következtében várható zűrzavarról beszélve, a magyaroknak a saját hazában való szolgaságba vetését és elnyomatását vizionálva. Több megye beadványában felmerült az a gondolat, mely szerint a német hivatalos nyelvként való bevezetése akár a nemzet pusztulását is magával hozhatja. Míg a többség a latin, mások már ekkor is inkább a magyar nyelv védelmében szólaltak fel. Egyes megyék főként az előbbi, míg mások az utóbbi „elvesztésével” kapcsolták össze a haza, illetve a nemzet végső romlásának lehetőségét.
A rendi felfogás központi gondolata szerint az intézkedés hátterében a kormányzat „germanizációs” törekvései álltak. Bár a nyelvrendelet magyarországi értelmezését meghatározó e narratíva kortárs változataiban kezdettől fogva kimutathatók etnikai-etnokulturális elemek, ebben ekkor még alapvetően a rendi-nemzeti sérelmi perspektíva dominált. Később a nyelvrendelet értelmezésében (kis mértékben már a 18. század végétől kezdve, de főként a 19. századi értelmezésekben) egyre inkább az előbbi rétegek kerültek előtérbe, miután a nyelvkérdés egésze a nacionalista problematika részévé vált.
Ezzel szemben a modern szakirodalom egyértelműen az uralkodó racionális-bürokratikus megfontolásait hangsúlyozza, melyek a birodalom minél hatékonyabb, centralizált, egységes működését célozták. Ez utóbbi mozzanat nyilvánvalóan alapvető fontosságú a kormányzati szándékok értékelését tekintve, ugyanakkor – amennyiben a nyelvrendelet nyomán kibontakozó diszkurzív összecsapások kontextuális tétjeire vagyunk kíváncsiak – az intézkedés következményeit elszenvedő kortársak percepciójának feltárására is kísérletet kell tegyünk.
E tekintetben az 1784-ben megkezdődő rendi tiltakozáshullámhoz hasonlóan kiemelkedő jelentőséggel bírnak az 1790–91. évi események is. A jozefinista rendszer bukását kísérő politikai vitákon belül a nyelvkérdés kiemelt figyelmet kapott, a politikai-közéleti diskurzusok egyik legfontosabb témájává lépett elő. Ezt jól mutatja, hogy szép számmal jelentek meg olyan nyomtatványok az időszakban, melyek kifejezetten a közéleti, hivatali nyelvhasználat, illetve az oktatási nyelv problematikájával foglalkoztak, vagy éppen ahhoz a vitához szóltak hozzá, amely a magyar „bevezetését” és a latin „megtartását” támogatók csoportjai között zajlott.
Nyilvánvaló, hogy a nyelv problematikájának felértékelődése nem tekinthető önmagában és kizárólag a nyelvrendeletre adott reakció hozadékának. Már Szekfű Gyula hangsúlyozta „a nyelvkérdés első fokozatának”, a 18. század második felében a nyelvrendeletet megelőzően, illetve attól függetlenül jelentkező „kultúrtörekvéseknek” a jelentőségét, az „írók mozgalmának” szerepét. A nyelvrendeletnek a téma átpolitizálódása szempontjából vett meghatározó mivolta azonban a Szekfű által jelzett folyamatok figyelembevételével együtt is tagadhatatlan, hiszen bizonyos értelemben ez nyitotta ki Pandora szelencéjét azzal, hogy a rendi előjogokat sértő intézkedések sorába illeszkedve a rendi közvélemény érzékenységét is nagyban megnövelte a nyelvhasználattal kapcsolatos kérdések vonatkozásában. Ez rendi oldalon eleinte elsősorban a latin hivatalos-funkcionális, egyben a rendi előjogok rendszerébe illeszkedő szimbolikus szerepének hangsúlyozását jelentette, ám később egyre inkább előnyben részesítették a magyar nyelvet a latinnal szemben. Igencsak találó e tekintetben H. Balázs Éva megfogalmazása, aki „a magyar politikai tudat, a magyar művelődés szempontjából oly fontos nyelvrendelet” jelentőségét abban látta, hogy az „a tudatalattit tudatossá tette, a közönyösen kezelt természetest életszükségletté emelte.” Ennek következtében „az anyanyelv védelme – szinte előzmény nélkül – politikai programmá vált.”
E program megformálódásának történetében az 1790–91. évi diéta nyelvkérdéssel kapcsolatos vitái kiemelkedő szerepet játszottak. A témának a szűkebb, intézményes értelemben vett politikai szférába kerülését mi sem mutatja jobban, mint az utóbbiak eredményeként megalkotott 1791. évi nyelvtörvény:
„Ő szent felsége biztositja a karokat és rendeket, hogy bármiféle ügyekre nézve idegen nyelv nem fog használtatni; hogy pedig a magyar hazai nyelv jobban terjedjen és csinosodjék, a gymnásiumokon, akadémiákon és a magyar egyetemen a magyar nyelv- és irástan számára külön tanár fog beállittatni, hogy azok, a kik e nyelvet nem tudják s meg akarják tanulni, vagy a kik azt már tudják, magukat tökéletesiteni kivánják benne, alkalmat nyerjenek bármelyik irányban kivánságuk teljesedésére; a kormányszéki ügyek pedig most még latin nyelven lesznek tárgyalandók.”
Bár a törvényben foglalt rendelkezések meglehetősen szerénynek mondhatók, és semmiképp sem tekinthetők egy radikális nyelvi program lenyomatának, a törvényszöveg konkrét tartalmától függetlenül is mindenekelőtt olyan dokumentumként értékelendő, melynek létrejötte már önmagában véve is a nyelvkérdés politikai dimenzióba kerülését jelzi. A törvény elfogadását megelőző hosszas viták és alkudozások, valamint az ezek eredményeképpen elfogadott végleges törvényszöveg – tartalmi visszafogottsága mellett is – azon hosszútávú folyamat kezdeti szakaszát jelzik, melyben a nyelvkérdés lassanként egyre inkább átpolitizálódott és a politikai diskurzus meghatározó elemévé vált.
Irodalom:
1791. évi XVI. törvénycikk („Hogy a nyilvános ügyek intézésére idegen nyelv ne használtassék, a magyar nyelv pedig megtartassék”). Márkus Dezső (szerk.): Magyar törvénytár. 1740–1835. évi törvényczikkek. Ford. Csiky Kálmán. Budapest, Franklin-Társulat, 1901, 163.
H. Balázs Éva: A nyelvtörvények útja. In: Klaniczay Gábor–Nagy Balázs (szerk.): A középkor szeretete. Történeti tanulmányok Sz. Jónás Ilona tiszteletére. Budapest, ELTE BTK Közép- és Koraújkori Egyetemes Történeti Tanszék, 1999, 470.
Soós István: II. József német nyelvrendelete és a „hivatalos” Magyarország. In Bíró Ferenc (szerk.): Tanulmányok a magyar nyelv ügyének 18. századi történetéből. Budapest, Argumentum, 2005, 261–301.
Szekfű Gyula: Bevezetés. In Szekfű Gyula: Iratok a magyar államnyelv kérdésének történetéhez 1790-1848, Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1926, 14–23.
