Mind Szabó Dezső, mind Bajcsy-Zsilinszky előkelő helyet foglal el a két világháború közötti magyar politikai gondolkodásban. Főként abból a szempontból igaz ez a megállapítás, ha a kortársak körében kifejtett számottevő befolyásukról, illetve a második világháborút követő hatástörténetre gondolunk. Mindkettejük nevét több intézmény, szobor és utcanév idézheti emlékezetünkbe a mai Magyarországon is, és habár műveiket ma a nagyközönség vonatkozásában alig olvassák, több szakmunka, disszertáció és velük foglalkozó cikk jelent meg a haláluk óta eltelt több mint hetven esztendőben: a kommunista korszak történészi és ideológiatörténeti munkáiban éppúgy foglalkoztak velük, mint az 1989-es rendszerváltást követően.
Mindkét gondolkodó meghatározó élménye volt Trianon: a békediktátum és a történelmi Magyarországnak a vesztes háborút, majd a két forradalmat követő széthullása mind Szabó, mind Bajcsy-Zsilinszky 20-as és 30-as évekbeli publicisztikájában visszatérő, alapvető elem. Egyikük sem fogadta el a „kisnépi koncepciót” és mindketten a magyarság kulturális-civilizációs elsőségét hangsúlyozták a Kárpát-medencében. A húszas évek végére, harmincas évek elejére azonban mindketten úgy ítélték meg, hogy a nemzetiszocialista Németországra alapozó egyoldalú és az önálló magyar külpolitikai cselekvés kezét a későbbiekben megkötő politika helyett először inkább a „belső revízióra”, vagyis az ország társadalmi struktúráját radikálisan átalakító közigazgatási-társadalmi-politikai reformra van szükség, mintegy ezáltal is „vonzóvá téve” a magyar kulturális hegemónia elfogadását a környező kisnépek számára.
A korban a revíziós elképzelések vonatkozásában három alapvető álláspont különíthető el: a mindent visszakövetelő integrális revízió (1) az etnikai revízió, (2) illetve, azok az – eredetileg kossuthi gyökerű – konföderációs elképzelések,(3) amelyek nem etnikai vagy területi alapon, hanem a „Duna-medence népeinek sorsközösségére” alapozó módon próbálták felülvizsgálni a világháborúban győztes nagyhatalmak békerendezését. Miközben a hivatalos kormánypolitika döntően az „integrális revízió” mellett kötelezte el magát a vizsgált korszakban, míg a Horthy-hoz közelálló kormánykörökkel részben vagy teljesen szembenálló, vagy attól fokozatosan eltávolodó, ellenzékből politizáló erők helyeztek nagyobb hangsúlyt a revízió második, de különösebben harmadik formájára: a gondolat mind Szabó, mind Zsilinszky kései publicisztikájában megjelenik valamilyen formában.
A konföderációs gondolat kapcsán érdemes megjegyezni, még ha mi már pontosan látjuk is azt, hogy mennyi reális esélye lehetett a huszadik század harmincas éveiben egy hasonló államterv megvalósításának, mindenképpen bátor lépésnek tekinthető a Németországtól független, önálló magyar külpolitika lehetőségeinek, legalábbis irányulás szerinti feltérképezése. A konföderációs gondolat tervezete egy olyan, a magyar semlegesség irányába tett, habár, némileg kétségbeesettnek is tekinthető kísérletnek tekinthető, amely nem kötötte volna Magyarország sorsát egyik nagyhatalomhoz sem. Hasonló elképzelések egyébiránt még a Horthy-rendszer ellenzékéhez nem kapcsolódó irányból is megjelentek: a kor egyik ismert társadalomtudósa és politikai filozófusa, Bethlen egy bizalmasa, Ottlik László „Új Hungária” koncepciója például, kifejezetten egy a Brit birodalom domíniumrendszerének mintájára felfogott, „megújított Szent István-i Magyarország” gondolatában gyökerezett. (Bajcsy-Zsilinszky először erősen bírálta Ottlik koncepcióját, de később maga is hasonló irányba kezdett tapogatózni.) Habár e megközelítéséket nevezhetjük, – mint Ottlik monográfusa írja – túlzottan „hungarocentrikusnak”, amely az államszövetség gondolatát „a magyarság számára történelmi jogon járó vezető szerep mellett tudta csak elképzelni”.
Fontos látni azt is, hogy a korszak itt elemzett politikai gondolkodói, habár elismerték a magyar vezetőréteg történelmi hibáit a Trianonhoz vezető úton, a trianoni békeszerződést alapvetően mégsem tekintették igazságosnak. Álláspontjukat tekinthetjük utópisztikusnak, azonban nem szabad elfelejti, hogy nem a status quo ante állapothoz szerettek volna visszatérni, azonban nem érezték indokoltak a magyarság kárpát medencei szerepének történelmi összefüggéseiből való teljes kiágyazását sem: lehetségesnek tartottak egy olyan „kisnépi együttműködést”, amelynek alapelve a nemzeti szuverenitás és nem a nagyhatalmak általi mozgatottság lenne.
A történelmi Magyarország területi helyreállításának igénye mind Szabó, mind Bajcsy-Zsilinszky esetében végül is szorosan összefüggött a „magyarság szempontjával.” Kétségtelen, hogy sem Szabó, sem Bajcsy-Zsilinszky nem elsősorban a politikai világösszefüggések koherens értelmezésében volt kimagasló és nem is a politikai eszmerendszerek absztrakt dogmatikáihoz volt hűséges, hanem mindenekelőtt a magyarság sorskérdései foglalkoztatták őket – és ennek eredménye volt a „magyar faj” történelmi lényegének, kulturális missziójának, a Kárpát-medencében betöltött ezeréves civilizációs-politikai szerepének hangsúlyozása is. Érdemes rá felhívni a figyelmet, hogy a faj meghatározása náluk, dacára mindkét szerző 20-as évek eleji antiszemitizmusának, egyáltalán nem felel meg a világot „kultúrateremtő” és „kultúrabomlasztó” fajokra osztó chamberlaini-hitleri típusú esszencialista biológiai rasszizmusnak, nem szerepel benne az árjaság (vagyis, a magyar vonatkozású rasszelméletek tekintetében a „turániság”) mítosza. Náluk a „magyar faj” – amely a politikai közösség teremtő centrumát képezi – származásilag is összetett, sokarcú gyűjtőfogalom, olyan képződmény, amelyben a vérség csupán az egyik elem: a mentalitás, az osztálykötelékek vagy a kárpát-medencei törzsek –, a magyarságot megelőző vagy a magyarság bejövetelét követő fokozatos asszimilálása alakítja ki. A faj magvát mindkét gondolkodó szerint, egyértelműen a parasztság képezi: „Alaptételünk tehát: a magyar paraszt = a magyarság, a magyar faj. Ez matematikailag pontos egyenlet, egyik fele sem több a másiknál. A magyar paraszt tehát annak a „faji ösztönnek” a letéteményese, amelyet vagy eleve nem birtokol, vagy pedig elvesztett a társadalom többi rétege: a magyar jövő a magyar parasztság földhöz juttatásában és kulturális-szociális felemelkedésében áll. Úgy tűnik mindkét szerzőnél a parasztsággal azonosított „magyar faj” e belső revíziója adja meg a „külső revízió” mélyebb értelmét.
Felhasznált irodalom:
Romsics Ignác szerk. (1998) Trianon és a magyar politikai gondolkodás 1920-1953. Budapest, Osiris és Zeidler Miklós (2001): A revíziós gondolat. Budapest, Osiris Szabadfalvi József (2019): Egy konzervatív állam- és politikatudós. Ottlik László (1895-1945). Budapest-Debrecen, Dialóg Campus-Debreceni Egyetem.
