Képek és benyomások egy Japánban megrendezett robotikai konferenciáról. I. rész
Előadóként vettem részt augusztus 24–28. között a Kitakyushuban (Fukuoka prefektúra, Japán) megrendezett RO-MAN (Robot and Human Interactive Communication) konferencián. Ebben és a néhány következő blogbejegyzésben a konferencián szerzett benyomásaimat mesélem el.
Mivel a konferenciát az IEEE (Institute of Electrical and Electronics Engineers) USA-beli műszaki mérnöki szervezet rendezte, mindenekelőtt erről a hatalmas szervezetről szólnék néhány szót.
Az IEEE gyökerei még az 1800-as évek végéig nyúlnak az USA-ban, amikor két rivális egyesület is létrejött az elektronikával foglalkozó mérnökök képviseletére, amelyek azután 1963-ban egyesültek. Az IEEE azóta hatalmas világszintű ernyőszervezet lett, amelynek a tevékenysége leginkább egy professzionális kiadóéhoz, tartalomszolgáltatóéhoz hasonlít. Az intézet több mint 200 folyóiratot működtet, technikai szabványokat bocsát ki, és évente több mint 1000(!) konferenciát szervez, – csak 2026 szeptemberi kezdéssel 237 konferenciát találhatunk a honlapjukon a világ minden táján. Érdekesség, hogy a szervezet az USA-ban sztenderdnek számító ún. Chicago stíluskönyv (Chicago style manual) egyik leágazásaként a mérnöki tudományokhoz és a műszaki publikációkhoz kötődő stíluskönyvet is kiad és karbantart. A szervezet méreteire jellemző, hogy éves árbevétele több mint 600 millió dollár. (A konferenciák részvételi díja jellemzően 1000 dollár körül mozog.)
A RO-MAN konferencia, ahogy a neve is jelzi, kifejezetten az ember–robot interakcióra (human-robot interaction, HRI) specializálódott rendezvény, amelyet 1991 óta rendeznek meg. Mivel az ötlet japán szakemberektől származik, az eddigi konferenciák nagy részének japán városok adtak otthont (Tokió, Nagoya, Osaka, Kagawa). Az utolsó években a konferenciákra nagyjából 5–600 előadás és tanulmányjavaslat érkezik, amelyeknek nagyjából a 60%-át fogadják el a kettős vaklektorálás során. A konferencián ezeket az írásokat 20 perces prezentációk formájában mutatják be a szerzők (jellemzően többszerzős írásokról van szó, de ezt általában egy szerző prezentálja). A konferencia négy napon át tartott, de az első és az utolsó napon főleg programozóknak szóló workshopok voltak, így a több mint 500 prezentáció 3 napba volt sűrítve, és ezen belül négy idősávban nyolc-kilenc helyszínen zajlott egyidőben.
Mielőtt a konferencián előadott, Rab Árpáddal közösen írt tanulmányunkat röviden ismertetném, szeretnék több részletben ízelítőt adni a konferencia előadásairól. Ebben a bejegyzésben először az első nyitóelőadásról (keynote speech-ről), a második bejegyzésben pedig az 500 előadásból néhány olyanról beszélek, amelyet én is meghallgattam.
A keddi nyitóelőadást Kaname Hayashi (japánul a magyarral megegyező családnév, keresztnév sorrendben Hayashi Kaname) a LOVOT „érzelemrobot” (slow-relation robot) kifejlesztője és a robotot előállító és forgalmazó Groove X cég tulajdonosa tartotta. Előadásában a robotokat négy nagyobb csoportba sorolta: az első csoportba a „szórakoztató” robotok tartoznak, amilyen a Sony robotkutyája, az AIBO. A második csoport a társas érintkezésre szánt, általában humanoid robotok, mint az amerikai SoftBank Robotics Pepper elnevezésű robotja, amely racionális tanácsadó-társként funkcionál. A harmadik típus a segítő, munkavégző robotok kategóriája, amelyeknek nem is feltétlenül kell humanoidnak, vagy állatra hasonlítónak lennie, mint amilyen egy takarítórobot. Végül vannak a – szerinte önálló kategóriát képviselő – érzelmi vagy lassú-kapcsolati robotok, amilyen a LOVOT is, amelyeknek kifejezetten az érzelmek kiváltása, visszatükrözése, a kapcsolódás és a megnyugtatás a fő funkciója – tulajdonképpen háziállatokat helyettesítenek. Hayashi egy rövid antropológiai fejtegetéssel támasztotta alá, hogy mennyire hiányzik a modern társadalomból az intimitás és a kapcsolódás. Sok tízezer éven át kisközösségekben éltünk, amelyekből az utolsó 100 évben teljesen kiszakadtunk, ráadásul az életstílusunk is felgyorsult, átalakult. Mivel azonban a neurális jutalmazó mechanizmusaink nem változtak, ez egy sor mentális problémához vezet, illetve tömegeket fordít például a közösségi médiahasználat felé, amelynek azonban az utóbbi időben szintén látjuk a hátulütőit.
A LOVOT-ot, amely leginkább talán egy kis pingvinhez hasonlít, kifejezetten az érzelmi feltöltődésre, a kapcsolódásra, a szeretet megélésére fejlesztették ki. Az egyik „trükkje” a robotnak a beszédes mechanikus szeme, amely egy bonyolult, sok alkatrészből álló szerkezet, amelynek elemei több mint 1 milliárd(!) kombinációba képesek elrendeződni, mellyel a kis robot szinte teljesen élethűen képes az emberi tekintetet utánozni. (Ezen a képen mintha kicsit unná a személyemet…)

Az ügyvezető mesélt a fejlesztés folyamatáról is, amelynek során az egyik legfontosabb kérdés az volt, hogy mitől „aranyos” egy lény, milyen jellegzetességek alakítják ki a kötődést, váltanak ki érzelmeket? A testi megformáltság, a mozgás, a kommunikáció? Ennek a gondolkodásnak a során jutottak el a szem, a tekintet fontosságáig és döntöttek úgy, hogy erre helyezik a hangsúlyt.
Amellett, hogy a robot természetesen folyamatosan tanulja a környezetében levő emberek viselkedését, érzelmeit, olyan praktikus funkciókat is ellát, mint az „anomáliadetekció”, azaz, ha a környezetében valamilyen rendellenességet észlel (elájulás, elesés), akkor képes értesíteni a megadott személyeket. Ezen felül a robot tervezésekor kifejezetten fontos szempont volt az adatvédelem. A robot nem áll kapcsolatban a gyártóval vagy más külső webhelyekkel, teljesen szeparált a működése, az esetleges szoftverfrissítéseket pedig a fején található kis cserélhető sapkán keresztül valósítják meg.
Ha hinni lehet az ügyvezetőnek, a kis robot lenyűgöző eredményeket produkált mind „érzelmi teljesítményben”, mind üzletileg. Ami az előbbit illeti, rengeteg felmérést végeztek, amelyben felmérték a robot–ember interakció, és az emberi fiziológiai és érzelmi reakciók egész széles skáláját. Ezek szerint a kis robot kiválóan helyettesíti az állatokat az ún. állatasszisztált terápiákban (animal assisted therapy), ráadásul nem allergizál, nem piszkol és – ez furcsán hangzik, de fontos – nem hal meg. Vevői visszajelzések sora bizonyítja, hogy érzelmileg nehéz helyzetben levő embereket segít át kríziseken, a depressziós, öngyilkossági gondolatokat dédelgető kamaszoktól kezdve a párjukat elvesztő idősekig. Kísérletek sora bizonyítja a mérhető „szeretet és kötődéshormon”, az oxitocin emelkedését a vérben amikor az emberek a kis robottal interakcióba kerülnek. Még egy antarktiszi kutatóállomáson is használják érzelmi feltöltődésre.
Ami pedig az üzleti sikert illeti, a LOVOT-ból eddig 20 ezer példányt értékesítettek, és mivel a robot előfizetéses rendszerben (is) működik, a cég számára ez folyamatos, stabil bevételt jelent, hiszen a LOVOT-ot, szemben például az AIBO-val, az emberek nem unják meg néhány hónap alatt.
És végül néhány szó a kis robot kulturális kontextusáról. Az európai kultúra és gondolkodás számára az, hogy gépekhez, tárgyakhoz érzelmileg kötődjünk, kifejezetten elítélendő, kerülendő. Az egyik első robotikával foglalkozó EU-s dokumentum, a 2017-es parlamenti állásfoglalás a robotikára vonatkozó szabályokról például hangsúlyozza, hogy „különös figyelmet kell fordítani arra, hogy az ember és a robot között érzelmi kapcsolat alakulhat ki”, és különösen a sérülékeny csoportok esetén „mutat rá” az ezzel kapcsolatban „felvetett kérdésekre”.
Ehhez képest itt látunk egy céget, amely kifejezetten az érzelmi kötődés kialakítására és az ezen az érzelmi kötődésen keresztül elérhető előnyökre (megnyugvás, feltöltődés) helyezi a hangsúlyt, és úgy tűnik, nemcsak, hogy senki nem tesz ellenvetést vagy fejezi ki aggályát, hanem a projekt egyenesen sikeres. Frederic Kaplan híres tanulmánya óta kifejezetten kutatott téma a távol-keleti és az európai gondolkodás különbsége ebben a tekintetben, és erős (tudományos) érvek szólnak amellett, hogy ez a különbség valós, létezik. A japán populáris kultúrában például két olyan rajzfilmsorozat is volt az 50-es években, amelyben a robotok (Tetsuwan Atom és Tetsuin 28 go – utóbbi kívülről irányítható hatalmas testű szerkezet) kifejezetten pozitív és védelmező szerepet játszottak. Tetsuwan Atom-ot például magára hagyják, de egy másik család befogadja, és beilleszkedik a családba. A nagytestű irányítható robotok pedig tulajdonképpen apafiguraként funkcionálnak a gyermek főszereplők számára.
Ezek a rajzfilmek (és ezek után számtalan további) egy egész nemzedék számára mutattak egy, a nyugati kultúrkörben létező robotképzettől teljesen eltérő hozzáállást. A nyugati kultúrkörben elég csak Capek a „robot” elnevezést meghonosító drámájára vagy a 30-as években az USA-ban kibontakozó robothisztériára gondolnunk, amelyből – nem mellesleg – kulturálisan kisarjadt Asimov robotikai életműve, benne a Körbe-körbe c. novellájában található három robotikai törvénnyel.
Nagy kérdés ezután, hogy a robotok elterjedésével – amely szinte bizonyos – merre mozog majd az emberek megítélése, hozzáállása: például lesz-e elmozdulás egy „robotbarátabb” kultúra felé Európában és az USA-ban. Sok előadás szólt erről, a robotok percepciójáról különböző kontextusokban, amelyekről majd a következő blogbejegyzéseimben írok.
Nyitókép forrása: KirillM / depositphotos.com




