Európa nem először áll döntő pillanat előtt. Európa szuverenitását több irányból is kihívások érik, amelyek közül a legjelentősebbek Oroszország agressziója, Kína növekvő stratégiai nyomása és a transzatlanti kapcsolatokban kialakult bizonytalanság, ezért az Európai Uniónak meg kell erősítenie cselekvési képességét, ha releváns kíván maradni a nemzetközi kapcsolatokban. A stratégiai autonómia valódi megteremtésének ideje most jött el igazán, amely nem csak stratégiai szükségszerűség, hanem lehetőség is, miközben az Egyesült Államok fokozatosan egy új stratégiai bipolaritásra készül.
A stratégiai autonómia kifejezést természetesen nem szabad az egyeduralom, a protekcionizmus vagy az egyoldalúságra való utalásként értelmezni. Ahogyan nem korlátozódik kizárólag a védelem- és biztonságpolitikára, sem csak az ellenálló képességre, vagy az önellátás kiépítésére sem. A kifejezést inkább az EU érdekeinek és értékeinek előmozdítására szolgáló komplex eszközként kell értelmezni. Az Európai Bizottság a „nyitott stratégiai autonómiát” úgy határozza meg, mint „az EU azon képességét, hogy saját döntéseket hozzon, és vezető szerepvállalás és elkötelezettség révén alakítsa a körülötte lévő világot, tükrözve stratégiai érdekeit és értékeit”.
A stratégiai autonómia tehát nem arról szól, hogy Európa eltávolodjon szövetségeseitől. A cél, egy ellenállóbb Unió kiépítése, miközben egyidejűleg partnerségeket keresünk az EU értékeit osztó országokkal.
A kihívás abban rejlik, hogy a legtermészetesebb szövetséges jelenleg kiszámíthatatlan. Stephen M. Walt, manapság az egyik legbefolyásosabb realista szerző, „ragadozó hegemón” kifejezéssel jellemzi Donald Trump második elnöki ciklusának külpolitikáját. Értelmezésében ezalatt azt kell érteni, hogy külpolitika központi célja, hogy Washington kiváltságos helyzetét kihasználva pénzben mérhető profitot és politikában érezhető alázatosságot csikarjon ki mind szövetségeseiből, mind riválisaiból. Trump a világot zéróösszegű játékként értelmezi, amelyben még a szövetségesek is potenciális ellenségek, és amelyben a cél a Washingtontól való függőség erősítése és a rövidtávú nyereségek azonnali realizálása, vagyis még a szövetségesek tekintetében is a gazdasági (és politikai) kizsákmányolás. Ez hosszú távon az Amerikai Egyesült Államok hátrányára válhat, mivel egyaránt gyengíti magát az Egyesült Államokat és szövetségeseit, miközben egyre nagyobb globális ellenérzéseket is válthat ki.
Ennek részben ellent mond, hogy Trump európai szövetségeseitől erősebb védelmet, nagyobb hozzájárulást követel. Ennek az érveit stratégiai újraerősödésnek nevező A. Wess Mitchell, aki az első Trump adminisztrációban vezető kormánytisztviselő volt a State Departmenben, ahol többek között Oroszországért is felelt, fejtette ki. A stratégiai újraerősödés értelmében a Trump adminisztráció az Egyesült Államok hatalmát terhelő napi terhek csökkentésébe kezdett, valamint az ország alapvető erősségeinek megerősítését tűzte ki elsődleges célként. Azáltal, hogy Amerika figyelme elfordul az Európában régóta fennálló politikai prioritásokról, viszonylag nagy kockázatokat vállalnak. Továbbá azzal, hogy nyomást gyakorolnak a szövetségesekre a biztonsági és kereskedelmi együttműködés kölcsönösségének fokozása érdekében, szintén hatalmasat kockáztatnak, hiszen ezekben a kapcsolatokban feszültségek alakulhatnak ki.
Donald Trump stratégiájának két értelmezéséből bármelyik is legyen igaz, az Európai Unió azzal néz szembe, hogy vagy behódol Washingtonnak egy egyenlőtlen függőségben, vagy magára marad egy változó és kiszámíthatatlan nemzetközi környezetben miközben Washington fokozatosan kizárólag Kínára kezd koncentrálni, ahogy az az amerikai Nemzeti Biztonsági Stratégiából és a Nemzeti Védelmi Stratégiából is látszik.
Mivel önmagában az autonómia nem csak uniós szinten épül, hanem regionálisan is, az Európai Unió jövőbeli mozgásterét egyre inkább azok a regionális középhatalmak és regionális együttműködési központok határozhatják meg, amelyek képesek saját térségükben biztonsági, gazdasági, energetikai vagy technológiai gravitációs pontként működni. Ennek fényében regionális szinten igaznak látszik az a korábbi állításom, hogy a kialakuló új rendet nem pusztán a nagyhatalmak versengése alakítja, hanem a felemelkedő regionális középhatalmak mozgása is. Miközben globális szinten az Egyesült Államok és Kína közötti versengés meghatározó, Európában egyre inkább azok az államok és régiók válnak kulcsszereplővé, amelyek képesek saját környezetük stabilizálására, az infrastruktúra fejlesztésére, az energiabiztonság erősítésére és a regionális együttműködések szervezésére, vagyis az uniós szintű autonómiához való hozzájárulásra.
Az autonómia szükségessége egy olyan realista logikát követő nemzetközi környezetben értékelődött fel, amelyben maga az Európai Unió is egy egyre inkább kiszámíthatatlanabb anarchikus realista logikát követő világgal néz szembe, amelyben azonban nem engedheti meg, hogy az integráció alapját képező értékeket feladja. Ennek értelmében az EU kettős nyomás alatt áll. Egyrészt alkalmazkodnia kell egy olyan világhoz, amelyben a hatalompolitika újra dominánsá vált, valamint meg kell őriznie ebben a helyzetben az integrációs alapértékeit, hiszen részben ezek adják hosszú távú erejének alapját. Ez a kettősség az EU stratégiai autonómiájának egyik központi feszültsége is. A feszültség feloldására pedig Alexander Stubb, Finnország elnöke, kínál egy lehetséges feloldást. Alexander Stubb ,,értékalapú realizmus” elmélete értelmében a globális Nyugatnak hűnek kell maradnia értékeihez, miközben meg kell értenie, hogy a világ realista, amelyben a hatalom és a versengés meghatározó. Alexander Stubb érvelésében EU dilemmája nem feloldhatatlan, hanem újraszabható. A globális szinten erősödő realista logika, a regionális szinten megerősödő középhatalmi pólusok és az EU stratégiai autonómiája mind egy irányba mutatnak: az EU akkor lehet valóban autonóm szereplő, ha az értékeit realista módon képes megvédeni és érdekeit érvényesíteni.
Ennek megvalósítására az EU kimondottan jól pozícionált helyzetből indul, hiszen az Európai Unió a világ harmadik legnagyobb gazdasága, amely a globális kereskedelem hatodát adja. A jelenlegi nemzetközi környezetben azonban a gazdasági potenciál nem jelent egyből stratégiai autonómiát. Az EU gazdasági súlya csak akkor válik valódi stratégiai eszközzé, ha azt tudatosan, értékalapú realista módon használja. Vagyis nem pusztán a piac méretéből fakadó „passzív hatalomként”, hanem aktív geopolitikai, geoökonómiai eszközként jelenik meg.
A stratégiai autonómia tehát nem szimplán a közös biztonság és védelempolitika megerősítését, valamint a nagyobb védelmi ráfordításokat jelenti, hanem a gazdasági erő autonóm felhasználásának a képességét is. Utóbbiban jelentős lépések történtek elsősorban a Covid járvány következményei és tanulságait követően, valamint az EU most már nem határolódik el elvi alapon attól, hogy lazítson azon a pénzügyi és fiskális szigoron, amely jellemezte és akár hitelt vegyen fel (lásd: SAFE).
Végezetül azt is fontos hangsúlyozni, hogy az európai stratégiai autonómia nem a NATO kiváltásának eszköze és nem is az Egyesült Államokkal szemben fogalmazódik meg, hanem a transzatlanti együttműködésből fakadó biztonsági garanciák hitelességét növeli, és Európa szempontjából a washingtoni külpolitika kiszámíthatatlanságának következményeinek lehetséges negatív hatásait enyhíti.
Nyitókép forrása: depositphotos.com
