Kivándorlás az Újvilágba: egyéni utak és közösségi tapasztalatok címmel szervezett szakmai konferenciát a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Eötvös József Kutatóközpont (EJKK) Közép-Európa Kutatóintézete (KEKI), amelyen a meghívott szakemberek a Fiuméből kivándorlók, az Amerikában szerencsét próbáló dusnoki ráchorvát közösség, valamint a Kanadában új életet keresők személyes történetein keresztül mutatták be a kivándorlás és az új közegbe való beilleszkedés tapasztalatait, kiemelt figyelmet fordítva a kivándorlás okaira, folyamataira.
„A történelem nemcsak a történelemkönyvekben leírt tényanyagot jelenti, hanem az egyének és a kisközösségek emlékezetében megőrzött, ám később gyakran feledésbe merülő személyes drámákat is” – fogalmazott köszöntőjében Hatos Pál, a KEKI intézetvezetője. Előadásában egy kelet-magyarországi falu, Penészlek és a saját családi példáján keresztül mutatta be az „amerikázás” társadalmi hatásait. Hatos Pál elmondta, hogy édesanyja abból a faluból származik. Dédapja, Bulátkó Mihály föld nélküli szegény parasztként 1907 márciusában indult el Fiuméból az Újvilágba a Cunard Line társaság Pannónia nevű gőzösével, és visszatérése után a kint végzett munkából megtakarított pénzből földet vásárolt Penészleken és házat épített a családjának. A családot a Rákosi-korszakban kuláklistára tették, az Amerikát megjárt, betegeskedő dédapját pedig imperialista ügynöknek és gyanús elemnek bélyegezték – tette hozzá Hatos Pál.
Hatos Pál kiemelte, hogy a történeti Magyarországról 1871 és 1913 között közel 2 millió ember indult útnak a tengerentúlra. 1905 és 1908 között összesen több mint 148 ezren szálltak hajóra Fiuméban, túlnyomórészt az Egyesült Államok felé, ami a Fiuméből 1904–1913 közötti időszakban megvalósuló kivándorlás közel felét teszi ki. Ez volt a Magyarországról az Újvilágba tartó kivándorlás csúcsidőszaka: 1905-ben majd 37 ezer, 1906-ban majdnem 50 ezer, 1907-ben több mint 47 ezer ember szállt fel a Cunard Line hajóira Fiuméban – hívta fel a figyelmet Hatos Pál.
Zárt rendészeti rendszer és nemzetközi árháború
A köszöntőt követően Balogh Tamás, a TIT Hajózástörténeti, Modellező- és Hagyományőrző Egyesület, valamint az RMS TITANIC Magyar Kutatócsoport elnöke a magyar Fiume és a kivándorlás 1880 és 1914 közötti történetéről tartott előadást. Kiemelte, hogy az ebben az időszakban Magyarországon tapasztalt folyamatok a világ más tájain már korábban lezajlottak. A magyar állam a folyamatok ellenőrzése érdekében 1904-ben létrehozta a modern fiumei kivándorló-állomást, amely zárt és ellenőrzött rendszerként működött, ahol szigorú orvosi vizsgálatokat és fertőtlenítéseket alkalmaztak, amelynek elsődleges célja az volt, hogy megelőzzék a fertőző betegségek terjedését, és csak egészséges utasokat engedjenek fel a hajókra. A magyar hatóságok és a rendőrség a vasútállomásra való megérkezéstől egészen a hajóba történő beszállásig szigorúan felügyelték a kivándorlók útját.
A tengeri logisztikában kiemelkedő szerepet játszott a magyar állam által támogatott Adria Tengerhajózási Rt., amely főként a Földközi-tengeren és az Adrián végzett áruszállítást, de szorosan beépült a kivándorlási hálózatba is. Fordulópontot jelentett az 1904-ben megkötött Cunard-megállapodás, amelyben a magyar kormány szerződést kötött a brit Cunard Line hajótársasággal, közvetlen gőzhajójáratokat indítva Fiuméból New Yorkba. A jegybevételek és a kikötői illetékek jelentős állami bevételt hozott, ugyanakkor a nemzetközi hajózási társaságok közötti rivalizálás esetenként veszélyesen alacsony árakat kényszerített ki.
Balogh Tamás rámutatott, hogy a tengerentúlra indulók többsége nem véglegesen akart kitelepülni, hanem a kint megkeresett tőkével az itthoni boldogulását kívánta megalapozni. 1880 és 1914 között több mint 300–400 ezer ember indult útnak a fiumei kikötőből Amerikába. „Ezt a tengeri kaput az első világháború kitörése egy csapásra bezárta, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásával pedig Fiume jól kiépített kivándorlási rendszere végleg a múlté lett” – hangsúlyozta Balogh Tamás. Az előadó a Magyar Királyi Tengerészeti Hatóság korabeli statisztikáit bemutatva arról szólt, hogy a fiumei kikötő teljes áruforgalmát 1880 és 1914 között a trieszti székhelyű Osztrák Lloyd uralta, az áruszállítás 45–50 százalékát bonyolítva le. Ezzel szemben a helyi és regionális utasszállításban az Ungaro-Croata társaság kisgőzösei voltak túlsúlyban, amelyek a teljes utasszám mintegy közel 60 százalékát szállították 1904 és 1914 között, míg ugyanebben az időszakban a brit Cunard Line a teljes fiumei utasszám körülbelül 45-50 százalékát szerezte meg az óceánjáróival.
A dusnoki rácok tengerentúli vándorlása és „Jingle Bells Anna”
Tamaskó Eszter, a Rijekai Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kara, az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Nyelvtudományi Doktori Iskolájának kutatója a dusnoki ráchorvát kivándorlók sorsáról beszélt. Kifejtette, hogy a török hódoltság után elnéptelenedett Dusnokot a XVIII. század elején a mai Szlavónia területéről érkező katolikus déli szlávok népesítették be, akik magukat a mai napig rácoknak nevezik, és a horvát nyelv archaikus, írásbeli hagyományokkal sokáig nem rendelkező nyelvjárását beszélik. A korabeli statisztikák szerint a csaknem háromezer fős település lakossága a népszámlálások során gyakran nehezen volt besorolható a hivatalos nemzetiségi és anyanyelvi kategóriákba. A szűkös megélhetési lehetőségek miatt Dusnok a századfordulón egy önálló „kivándorlási szigetet” alkotott: a lakosság köréből olyan tömegesen igényeltek útlevelet és indultak el Amerikába – főként a fiumei kikötőből –, hogy a hatóságok 1906-ban és 1912-ben külön vizsgálatokat folytattak a kivándorlási ügynökök szerepének és a gazdasági kiváltó okoknak a feltárására.
Tamaskó Eszter rámutatott, hogy a tengerentúli vándorlás közvetlen, megélt tapasztalatait és egyéni drámáit az úgynevezett „ego-dokumentumok”, a személyes levelek, korabeli újsághírek, fényképek és hajózási utaslisták segítségével lehet rekonstruálni. A kivándorlók többségének nem a végleges letelepedés volt a célja, hanem „ideiglenes munkavállalói ingázásként tekintettek az amerikai jelenlétre”. Ennek szemléltetésére Tamaskó Eszter három dusnoki Koprivanac sorsát vázolta fel: egyikük hatévnyi amerikai munkával gyűjtött tőkét, majd hazatérve malmot vásárolt Dusnokon, amely szerkezet ma a Szentendrei Skanzenben látható, míg egy másik Koprivanac a nyugat-virginiai bányákban dolgozva az alkoholizmus és a szegénység áldozatává vált. A harmadik névrokon Amerikában John Bolvar néven kezdett új életet és alapított családot, miközben Magyarországon 1932-ben hivatalosan halottnak nyilvánították.
Tamaskó Eszter a saját családi hagyatékból nemrég előkerült leveleket elemzett, ennek kapcsán elmondta, hogy Drobien József 1912-ben Akronból írt négyoldalas levele a dusnoki rác nyelvjárás legrégibb fennmaradt írásos emléke, amelyben a pénzküldésről, a földvásárlási tervekről, a hazatérés vágyáról és a honvágy gyötrelmeiről számolt be feleségének. Egy másik házaspár, Varga Pál és Tamaskó Anna levelezéséből pedig az amerikai mindennapok és a modernizáció képe rajzolódik ki: az elektromos vasalóval és rádióval felszerelt amerikai otthon emléke mellett Anna néni alakja úgy maradt meg a falu kollektív emlékezetében, mint aki a Jingle Bells dalt tanította a dusnoki gyerekeknek, megszerezve ezzel a „Jingle Bells Anna” becenevet.
Tamaskó Eszter kiemelte, hogy bár az Amerikában dolgozó dusnokiak a helyi kötődést a ragadványnevek használatával és az egymás közötti házasságokkal a tengerentúlon is megőrizték, a második és harmadik generációra a nyelvi asszimiláció és az angol nyelv kizárólagossá válása lett a jellemző.
A kanadai magyarok emlékezete
Kulcsár Beáta, az ELTE Kisebbségkutató Intézetének munkatársa a kivándorlás és a beilleszkedés személyes történeteit mutatta be Dégh Linda kanadai interjúgyűjteményének forrásértékén keresztül. Mint mondta, Dégh Linda, a nemzetközileg elismert néprajzkutató és az Indiana University egykori professzora az 1960-as és 1970-es években indított hiánypótló gyűjtést az Észak-Amerikába kivándorolt magyarok körében. Mivel a századfordulón és a XX. század elején Kanadába érkező első bevándorló nemzedék tagjai ekkorra már nagyon idősek voltak, a kutatás elsődleges célja az volt, hogy még az emlékeik elvesztése előtt rögzítse a szóbeli hagyományokat és a személyes tapasztalatokat.
A Kanadai Történeti Múzeum elődje által finanszírozott projekt keretében 1971–1972-ben készült el a terepmunka, amelynek helyszínei a kanadai préri és Ontario vidéki, valamint városi központjai voltak. A múzeumi gyűjteményben megőrzött 331 hangszalagból Dégh Linda saját gyűjtése 117 szalagot tesz ki, amely mintegy 170 interjút és több mint 220 megszólalót foglal magában egyéni, házaspári és csoportos beszélgetések formájában.
Kulcsár Beáta rávilágított az archívum megmentésének és digitalizálásának sürgető feladatára. A kutató 2021-ben a gatineau-i múzeumban szembesült azzal, hogy a fizikai analóg hangszalagok a szakszerűtlen tárolás miatt szétmállnak, miközben a kanadai múzeum az európai telepesek emlékeinek megőrzése iránt már nem mutatott érdeklődést. Ezért magyar támogatás segítségével, valamint az Indiana University digitalizált anyagainak bevonásával megkezdődött a hanganyagok megmentése, átírása és tudományos feldolgozása.
Az interjúk forrásértéke elsősorban a „személyes dimenziók és a mindennapi életmód rögzítésében rejlik” – hangsúlyozta Kulcsár Beáta. A gyűjteményben megszólalók többsége földműves és dohánytermesztő volt, de a lelkészekkel és újságírókkal készült interjúk is fontos értéket képviselnek. A visszatérő témák között szerepelnek a kivándorlás gazdasági okai, valamint az olyan rendhagyóbb történetek, mint az 1920 utáni erdélyi magyar fiatalok elmenekülése a román katonai sorozás elől.
A hanganyagok élethűen dokumentálják a „beilleszkedés és az adaptáció meghatározó kihívásait”. A kanadai prérin letelepülők alapélménye az extrém fizikai és társadalmi elszigeteltség volt, ahol nemritkán 30–50 mérföldet kellett gyalogolni a legközelebbi településig. Emellett a székely és egyéb magyar közösségek tagjainak teljesen újra kellett tanulniuk a földművelést az ismeretlen talaj, a szokatlan vetőmagok és az idegen éghajlati viszonyok miatt. Kulcsár Beáta hozzátette, hogy bár a visszaemlékezéseknél számolni kell az emlékezet szelektivitásával és a csoportos interjúk közösségi elvárásaival, a gyűjtemény kivételes lehetőséget nyújt a bevándorlói életutak és a kortársi önértelmezések rekonstruálására.
Mit jelent a haza az óceánon túl?
A konferencia előadásait pódiumbeszélgetés zárta, Ordasi Ágnes, a KEKI tudományos munkatársa moderálásával. A kerekasztal során az előadók – Balogh Tamás, Tamaskó Eszter és Kulcsár Beáta – a kivándorlás, az egyéni sorsok és a közösségi tapasztalatok mélyebb, lélektani és társadalmi összefüggéseiről osztották meg gondolataikat.
Ordasi Ágnes egyebek mellett arra kereste a választ, hogy miként változott a haza és az otthon fogalma az idők folyamán, és mit jelentett ez a tengerentúlra indulók számára. Balogh Tamás kifejtette, hogy a folyamat legelején a haza fogalma relatívvá vált, és a kivándorlók gyorsan megtapasztalták a „Tamási Áron-i igazságot, hogy „az ember azért van a világon, hogy valahol otthon legyen benne”. Rámutatott, hogy az óceánon túlon az otthonteremtés során az emberek világa magukra szűkült: „Amikor ez a nukleáris méretű pici haza lett, hogy: jó, akkor itt fogunk élni, megrendítő pillanatok a kutatás során, amikor ez a hazafogalom leszűkül az adott emberre, mert ebből fog kibontakozni egy egészen másfajta közösségi élmény” – fogalmazott.
Tamaskó Eszter a tengerentúlra indulók belső döntési folyamatát elemezte, kiemelve, hogy a kivándorlás nem egyetlen elhatározás, hanem „döntéseknek a sorozata” volt. Bár a hazatérés és a kint maradás között folyamatos köztes állapot állt fenn, a hazát a közösségi kötelékek révén az óceánon túl is megőrizték, „ők ezt a hazát oda is magukkal vitték, és ezt mutatják ott a helyi közösségi kapcsolatok” – állapította meg.
Kulcsár Beáta a kanadai magyarok körében rögzített interjúkra támaszkodva hangsúlyozta, hogy a beszámolókban a „magyar identitás vagy az, hogy magyarság” nem jött elő, a „haza” és az „óhaza” fogalma viszont folyamatosan jelen volt. Ezzel szemben Kanada kapcsán – bár beilleszkedtek és jól érezték magukat – sokatmondó, hogy „sosem mondják azt, hogy új haza”.
Ordasi Ágnes arról is kérdezte a résztvevőket, mi szükséges ahhoz, hogy új szemmel és perspektívából tekintsünk a kivándorlás problematikájára. Balogh Tamás elmondta, hogy a nemzetközi környezetben szerzett tapasztalatai sok magyarázattal szolgáltak számára arra vonatkozóan, hogy a „megkésett magyar fejlődésnek aposztrofált állapot milyen konfliktusokba helyez bennünket külföldön”, és ennek gyökereit a korszakokon átívelő elvándorlási folyamatokban is fel lehet fedezni.
„Azt látom, hogy az egyéni történetek hatnak az emberekre, van erre valamiféle társadalmi fogadókészség” – emelte ki Kulcsár Beáta saját kutatásaira utalva. Szerinte pont a személyes, egyéni élettörténeti perspektíva segít jobban megérteni a nagyobb léptékű történeti adatokat. Tamaskó Eszter ehhez csatlakozva megerősítette, hogy ő maga is az egyéni sorsok miatt kezdett el érdeklődni a kivándorlás nagyobb folyamatai iránt. Példaként említette Neményi Bertalan 1911-ben Fiuméban írt, A magyar néplélek és a kivándorlás című munkáját, hozzátéve: „Amikor megvan a nagy kép, akkor azt azzal tudjuk élettel telivé tenni, hogy emberi sorosokat teszünk mögé.”
Nyitókép forrása: az esemény meghívója
