Az új kormány ENSZ-közgyűlési irányelve nyíltan fenyegetésként nevezi meg Oroszország magatartását, ami némileg elválik az elmúlt évek „konnektivitás” politikájától. Tálas Péter egyetemi docens, az NKE Eötvös József Kutatóközpont John Lukacs Intézetének kutatója szerint azonban nem gyökeres irányváltásról, hanem egy régóta halmozódó ellentmondás feloldásáról van szó: a magyar biztonsági érdekek és a Moszkvával fenntartott kapcsolatok sorrendje áll helyre. Tálas Pétert interjúnkban arról is kérdeztük, hogy mekkora szerepe volt ebben a kárpátaljai dróntámadásnak, mennyire tartható fenn hosszú távon az energiafüggőség és a fenyegetésértékelés kettőssége, illetve, hogyan hathat a kormánydöntés Magyarország uniós és NATO-beli mozgásterére.
Az új kormány ENSZ-közgyűlési irányelvében Oroszország magatartását Magyarországra, Európára és a nemzetközi rendre nézve fenyegetésként értékeli. Ön szerint ez mennyiben jelent valódi külpolitikai irányváltást az előző kormány „konnektivitás” politikájához képest, illetve mennyiben tekinthető inkább egy korábban is meglévő álláspont jóval nyíltabb megfogalmazásának?
Én itt egyszerre látok folytonosságot és valódi változást. Folytonosságot azért, mert Magyarország hivatalosan korábban sem ismerte el az orosz területszerzéseket, és elvileg támogatta Ukrajna szuverenitását és területi integritását. A probléma inkább az volt, hogy a gyakorlati külpolitika és a politikai kommunikáció ettől egyre inkább eltávolodott. Én ezt korábban is problematikusnak tartottam. Nem önmagában az Oroszországgal fenntartott kapcsolatokat, hiszen egy külpolitikának természetesen Moszkvával is kapcsolatot kell tartania. A problémát abban láttam, hogy a konnektivitás politikája egy ponton túl már nem növelte, hanem szűkítette Magyarország mozgásterét. Ha egy politika következtében egy ország az EU-ban és részben a NATO-ban is fokozatosan elszigetelődik, akkor fel kell tenni a kérdést, hogy ez még szolgálja-e a nemzeti érdeket. Az új irányelv ezért szerintem több egyszerű kommunikációs változásnál. Az igazán lényeges mondat az, hogy Oroszország magatartása Magyarország számára is fenyegetést jelent. Ez közelebb hozza egymáshoz a magyar fenyegetésértékelést és a szövetségeseinkét. Én tehát nem fogalmaznék úgy, hogy Magyarország „oroszellenessé” vált. Inkább úgy, hogy helyreáll egy korábban megbomlott sorrend: először definiáljuk Magyarország biztonsági és szövetségi érdekeit, és ezekhez igazítjuk az Oroszországgal fenntartott kapcsolatokat – nem pedig fordítva.
Többen a Kárpátalját érő orosz dróntámadást és az azt követő diplomáciai lépéseket tekintik a fordulat egyik közvetlen előzményének. Ön szerint valóban ezek az események állnak a változás hátterében, vagy inkább egy hosszabb ideje érlelődő stratégiai újragondolás eredményét látjuk?
Szerintem nem a kárpátaljai dróntámadás volt. Fontos katalizátor lehetett, de a változás mélyebb okokra vezethető vissza. A kárpátaljai támadásnak természetesen különleges magyar jelentősége van. Amikor a háború közvetlenül a magyar határ közelében, magyarok által is lakott területet érint, az sokkal nehezebbé teszi azt az érvelést, hogy az orosz–ukrán háború lényegében tőlünk távoli konfliktus. De szerintem hosszabb stratégiai újragondolást látunk. Az elmúlt években egyre több bizonyíték gyűlt össze arra, hogy Oroszország és Európa konfliktusa nem kizárólag Ukrajnáról szól. Kiberműveleteket, szabotázsakciókat, dezinformációt, kritikus infrastruktúrával szembeni műveleteket, drón- és légtérincidenseket látunk. Ez már európai biztonsági probléma. Ehhez társul egy másik felismerés. Magyarország földrajzilag, gazdaságilag és mindenekelőtt biztonságpolitikailag az euroatlanti térség része. NATO- és EU-tagként alapvető érdeke, hogy szövetségesei megbízható partnerként tekintsenek rá. Ezért én a kárpátaljai támadást inkább gyorsító eseménynek tekinteném. Láthatóvá tett egy problémát, amely valójában már évek óta létezett.
Magyarország energiaellátása és bizonyos gazdasági kapcsolatai továbbra is jelentős részben Oroszországhoz kötődnek. Hogyan egyeztethető össze ez a helyzet azzal a diplomáciai állásponttal, amely Oroszországot nyíltan fenyegetésként nevezi meg? Fenntartható-e hosszabb távon ez a kettősség?
Ez az egyik legfontosabb kérdés, és ezen a területen az álláspontom lényegében nem változott: Magyarország számára nem az orosz energia jelenléte a fő probléma, hanem a túlzott függőség. Egy kis és nyitott ország számára a diverzifikáció önmagában biztonságpolitikai érték. Minél több beszerzési forrással, útvonallal és beszállítóval rendelkezünk, annál nagyobb a magyar kormány döntési szabadsága. Ezért már korábban is nehezen láttam összeegyeztethetőnek a magyar nemzeti érdekkel azt, hogy az európai biztonsági környezet romlása közben ne csökkentsük, hanem bizonyos területeken növeljük az orosz energia súlyát. Ezt nem ideológiai kérdésként kezelném. Nem azért kell diverzifikálni, mert az energia orosz, hanem azért, mert a túlzott függőség bármely egyetlen külső szereplőtől stratégiai sebezhetőséget jelent – különösen akkor, ha az adott állam katonai és politikai magatartását közben biztonsági fenyegetésként értékeljük. Ráadásul szerintem ezt ma már a magyar társadalomnak az a része is könnyebben érzékeli, amely korábban kevésbé tekintette problémának az orosz kapcsolatokat. Az orosz–ukrán háború, különösen a 2022-ben kibontakozó európai energiaválság tapasztalata világosan megmutatta, hogy az energia nem egyszerűen kereskedelmi áru, hanem geopolitikai nyomásgyakorlás eszközévé is válhat. Ezért sem az orosz energia azonnali kiiktatását tartom reális célnak. A helyes stratégia a folyamatos diverzifikáció, a függőség csökkentése és a magyar választási lehetőségek növelése. Ha röviden kellene összefoglalnom a változás lényegét, úgy fogalmaznék, hogy Magyarországnak nem Oroszország-ellenes külpolitikára van szüksége, hanem Magyarország-központú külpolitikára – és ez azt jelenti, hogy az Oroszországgal fenntartott kapcsolatainkat a magyar biztonsági, energetikai és szövetségi érdekeknek kell alárendelni, nem pedig ezeket az érdekeket az Oroszországgal fenntartott kapcsolatoknak.
A határozat hangsúlyozza az ENSZ-en belüli multilateralizmust és az Ukrajna szuverenitása melletti kiállást. Ön szerint ez milyen következményekkel járhat Magyarország uniós és regionális szerepére nézve? Közeledést jelenthet az EU fősodrához, vagy továbbra is megmaradhatnak az önálló, olykor a többségtől eltérő magyar álláspontok?
Szerintem itt fontos tisztázni egy félreértést: az európai fősodorhoz való közeledés nem jelenti a magyar nemzeti érdekek feladását. Éppen ellenkezőleg. Korábban is azt gondoltam, hogy Magyarország túlzott elszigetelődése rontotta a magyar érdekérvényesítés lehetőségeit. Ha huszonhat másik tagállammal rendszeresen konfliktusba kerülünk alapvető stratégiai kérdésekben, akkor idővel azokban az ügyekben is csökkenhet az érdekérvényesítő képességünk, amelyek Magyarország számára valóban létfontosságúak. A külpolitikában a hitelesség politikai tőke. Ha Magyarország ismét egyértelművé teszi, hogy az alapvető kérdésekben – a határok erőszakos megváltoztatásának elutasításában, Ukrajna szuverenitásában, az ENSZ Alapokmányának tiszteletében és Európa biztonságában – osztja szövetségesei alapvető értékelését, akkor paradox módon nagyobb szabadsága lehet arra, hogy más kérdésekben sajátos magyar álláspontot képviseljen. Én tehát nem azt tartanám célnak, hogy Budapest minden kérdésben igazodjon Brüsszelhez, Berlinhez vagy Varsóhoz. A cél az lenne, hogy Magyarország kiszámítható szövetséges és közben határozott érdekérvényesítő legyen. A kettő nem zárja ki egymást. Sőt, szerintem tartósan csak együtt működik.
Hogyan értékeli ezt a változást Magyarország NATO-n belüli pozíciója szempontjából? Növelheti-e az ország hitelességét és mozgásterét a szövetségen belül, illetve milyen biztonságpolitikai következményei lehetnek egy egyértelműbb oroszellenes álláspontnak?
Itt talán még világosabb a helyzet. Magyarország katonailag korábban sem lépett ki a NATO együttműködéséből. Részt vett a közös védelemben, növelte védelmi kiadásait, magyar katonák teljesítettek szövetségi feladatokat. A probléma elsősorban a politikai-stratégiai szinten jelentkezett. Nehéz ugyanis hosszú távon olyan helyzetet fenntartani, amelyben egy katonai szövetség legfontosabb fenyegetéséről a tagállamok túlnyomó többsége hasonlóan gondolkodik, miközben az egyik tagállam politikai kommunikációja ettől lényegesen eltér. Az új megközelítés ezt az ellentmondást csökkentheti. Ez növelheti Magyarország hitelességét, és a hitelesség a NATO-ban nem elvont erkölcsi kategória: ugyanis információhoz, befolyáshoz, konzultációhoz és végső soron érdekérvényesítési képességhez kapcsolódik. Ugyanakkor itt sem használnám az „oroszellenes fordulat” kifejezést. Magyarországnak nem érdeke az Oroszországgal való szükségtelen konfrontáció. Az érdeke az, hogy világosan jelezze: saját biztonságát a NATO keretei között garantálja, szövetségi kötelezettségei nem képezik alku tárgyát, ugyanakkor ahol lehetséges és értelmes, fenntartja a diplomáciai kommunikációt Moszkvával. Az elrettentés és a párbeszéd nem egymás ellentétei. A jó biztonságpolitika mindkettőre képes.
Ön szerint milyen nemzetközi folyamatok kényszerítették ki leginkább ezt a korrekciót, és tekinthető-e ez elkerülhetetlen alkalmazkodásnak a jelenlegi geopolitikai helyzetben?
Szerintem itt nem egyetlen eseményt, hanem több folyamat összeadódását kell látni. Az első, hogy az orosz–ukrán háború tartós konfliktussá vált. A második, hogy az orosz–nyugati konfrontáció egyre kevésbé korlátozódik Ukrajna területére. A harmadik az európai biztonsági környezet romlása és a hibrid fenyegetések erősödése. A negyedik az Egyesült Államok európai szerepvállalásának változása, amely Európát nagyobb önálló védelmi erőfeszítésre kényszeríti. Az ötödik pedig Magyarország saját földrajzi helyzete: egy háborúban álló ország szomszédja vagyunk. Ezért ezt a korrekciót jelentős részben elkerülhetetlennek tartom. Sőt, bizonyos értelemben inkább az a kérdés, hogy miért csak most következett be. Én ugyanis már korábban sem tartottam hosszú távon fenntarthatónak azt a politikát, amely Magyarország gazdasági kapcsolatait Oroszországgal úgy próbálta megőrizni vagy bővíteni, hogy közben ennek szövetségpolitikai költségei egyre nagyobbak lettek. Ugyancsak hibásnak tartottam azt a politikai kommunikációt, amelyben időnként az a különös helyzet alakult ki, hogy az agressziót elszenvedő Ukrajna a magyar közbeszédben szinte nagyobb ellenfélként jelent meg, mint az agressziót elkövető Oroszország. Ez stratégiailag nehezen volt tartható. A mostani korrekciót ezért nem elsősorban ideológiai fordulatként értelmezem. Sokkal inkább annak felismeréseként, hogy Magyarország földrajza, szövetségi rendszere és hosszú távú biztonsági érdekei kijelölik külpolitikánk alapvető kereteit.
Nyitókép forrása: tom.griger / depositphotos.com
