A Horvát Parasztpárt (HSS) viszonya Magyarországhoz a két világháború között sem egyértelműen baráti, sem ellenséges nem volt – sokkal inkább pragmatikus, gyakran ellentmondásos és a geopolitikai kényszerek által formált. Tomislav Kardum, a Horvát Történeti Intézet munkatársa erről adott elő a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Eötvös József Kutatóközpont (EJKK) Közép-Európa Kutatóintézetének (KEKI) szervezésében szeptember 28-án, a Ludovika Szárnyépületének John Lukacs Társalgójában.
A KEKI szervezésében megvalósult A Horvát Parasztpárt és Magyarország 1928–1941 elnevezésű rendezvényen Hatos Pál történész, a KEKI vezetője megnyitóbeszédében kiemelte, az első világháborút követően a parasztság és az agrárpártok belépése a nagypolitikába alapvetően változtatta meg Közép- és Kelet-Európa politikai berendezkedését, amikor a demográfiai többséget alkotó, ám korábban alulreprezentált társadalmi réteg hirtelen a politikai színpad központi szereplőjévé vált. Hatos Pál rámutatott, hogy ez az áttörés nem egyetlen egységes paraszti ideológiát jelentett: az agrárbeállítottság a demokratikus és balközép mozgalmaktól a földtulajdonos gazdák konzervatív szervezetéig terjedt, felölelve egyaránt antiklerikális, valamint katolikus és protestáns keresztény formációkat, illetve szövetkezeti vagy magántulajdon-védő gazdasági törekvéseket.
Az eltérő irányzatokat leginkább az a közös kihívás kötötte össze, amely megkérdőjelezte azt az előfeltevést, miszerint a túlnyomórészt vidékies társadalmakat továbbra is arisztokrata földbirtokosoknak, bürokratikus eliteknek vagy városi előkelőségeknek kellene kormányozniuk – fogalmazott a történész. Ezt a folyamatot az első világháború és az orosz forradalom eseményei drámaian felgyorsították: a katonai szolgálatból visszatérő parasztkatonák milliói fokozott állampolgári és politikai elvárásokkal léptek fel, míg a földosztás a forradalmi szocializmussal szembeni védőbástyaként a politikai túlélés sürgető kérdésévé vált.
A földreform emellett a nemzetállami építkezést is szolgálta, hiszen Lengyelországban, a balti államokban és Csehszlovákiában a nagybirtokok gyakran korábban uralkodó német, lengyel vagy magyar kisebbségi elitekhez kötődtek, így a földek újraelosztása a társadalmi reformot a nemzeti emancipációval ötvözte. Az egyes országok reakciói és modelljei azonban nagy különbségeket mutattak a régióban.
Eltérő regionális modellválaszok
Magyarországon a forradalmi mozgalmak bukása utáni konzervatív fordulat során Bethlen István miniszterelnök (1921–1931) beépítette a Kisgazdapártot a konzervatív politikájába, miközben a választójog szűkítésével és a nyílt szavazás vidéki visszaállításával sikeresen korlátozta a parasztság politikai emancipációját. Ezzel szemben Horvátországban Stjepan Radić és a Horvát Parasztpárt a vidéki mobilizációt nemzeti tömegmozgalommá formálta, a parasztságot a horvát nemzet hiteles hordozójaként mutatva be és a paraszti demokráciát republikánus, pacifista, valamint autonóm követelésekkel kapcsolva össze az 1918 utáni általános férfi választójog révén.
Csehszlovákiában az agrárpolitika integráló erőként működött a demokratikus államépítésben, míg Bulgáriában szintén kiemelkedő politikai erőt képviselt a paraszti mozgalom. Romániában a nagybirtokrendszer felbontását eredményező mély földreform – amely különösen Erdélyben érintette a magyar földbirtokosokat – és az általános férfi választójog alapjaiban változtatta meg a politika társadalmi bázisát, ám a választási sikerek és a kistermelővé válás ellenére az agrárgazdaság strukturális gyengeségei és a vidéki szegénység fennmaradtak. A balti államokban a balti német nemesség és a lengyel elitek birtokainak kisajátítása a nemzeti államépítés közvetlen eszközévé vált.
Hatos Pál hangsúlyozta, hogy a parasztság háború utáni belépése a nagypolitikába átalakította a politikai legitimáció alapjait, hiszen 1918 után egyetlen fennmaradó rendszer sem hagyhatta figyelmen kívül a vidék többségét. Bár Prága, Szófia, Varsó, Budapest, Zágráb, Bukarest, Tallinn, Riga és Kaunas eltérő válaszokat adott a demográfiai súly tartós politikai hatalommá formálására, a paraszti politizálás öröksége legalább annyira meghatározó eleme Közép-Európa történelmi identitásának, mint a Habsburg-nosztalgia vagy a kommunista múlt emléke.
A Horvát Parasztpárt ideológiája és a magyar kapcsolatok
Tomislav Kardum előadásában ismertette a HSS történetét, ideológiáját, valamint a két világháború közötti jugoszláv és magyar kapcsolatok rendszerét mutatta be. Mint mondta, az 1904-ben a Radić testvérek által alapított Horvát Parasztpárt a dualizmus korában, az Osztrák–Magyar Monarchia magyar részén belüli autonóm Horvátországban jött létre. Kezdetben a mozgalmat határozott magyarellenes él jellemezte – maga Stjepan Radić 1895-ben részt vett a magyar zászló elégetésében I. Ferenc József zágrábi látogatása során.
Az első világháborúban ugyanakkor Radić magánbeszélgetéseiben már úgy vélekedett, hogy Horvátország számára az lenne a legkedvezőbb, ha Magyarország vereséget szenvedne, de területileg épségben maradna, mert ez gyengítené a német és magyar nyomást, miközben növelné a horvátok politikai súlyát. A fordulatot a monarchia 1918-as felbomlása és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság (későbbi Jugoszlávia) megalakulása hozta el. Stjepan Radić 1928-as belgrádi meggyilkolása és I. Sándor király diktatúrájának kikiáltása után a HSS új vezetője, Vladko Maček és a párt elitje gyökeresen átértékelte az osztrák–magyar korszak tapasztalatait.
A belgrádi erőszakos centralizmussal és jogfosztással szemben az 1867-es osztrák–magyar és az 1868-as horvát–magyar kiegyezés modelljére kezdtek tekinteni mint a horvát államiság, a parlamentarizmus, a külön honvédség és a nyugati, katolikus kulturális identitás korábbi garanciájára. Maček a jogászi és osztrák–magyar katonatiszti hátteréből adódóan a tárgyalásos, kiegyezéses utat részesítette előnyben a nyílt felkeléssel szemben.
Titkos diplomácia és a „Dunai Svájc”
A HSS vezetése a két világháború között kiterjedt titkos diplomáciai kapcsolatokat épített ki a magyar állam képviselőivel. Vladko Maček már 1928-ban találkozott Apor Gáborral, a magyar Külügyminisztérium politikai osztályvezetőjével, amellyel szóbeli megállapodás jött létre: Magyarország támogatást nyújtott a horvát függetlenségi törekvéseknek, elismerve Muraközt horvát területnek, míg a HSS támogatásáról biztosította a magyar revíziós törekvéseket. A belgrádi diktatúra elől emigrációba kényszerült pártvezetők is szoros magyar kapcsolatokat ápoltak: Juraj Krnjević főtitkár a Dráván illegálisan átkelve kapott menedéket és anyagi támogatást a magyar államtól, míg August Košutić alelnök 1932-ben a londoni Chatham House-ban tartott előadást az Eckhardt Tibor vezette Magyar Revíziós Liga támogatásával. Košutić beszédében a magyar–horvát történelmi együttműködést méltatta, és egy Duna-menti, közép-európai államszövetség („Dunai Svájc”) elképzelését vázolta fel.
Az 1930-as évek végén, a háborús fenyegetés árnyékában a HSS és a magyar diplomácia közötti kapcsolatok tovább mélyültek. 1939-ben Maček – már jugoszláv miniszterelnök-helyettesként – tárgyalt Eckhardt Tiborral, ahol sajnálatát fejezte ki az Osztrák–Magyar Monarchia szétesése miatt, és felvetette egy háború utáni új Osztrák–Magyar Föderáció létrehozásának gondolatát, kijelentve, hogy a szerbekkel való tartós együttélés lehetetlen. Ugyanezt a nézetet erősítette meg Krnjević is a magyar diplomácia képviselőinek, felvázolva, hogy Jugoszlávia összeomlása esetén a HSS a Magyarországgal való föderációt tekintené „B-tervnek”. A megállapodások keretében a HSS politikusai – mint a magyarul folyékonyan beszélő Ivan Andres kereskedelmi miniszter – a vajdasági és bácskai magyar kisebbséget is megszólították magyar nyelvű beszédekkel, hogy a magyar választók támogassák a Horvát Bánság területi kiterjesztését.
Tomislav Kardum összegzésében rámutatott, hogy a HSS Magyarországhoz fűződő viszonyát a „stratégiai bizonytalanság” jellemezte. A párt egyszerre törekedett a jugoszláv államkereten belüli autonómia kivívására (amely az 1939-es Cvetković–Maček-megállapodással és a Horvát Bánság létrejöttével valósult meg), miközben Magyarországra egyszerre tekintett a Belgráddal szembeni potenciális szövetségesként és a területi revízió miatt óvatosságot igénylő partnerként. Az 1941 áprilisi tengelyhatalmi invázió és Jugoszlávia összeomlása után Magyarország elfoglalta Bácskát, Baranyát és Muraközt, ám a HSS által képviselt közép-európai kiegyezési és föderációs gondolkodás a régió politikai történetének meghatározó fejezetévé vált.
Közép-Európa vagy Balkán?
Az előadását követő beszélgetésen Tomislav Kardumot Bedők Péter, a KEKI tudományos munkatársa kérdezte. Bedők Péter felvezetésében felidézte a Tomislav Kardum társszerzőségével megjelent, a XX. századi horvát értelmiségiek Közép-Európa-képét elemző kötetet, rámutatva, hogy míg a horvát királyság területe eredetileg a mediterrán és bizánci térséghez kapcsolódott, a Magyar Királysággal és a Habsburg Birodalommal fennálló évszázados unió révén Közép-Európa szerves részévé vált. Bedők Péter megemlítette Kolinda Grabar-Kitarović korábbi horvát elnök kijelentését is, miszerint kivezette Horvátországot a „régióból” – ami a horvát közbeszédben a Balkán szinonimája – Közép-Európába, majd feltette nyitókérdését: mikor és miért hagyta el Horvátország Közép-Európát?
Tomislav Kardum válaszában kifejtette, hogy a török hódoltságot követően megmaradt északnyugat-horvátországi területek – a Magyar Királysággal unióban – mindvégig Közép-Európa részét képezték politikailag, földrajzilag és mentálisan egyaránt. Horvátország politikai értelemben 1918-ban, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság megalakulásával lépett be a Balkánra, hiszen ekkor került először egy olyan államalakulatba, amelynek a súlypontja Belgrádban volt. Tomislav Kardum hangsúlyozta, hogy a két világháború közötti horvát politikusok határozottan tiltakoztak a balkáni orientáció ellen, a katolikus és közép-európai identitásra hivatkozva.
Ezt követően Bedők Péter a kötetben szereplő Predrag Matvejević gondolatát hozta be a beszélgetésbe, amely szerint a közép-európai eszme alapvetően ellentétes a jugoszláv gondolattal, így aki a közép-európai koncepciót támogatja, az nem lehet a jugoszláv egység híve. A kérdésre válaszolva, hogy egyetért-e ezzel az állítással, Tomislav Kardum megerősítette, hogy a közép-európai gondolat valóban a jugoszláv állammodell antitézise volt. Felidézte a híres horvát író, Miroslav Krleža írásait, aki a közép-európai eszmét habsburgi nosztalgiának és reakciós gondolatnak bélyegezte, pontosan felismerve, hogy két teljesen eltérő civilizációs kört – a balkáni központú szerb és a közép-európai horvát-szlovén területeket – nem lehet egyetlen közös állammá gyúrni.
A Horvát Parasztpárt gyökerei és viszonya az egyházhoz
A HSS nemzetközi és ideológiai gyökereire rátérve Bedők Péter azt kérdezte, mennyiben szolgált mintául az Alekszandar Sztambolijszki vezette Bolgár Földműves Népszövetség a horvát mozgalom számára. Tomislav Kardum rámutatott, hogy Stjepan Radić nézetei elsősorban francia, cseh és orosz forrásokból táplálkoztak, nem a bolgár agrárpárttól. A fő különbség az volt, hogy míg a bolgár mozgalom egy etnikailag homogén országban működő, baloldali osztálymozgalom volt, addig a Horvát Parasztpárt a többnemzetiségű államban a teljes horvát nemzet érdekeit képviselő, nemzeti tömegmozgalomként alakult meg.
Bedők Péter ezt követően a Horvát Parasztpárt és a Katolikus Egyház viszonyára kérdezett rá. Tomislav Kardum elmondta, hogy Stjepan Radić időszakát népszerű egyházellenes jelszavak jellemezték, mivel a papságot az osztrák–magyar uniópárti vagy centralista kormánypolitika támogatójának látta, ám a keresztény morált és a katekizmust tiszteletben tartotta. Vladko Maček vezetése alatt a párt kapcsolatrendszere jelentősen átalakult: Maček integrálta a katolikus értelmiséget, a pártgyűléseken egyházi méltóságok is megjelentek, így a viszony kifejezetten jóvá és szorossá vált.
Nemzetközi kapcsolatok és a magyar–horvát viszony
Szent Vencel ünnepéhez kapcsolódva Bedők Péter a csehszlovákiai politikai csoportokkal való kapcsolatokról kérdezte a történészt. Tomislav Kardum kifejtette, hogy Stjepan Radić csehországi tanulmányai és cseh felesége révén fiatalon kifejezetten csehbarát volt – még cseh–horvát nyelvű folyóiratot is kiadott, és a csehet javasolta a szlávok közös közvetítő nyelvének –, ám 1918 után, amikor Prága a kisantant keretében szoros szövetséget kötött Belgráddal, a csehszlovák vezetés a HSS-ben a Hlinka-féle Szlovák Néppárthoz hasonló államellenes szeparatistákat látott. A Horvát Parasztpárt ekkor a pánszlávizmust utópiának nevezte, hangsúlyozta, hogy a szlávok elnyomják a szlávokat, és a szlovák néppárttal épített ki szoros együttműködést.
Bedők Péter a magyar–horvát kapcsolatok XX. század első felére eső hullámhegyeire és hullámvölgyeire is rákérdezett. Tomislav Kardum válaszában a magyar–horvát kapcsolatok legpozitívabb időszakainak az 1905-ös fiumei határozatot és a két világháború közötti éveket nevezte, a legrosszabbaknak pedig Khuen-Héderváry bánságának első éveit és a második világháborút, amikor Muraköz megszállása miatt a horvát külpolitika Romániával és Szlovákiával alakított ki szövetséget.
Nyitókép: Vladko Maček leteszi a miniszterelnök-helyettesi esküt 1941. márciusában, forrás: wikimedia.org
