Nógrád megye székhelyén áll egy kis szobor-kompozíció, amiről nem látszik elsőre, hogy komoly emlékezetpolitikai küzdelmeket élt át a 20. században. A száz év alatt II. Rákóczi Ferenc mementójából először a kommunista pártvezetés (nevezetesen Rákosi Mátyás) emléke, majd Lenin életének méltatójából a természet kertjévé vált.
Az emlékezeti terek szerepe
A történeti emlékezet kutatása rendkívül érdekes, hiszen éles ellentmondást találhatunk az adott történelmi esemény megítélése és a történeti tapasztalatok között. Egy csoport közös történelmének megismeréséhez és fenntartásához szükség van olyan szereplőkre, akik „megéneklik” a régi dicső – és sokszor fájó – dolgokat. Pierre Nora véleménye szerint az emlékezet és történelem között komoly feszültség áll fenn, mivel az előbbi mindig élő és érzelemmel teli, míg az utóbbi mesterséges és „hideg”. Az emlékezet egy olyan folyamat, amelynek során az idősebb generáció tagjai továbbadják azokat a tudásokat, amiket ők fontosnak tartanak – így teremtve meg a kapcsot a múlt és a jelen/jövő között. A történelem Nora szerint abban különül el ettől, hogy kritikai szemléletével a világ kritikájává válik – ezáltal téve semmissé az emlékezés lehetőségét. Az emlékezés terei (lieux de mémoire-ok) kiemelkedő szerepet játszhatnak egy közösség, nép és állam életében, azonban ennek is számos szimbolikus összetevője lehet. Az egyik legősibb ellentét a győztesek és a vesztesek között áll fenn, akikre jellemzően különböző módon történhet az emlékezés. Míg az előbbit áthatja a nemzeti autoritás vagy a formális testület kényszerítő hatása, addig az utóbbit érzelmekkel éljük meg – a szívünk segítségével.
A salgótarjáni Rákóczi-tölgy
A néphiedelmek szerint II. Rákóczi Ferenc 1706 táján járt a környéken, amikor is megpihent az egyik tölgyfa árnyékában. Más helyekhez hasonlóan itt is felmerült, hogy a lovát is odakötötte volna a fejedelem, de erről ebben az esetben nem tudunk biztosat. A századfordulóra a tarjáni Rákóczi-tölgy nemes fává nőtte ki magát, amit a helyi emlékezet is így nevezett. A Rákóczi-kultusz megerősödésével külön szereppel bírtak azok a helyek, ahol természeti objektumok viselték a fejedelem nevét, így a salgótarjáni eset is különlegesnek számított. Magyar Zoltán kutatásaiban kimutatta, hogy a Rákóczi-hagyományokban fontos szerepet játszanak a fák. A legtöbbjüket maga Rákóczi ültette, majd a lovát kötötte hozzájuk, míg más területeken inkább az egyéb kuruc hősök (például Béri Balogh Ádám) szerepe volt jelentős. A fákhoz kötődő hagyományok ugyanis középkori (királyi) alappal bírtak, így nem hiába, hogy a későbbiekben más személyek kultuszának építésekor is felhasználták (és kisajátították) azokat.
Faimpériumváltás
Az 1950-es években a kommunista párt hatalomátvételével komoly szerepet szántak a történelemnek és az emlékezetnek. Az előbbire tipikus példának tekinthető 1948 (az 1848-as forradalom és szabadságharc centenáriuma) vagy 1953 (a Rákóczi-szabadságharc kirobbanásának 250 éves évfordulója). A történelmi dátumok mellett a különböző politikai vezetőkhöz is kötődtek ilyen ünnepek, mint például a Magyar Dolgozók Pártja főtitkárának, Rákosi Mátyásnak az ünnepe. A személyi kultusz építésének jegyében megindultak a hős népbiztos életét dicsőítő történetek és költemények megéneklése, mint például Kuczka Péteré, aki „Mindenkinek! Mindenkinek!” címmel külön versciklust szánt Rákosinak. E kötetben találhatunk egy rövid passzust, ami így szól:
Áll az öreg tölgyfa, tetején a dombnak,
levelei zúgnak, zizegnek, susognak.
Elnézi az idők és szelek futását,
vidám gyerek mássza görcsös öreg ágát.
Lábánál születtek, haltak nemzedékek,
hatalmas folyamként hömpölygött az élet.
Ő ott áll a dombon, sohasem hajolva,
fönn a kék magasban széjjelterül lombja,
ráborul a völgyre, az egész hazára.
Rákóczi tölgyfája, Rákosi tölgyfája.
A szövegváltozat végén található társítás nem a véletlen műve, ugyanis a szerző megkezdte Rákosi életének összekötését a magyar történelem egy fontos szereplőjével, II. Rákóczi Ferencével. A fa nevének hivatalos átnevezésére 1952. március 9-én került sor, amikor is hivatalosan a „Rákosi-fa” nevet kapja. Ennek alapja a Tanácsköztársaság védelmi háborújához köthető, amikor is a legendák szerint Rákosi a fa tövében tartott beszédével mozgósította a magyar vörös katonákat a csehszlovák menetoszlopok ellen. Nemes János gyűjtésében idézi a tarjáni legenda kialakulásának körülményeit, amit Örkény István dolgozott fel korábban. Ebből megtudhatjuk, hogy az elbeszélések szerint Rákosi az öreg tölgy mellett beszélt, hogy motiválja a katonákat – azonban ezek valóságáról nem sokat tudunk.
Az elméleti sík helyett érdemes inkább megvizsgálni a Nora-féle „lieux de mémoire” kérdését a tölgy esetében. A néphiedelem ugyanis valóban Rákóczi jelenlétével társította a fát és közvetlen környezet, ahogyan azt az első képen láthatjuk. A magas és erős fa bizonyította a történelmi szereplő nagyságát, tovább éltetve az emlékét. A következő képen először egy emléktáblát láthatunk 1952 körül, ahol az emlékezeti teret már „Vöröskatonák emlékfájának” nevezik, vagyis Rákosi-fának. A következő képen még jobban látszik az emlékezeti tér teljes kisajátítása: a fát betonelemekkel és fémtáblákkal veszik körül, ezáltal foglalva el a szimbolikus teret a „kommunizmus eszközeivel”.
Ez utóbbi annyira sikeres volt, hogy a fa pusztulásnak indult – kiszáradt, majd méhek tanyájává vált, így veszélyeztetve az arra járókat. A fa sorsa tovább alakult, aminek keretében id. Szabó István szobrászművész megbízást kapott egy, a kommunizmus hőséről szóló szobor kialakítására. A művész választása Vladimir Iljics Uljanovra – Leninre – esett, aminek elkészítése és kiállítása véleménye szerint „mindenki számára örömöt okozna”. A rendszerváltás után a szobor értéke és presztízse folyamatosan romlott, a többszöri vásárlási lehetőségek elmaradása után a szerző maga döntött úgy, hogy kátránypapírral fedi le, hogy védje a további korróziótól. Rákóczi tölgye jelenleg így várja a további szebb napokat – remélni tudjuk csak, hogy a helyi és országos történelmi emlékezet e darabja méltó helyre kerül. A példa jól rámutat arra, hogy az általunk többször csak díszként számon tartott szobrok és hiedelmek mögött mekkora intellektuális és politikai munka áll.
Felhasznált irodalom:
Balázs Apor: The invisible shining the cult of Mátyás Rákosi in Stalinist Hungary, 1945-1956. Budapest – New York, 2017.
Boros Géza: Falenin. Mozgó Világ, 29. (2003), 7. 29-33.
Horváth István (szerk.): Múzeumi Mozaik, 1990, 1. szám. Salgótarján.
Kuczka Péter: Mindenkinek! Mindenkinek! Versfüzér a Magyar Tanácsköztársaságról (1919).
Online: https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/KUCZKA/kuczka00176a/kuczka00191/kuczka00191.html (utolsó hozzáférés: 2020. 06. 20)
Magyar Zoltán: Rákóczi a néphagyományban. Budapest, 2000.
Nemes János: Rákosi Mátyás születésnapja. Budapest, 1988.
Pierre Nora: Emlékezet és történelem között. Ford. K. Horváth Zsolt. Aetas, 1999, 142-157.
Tarnóczi László: Kivágott famatuzsálem. Népszabadság, 63. (2005), 168. 6. oldal
