Viszonylag közismert, hogy Ferenc József az 1867 utáni „alkotmányosabb” korszakban is igen kiterjedt felségjogokkal rendelkezett az Osztrák–Magyar Monarchia mindkét államában, ami a mindennapi politikában is fontos szereplővé, megkerülhetetlen „legfelsőbb jóváhagyóvá” tette személyét. Magyarországon először az 1867. március 17-i, Ferenc József elnökletével tartott minisztertanácson fogadták el azon ügyek 24 tételből álló listáját, amelyek „végelhatározás végett Ő Felségéhez terjesztendők”. Az uralkodó legfelsőbb jóváhagyását igénylő ügyek listáját a Bánffy-kormány szabályozta újra 1897-ben. A kabinet szándéka az volt, hogy csökkentsék a Ferenc József közvetlen közreműködéséhez kötött ügyek számát és így kevésbé terheljék az uralkodót. Az eredeti javaslatba ugyanakkor Ferenc József jelentős betoldásokat tett, jelezve, igazán lényeges változtatásokra nem hajlandó.
Milyen ügyekben döntött tehát Ferenc József? A keretek szűkössége miatt csak a legfontosabb pontokra koncentrálhatunk. Értelemszerűen a király joga volt például minden érsek, püspök (a protestáns egyházakban is), prépost, apát és kanonok kinevezése, a nemesség, rendjelek, kitüntetések és címek adományozása, a miniszterelnök és a miniszterek, főispánok stb. kinevezése. Az viszont már nem feltétlenül magától értetődő, hogy Ferenc József a VI. fizetési osztálytól felfelé az összes állami alkalmazott kinevezését saját jóváhagyásától tette függővé. Ez azt jelentette, hogy a miniszteri osztálytanácsosi pozíciótól kezdve minden magasabb pozícióba (oktatási és kulturális intézmények vezetői, az összes magasabb bírói és ügyészi pozíció, tankerületi igazgatók és tanfelügyelők, pénzügyigazgatók stb.) csak az uralkodó áldásával lehetett bárkit kinevezni. Mindez Ferenc József határozott kívánságára kiegészült az összes egyetemi, műegyetemi, főiskolai és akadémiai tanár, az összes állami „felsőbb tanintézet”, valamint a gimnáziumi és reáliskolai igazgatók kinevezésének jogával.
Ferenc József a pénzügyek felett is őrködött. A költségvetésileg fedezett állami beruházások esetében 100 000 forint felett kellett kérni a király végső jóváhagyását. A költségvetésileg nem előirányzott rendkívüli kiadások esetében az összeghatár már 20 000 forintra csökkent, míg mindennemű „vallási vagy iskolai célokra történő építkezéseknek […] fedezésénél a legfelsőbb jóváhagyás kérendő, ha a költség 10 000 forintot meghalad.” (Összehasonlításként: egy miniszter éves fizetése 12 000 forint volt a korszakban, tehát a fenti összeghatárok nem túl magasak). Már ennyiből is látható, hogy Ferenc József nemcsak a fontosabb, hanem sok, a legfelső vezetői szinten valójában jelentéktelen ügyben is magának tartotta fenn a végső döntés jogát. Fontos szempont, hogy ugyan az esetek nagy többségében Ferenc József jóváhagyta a felterjesztéseket, de nem „automatikusan”. Saját kutatásaim során is számos elutasított vagy módosított felterjesztéssel találkoztam – pedig a mindenkori kormányok eleve igyekeztek olyan ügyeket a király elé terjeszteni, amiket nagy valószínűséggel jóváhagy. És akkor még nem beszéltünk a sokat tárgyalt előszentesítési jogról. Eszerint „törvényjavaslatok, fontosabb országgyűlési előterjesztések az országgyűlésnek bemutatása előtt; továbbá törvényt pótló rendeletek tervezete, ha azokat az összminisztérium szándékozik kibocsátani” előzetesen jóváhagyandó a királlyal. Bár igaz, hogy Ferenc József ritkán tagadta meg a jóváhagyását, mindazonáltal „e jogosítványnak pusztán létezése okán is erőteljes hatása lehetett a kormány politikájára, amelynek nem volt érdemes konfliktust vállalni az uralkodóval olyan ügyek miatt, amelyeket […] úgysem tudott keresztülvinni. […] Így az egymást követő kormányok mindig igyekeztek eleve olyan döntési alternatívákkal előjönni, amelyek összhangban állnak Ferenc József álláspontjával.” (Szente 2011: 239).
Minden, a fenti felsorolásban szereplő ügy kapcsán tehát az illetékes minisztériumnak egy, az uralkodó Kabinetirodájához címzett felterjesztésben (Vortrag) kellett megszerezni a király „legfelsőbb jóváhagyását”. Felségjogait Ferenc József ezen a személyes irányítása alatt álló Kabinetirodán (Kabinettskanzlei) keresztül gyakorolta – kivéve a legfelsőbb hadúri jogaiból eredő feladatokat, mert azok intézése az 1853-tól különálló Katonai Irodára (Militärkanzlei) hárult. A Kabinetiroda nem tekinthető sem osztrák, sem magyar, és bár nevében viselte a k. u. k. jelzőt, valójában közös kormányszervnek sem, egyetlen minisztérium alá sem tagolódott, tulajdonképpen Ferenc József „saját” hivatala volt. Kivéve tehát a katonai ügyeket, az uralkodó a Kabinetirodán keresztül tartotta a kapcsolatot az osztrák, a magyar és a közös minisztériumokkal is, ide érkeztek be naponta tömegével a különböző ügyiratok, és ez a hivatal közvetítette az uralkodó döntéseit, rendelkezéseit.
Österreichische Nationalbibliothek, Bildarchiv
A Kabinetirodához érkezett hivatalos felterjesztések száma elérte évente a 3–4 ezret – ezek tehát a közös, az osztrák, és persze a magyar minisztériumoktól, a fent bemutatott lista alapján beérkezett, Ferenc József elbírálására váró ügyek voltak. Hatalmas, ugyanakkor kompakt iratmennyiségről beszélhetünk tehát, amely a bécsi Haus-, Hof- und Staatsarchivban kutatható.
A felterjesztések forrásértékét leginkább az adja, hogy nem pusztán az egy-két soros uralkodói legfelsőbb döntést tartalmazzák. A „lényegi” rész minden esetben az indoklás. Ferenc Józsefet ugyanis szinte minden esetben körültekintően tájékoztatták a szóban forgó ügyről. Állami építkezések, beruházások esetében rendszerint teljeskörű felvilágosítást igyekeztek adni a királynak. Egy átlagosnak tekinthető példa: 1899-ben a székelyudvarhelyi református főgimnázium mellé 10 000 forintért építendő tornacsarnok kapcsán Wlassics Gyula kultuszminiszter mintegy 10 oldalon keresztül tájékoztatta az uralkodót. Eszerint az összegből 2 000 forintot a minisztérium saját keretéből biztosít, a maradék 8 000 forintot a gimnázium fenntartója (a református egyház) kölcsön útján szerzi meg, viszont az 50 esztendőre felvett hitel után esedékes évi 440 forintot a magyar állam törleszti. A felterjesztésből azt is megtudjuk, mely bankok és milyen hitelkonstrukciók jöttek még számításba, miért a fenti hitel mellett döntöttek, ki lesz az építkezés kivitelezője, mikorra készül el, és persze hogy miért is lesz fontos a felépülő tornacsarnok.
Miután az előszentesítési jog értelmében minden, a kormányzat által kezdeményezett törvényjavaslatot előzetesen be kellett mutatni a királynak, az egyes törvények megszületésének folyamatát is rekonstruálhatjuk. Például az országgyűlési választások feletti bíráskodást a Kúria hatáskörébe utaló 1899-es törvény 1893 óta „érlelődött” és számos változtatáson esett át. Viszont – hogy erre is legyen példa – az országgyűlési képviselők összeférhetetlenségi eseteit szabályozó 1901-es törvénynek nincs nyoma a felterjesztések között, mert azt a képviselőház egyik bizottsága kezdeményezte – tehát nem „kormányberkekből” indult, így előszentesítésen sem esett át, csak a már elfogadott törvényt küldték a kihirdetés előtti szentesítésre.
Az egyes személyek előléptetése, nyugdíjazása vagy kitüntetése kapcsán a felterjesztés az addigi teljes életpálya felvázolását, az illető erényeinek és képességeinek ecsetelését jelentette. Ennek révén értékes információkhoz juthatunk az érintett személyek pályafutásával kapcsolatban, a forrásbázis tehát a biográfiai kutatások szempontjából is fontos.
