Zahorán Csaba történész a román–magyar szakmai dialógus lehetőségeiről és korlátairól
A Román–Magyar Történész Vegyes Bizottság idén Déván tartotta XXVII. ülését, ahol az erőszak közép-európai történeti kérdései mellett a két történetírás viszonyáról, a vitás témák kezeléséről és az együttműködés jövőjéről is szó esett. Zahorán Csaba, az NKE EJKK Közép-Európa Kutatóintézetének tudományos munkatársa az ülésen a közös magyar–román történelemkönyvek lehetőségét járta körül – a magyar–szlovák előzmény tanulságain keresztül. Interjúnkban a nézetkülönbségek mélységéről, a fiatalabb román történészgeneráció szemléletváltásáról és arról kérdeztük, valóban van-e értelme az intézményes keretek között zajló párbeszédnek.
Idén Déván, a Román–Magyar Történész Vegyes Bizottság ülésén a megbeszélés egyik fókusza az erőszak közép-európai története volt. Miért éppen e téma vált időszerűvé, illetve általában milyen szempontok alapján szokták meghatározni az ülések fókuszát? Hogyan kapcsolódott ehhez az ön előadása?
A vegyes bizottság kétévente ül össze, váltakozva Magyarországon és Romániában (múltkor Miskolcon találkoztunk, azelőtt pedig Aradon), és általában a „vendég” fél javasolja az aktuális témát. Ez többnyire valamilyen nagyobb, átfogó kérdéskör – hogy minél több történész bekapcsolódhasson. A magyar fél most az erőszak témájával állt elő, a román pedig elfogadta. De ez természetesen nem jelenti azt, hogy csak erre a kérdésre koncentráltunk, sőt számos előadásnak kifejezetten „békés” témája volt. Például Benei Bernadett és Tóth Gergely koraújkori románság-reprezentációkról beszéltek, azaz, hogy miképp jelentek meg a románok bizonyos XVIII. századi magyarországi forrásokban, Vasile Pușcaș a közép- és kelet-európai rendszerváltások előtti geopolitikai helyzetet elemezte, miközben volt még szó mágiáról, neoabszolutizmusról, parasztfelkelésekről, 1848–1849-ről stb. Annak ellenére, hogy a magyar–román konfliktusok engem is foglalkoztatnak (lásd pl.: „Románüldözés a Székelyföldön?” vagy: „Land of peaceful separatists”), mivel meg szeretném érteni, miért és hogyan fajulnak el az interetnikus ellentétek – és hogy lehet ezt megakadályozni –, most mégis inkább az úgynevezett „közös tankönyvek” kérdéskörét választottam. Ez jóval szelídebb témának tűnik, az is, de közvetve szintén kapcsolódik az erőszakhoz. Hiszen a tankönyvek által konstruált és közvetített nemzetképek és sztereotípiák hozzájárulnak „a másikról” alkotott véleményünk, a hozzá való viszonyulásunk alakulásához. Így egyáltalán nem mindegy, hogy például a magyar történelemtankönyvekben milyen módon mutatják be az 1848–1849-es erdélyi konfliktusokat vagy a románokban a második bécsi döntést és következményeit, a világháborúkat és hasonló eseményeket, hogy csak néhány példát említsek. Mivel egy ideje felvetődött egy olyan magyar–román kiadvány terve, amelyben a két ország történészei együtt dolgoznák fel a közös múltat, és amely segíthetne is tisztázni pár régóta vitatott kérdést, ezért azt gondoltam, hogy talán érdemes lenne bemutatni a Magyar–Szlovák Történész Vegyes Bizottság egyik korábbi projektjét, amely pont erre tett kísérletet. A 2000-2010-es évek fordulóján a magyar és szlovák kollégák rengeteg energiát fektettek bele egy „közös történelemtankönyv” (valójában segédkönyv) megírásába, amely azonban végül sajnos nem jelent meg, pedig született egy egészen különleges és színvonalas kézirat. Ezt akkoriban én is olvastam, és máig foglalkoztat ez az egész bonyolult és ellentmondásos történet, amelynek a tanulságaira is ki akartam térni a vegyes bizottság dévai ülésén.
A vegyes bizottság ülésezése Déván.
A fénykép forrása: Facebook / Ovid Densușianu Megyei Könyvtár, Déva
Nagy Levente a párbeszéd fenntartását hangsúlyozta az egyetértés kikényszerítése helyett. Ön szerint melyek azok a történeti kérdések, amelyekben ma a legnagyobb a szakadék a két történetírás között – és hol látja a közeledés lehetőségét?
Magyar–román viszonylatban valóban meglehetősen sok az eltérően – gyakran teljesen másképp – értelmezett történelmi jelenség vagy folyamat. Közismert, hogy a két „nemzeti történetírás” – vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy a két „nemzeti fősodor”, hiszen mind a magyar, mind a román történettudomány számos irányzatra és iskolára tagolható, amelyek akár a nemzeti törésvonalakon keresztül is közelíthetnek egymáshoz – már a „kezdeteket” is másképp látja. Az erdélyi román etnogenezis és a kontinuitás kérdését a magyar történészek többsége vitatja, mint ahogy az Erdélyi Fejedelemséget sem igazán tartja a „román országnak”. A premodern kori Erdély jellegével kapcsolatos nézetkülönbséghez hasonló – vagy talán még nagyobb – viták övezik a modern nemzetek létrejötte utáni korszakok megítélését is. Főleg a nemzeti és nemzetiségi kérdés értelmezésében meghatározó a nemzeti optika és elfogultság. Így nem meglepő, hogy sok a különbség az 1848–1849-es események, a dualizmus, az első világháború és „Trianon” vagy a két világháború közötti időszak kapcsán, majd folytathatnánk az 1940–1944 közötti „kis magyar világgal”, a „Magyar Autonóm Tartománnyal”, a Ceaușescu-korszakkal, egészen napjainkig. Egy „közös történelemkönyv” pont ezekre a vitás kérdésekre koncentrálhatna, mégpedig nemcsak magukra a konkrét eseményekre és folyamatokra, hanem elemezhetné az eltérő nemzeti értelmezéseket is, feltárva a nemzeti történelemszemlélet működését és torzításait.
Az Erdélyi Fejedelemség mint a „három román ország egyike” egy 2018-as kiadású „Románia képes történelme” című könyvben. Fotó: Zahorán Csaba
A szakmai vitákban egyébként nem is lehet kikényszeríteni az egyetértést, semmilyen ideológiai alapon. Úgy gondolom, hogy a követendő út a folyamatos szakmai vitákon, egyeztetéseken, véleménycseréken keresztül vezet. Így végül még az említett bonyolult kérdésekben is közeledhetnek egymáshoz – legalábbis lassan-lassan – az álláspontok. Ezt jól mutatja az egyik román kolléga, Iosif Marin Balog dévai előadása is, aki újra rámutatott az 1848-49-es erdélyi harcokban a „magyarok által megölt 40000 román” mítoszának tarthatatlanságára. Pedig ez a szám máig elég erősen benne van a román történeti tudatban. De még a román nemzeti identitás egyik alapdogmáját, a dák–római szintézist és kontinuitást is egyre több román szakember kérdőjelezi meg, ahogy arról T. Szabó Csaba is beszámolt egy tanulmányában, szóval talán mégsem olyan mély az a szakadék. Ugyanakkor az is igaz, hogy a szakemberek közötti véleménykülönbségek könnyebben kezelhetők a szakmai párbeszéd által. Jóval nagyobb akadályt látok a két „történeti tudat” merevségében, a szívósan továbbélő, sokak által tudatosan vagy akár tudatlanságból táplált történeti mítoszokban. A magyar és a román történeti tudat akár csak kismértékű módosítása – mondjuk egymáshoz való közelítése – ezért igazi hosszútávfutásnak ígérkezik. Mindazonáltal szerintem ebben is az együttműködés, a közös munka a legjobb módszer, nekem legalábbis ez a személyes tapasztalatom. A maga módján a vegyes bizottság is ezt valósítja meg, és ez lenne a célja a tervezett „közös történelemkönyvnek” is, amely kapcsán idén már konkrétabb egyeztetésekre is sor került.
Több megszólaló is utalt rá, hogy a fiatalabb román történészgeneráció nyitottabb, forrásorientáltabb szemlélettel közelít a vitás kérdésekhez. Az ön tapasztalatai is megerősítik ezt a képet – ha igen, minek tulajdonítja ezt a változást?
Az újabb nemzedékek iránt mindig nagy reménységeket táplálnak az előzők, de ez nem mindig jelent változást is. Hiszen a történészek egy része az aktuális trendek folytatásában érdekelt, és nem mindenki örül az új megközelítéseknek. Romániában viszont komoly változásokat generált Lucian Boia és tanítványainak fellépése már az 1990-es években, Sorin Mitu és kollégáinak a munkája vagy a Nyugaton, illetve a CEU-n tanult, ott dolgozó szakemberek (pl. Constantin Iordachi, Răzvan Pârâianu) ténykedése. Mindennek fokozatosan sikerült megtörnie a nemzeti-nacionalista történetírás romániai hegemóniáját. A CEU egyébként is egy kivételes műhelyként működött, ahol – többek közt – találkozhattak és együtt dolgozhattak a román és magyar szakemberek, kilépve a nemzeti történetírások korlátai közül. Nagyon sok előremutató projekt kötődik hozzájuk (pl.: a „Nation-Building and Contested Identities” vagy a „Hungary and Romania Beyond National Narratives” című kötetek), de természetesen nemcsak a CEU-n, hanem máshol is folyt, folyik ez a munka, Romániában és Magyarországon egyaránt. Az újabb elméletek alkalmazása, a hagyományos „nemzeti sorskérdések” mellett a társadalom- és mikrotörténelem és más kérdések (pl. környezettörténet) felé való nyitás és alapvetően a társadalomtörténeti szemlélet térhódítása a „nemzeti fősodrokban” és mellettük mind olyan jelenségek, amelyek megkönnyíthetik a nacionalizmus dogmái által szabályozott nagy nemzeti narratívák lebontását vagy legalábbis finomítását.
Köő Artúr szerint az intézményes keretek között zajló együttműködés eleddig nem hozott áttörő eredményt, ezért nagyobb teret kellene adni a nyilvános, akár közösségi médián zajló vitáknak. Ön hogyan látja: mi az akadémiai párbeszéd hozzáadott értéke – és van-e helye a tudományos diskurzusnak a nyilvánosabb platformokon is?
Egyet kell értenem Köő Artúrral abban, hogy a vegyes bizottság keretei közötti együttműködés hatása sajnos nem annyira látványos. Ami van, az is inkább csak a szakmai közegben érezhető. Az információs forradalom viszonyai között – és nyilván saját hiányosságaink miatt is – a szélesebb nyilvánosságot sem sikerül kellőképpen elérni. Persze nem is mindig az „áttörő” és azonnali eredmények jelentik a célt, a vegyes bizottság sem feltétlenül erre törekszik, ténykedését pedig sokkal inkább jellemzi a „történészi aprómunka”, a már említett „hosszútávfutás”, valamint a személyes-intézményi kapcsolatok folyamatos fenntartása. De ez mégis komoly kihívás, és szerintem is jobban kellene törekedni a népszerűsítésre, „ismeretbővítésre”, a még aktívabb párbeszédre és a médiában való jelenlét fokozására. Mert tényleg jobb lenne, ha például Ábrahám Barna, Nagy Levente vagy Remus Câmpeanu munkáját, a konferenciákon zajló vitákat a szakmán kívül is többen ismernék. A „közös történelemkönyv” ebből a szempontból is szintlépést jelenthetne. Szélesebb körben terjedhetnének a két történettudományban folyó kutatások új eredményei, a nyilvánosság jobban megismerkedhetne a munkánkkal, mégpedig befogadhatóbb „emészthetőbb” formában, mint a megszokott szaktanulmányok esetében. Viszont az is igaz, hogy mindehhez több támogatásra lenne szükség, és nem csak az anyagiakra gondolok, hanem emberi kapacitásra is. A folyamatos és hatékony kommunikáció ugyanis rengeteg energiát igényel, ami aztán máshonnan hiányzik – ha a kutatók végzik, akkor ez pont az érdemi kutatómunkától vagy írástól veszi el az időt.
Magyar és román történészek a szacsali (Săcel) Nopcsa-kastély előtt.
A fénykép forrása: Facebook / Ovid Densușianu Megyei Könyvtár, Déva
Ugyanakkor a kolléga nyitott kapukat dönget, mivel az „intézményes kereteken kívüli” lehetőségek eddig is megvoltak, a tér is adott. Ha tehát van ötlet és vannak megfelelő emberek, partnerek, akkor rá lehet erősíteni a párbeszédre, létrehozva internetes és egyéb fórumokat, lehet pályázni, akár „kívülálló civilek” bevonásával is. Ez egyébként működik is, vannak „alulről jövő” kezdeményezések, a múltból is számtalan példa sorolható. Magyar–román viszonylatban például az egykori Provincia körüli társaság, a Maghiaromania-blog, a Corbii Albi vagy a közép-európai együttműködésre koncentráló Terra Recognita Alapítvány magyar–szlovák projektjei („Meghasadt múlt”, „Az ismeretlen szomszéd” stb.). De tény, hogy mindent lehetne erősíteni, javítani. Azzal is számolni kell azonban, hogy a nyilvánosság érdeklődését roppant nehéz felkelteni, még nehezebb fenntartani. Ráadásul a „bombasztikus nagyotmondásokkal” nehezen tudják felvenni a versenyt a „kevésbé izgalmas” témák, a tárgyilagos, száraznak tűnő szakmai okfejtések, illetve a jelenségek komplexitását hangsúlyozó „egyrészt-másrészt érvelések”. Részben ezzel is magyarázható, hogy még az olyan kiemelkedő fontosságú együttműködések, mint például a CEU-hoz kapcsolódó említett könyvek vagy Egry Gábor NEPOSTRANS-projektje, sem eléggé ismertek a magyar nyilvánosságban, hiába értékelik őket – méltán – nagyra szakmai és nemzetközi szinten is. Az is igaz, hogy a történész szakma is hajlamos befelé fordulni, figyelmen kívül hagyva a „kívülről jövő” kezdeményezéseket. Ezt bizonyos mértékben a Terra Recognita Alapítvány projektjei kapcsán is megtapasztaltuk a kollégáimmal, de említhetném például Jozef Hajko szlovák újságíró és politikus könyvét a magyar–szlovák történelemről, amelyre nem igazán reagált a szlovák szakmai közeg. Ennek az egyik oka talán épp az volt, hogy a szerző nem történész, hiányzik a „beágyazottsága”. De az akadémiai párbeszédben talán több teret kaphatnának a kisebbségi közegben működő szakmai műhelyek is, mint például a kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetem vagy a Sapientia Egyetem, az erdélyi intézetek, hiszen ott megvan a szükséges szak-, nyelv- és helyismeret is, sok történész és társadalomtudós tanul és dolgozik ott, szóval van mire alapozni.
A saját kutatásaiban foglalkozott az erdélyi városok „nemzetiesítésének” diskurzusával és a magyar–román emlékezetpolitika összehasonlításával is. Ezek a témák mennyiben formálják azt, ahogyan a bizottság munkájához vagy a román–magyar történészdialógus egészéhez viszonyul?
Először is mindig örülök, amikor meghallgathatom mások előadásait ezekben a témákban – mint például Florin Abrahamét vagy Ábrahám Barnáét az előző üléseken. Örülök a konstruktív kritikáknak és hasznos észrevételeknek is, amelyeket ezeken a konferenciákon kapok. Ami pedig különösen jó, az az, hogy személyesen is megtapasztalhattam a jó kollegiális, nemritkán kifejezetten baráti viszonyt. A vegyes bizottság találkozói mindenesetre bebizonyították számomra, hogy magyar–román viszonylatban is lehet tárgyilagos és inspiráló eszmecserét folytatni, szakmai szempontok alapján megvitatni akár „nemzeti szempontból” is érzékeny témákat (a szlovák–magyar viszonylatról már korábban is voltak pozitív tapasztalataim). Márpedig a „városok nemzetiesítése” (magyarosítása / magyarosodása és románosítása / románosodása), illetve a centenáriumi emlékezetpolitikák is elég kényes témáknak számítanak – nem is tagadom, hogy nem volt bennem egy kis feszültség az előadásaim előtt –, mégsem volt részem elutasításban vagy negatív reakciókban. Ez kétségkívül tovább növelte a párbeszéd intézményes kereteibe vetett bizalmamat, és hogy továbbra is azt gondolom, hogy minden esetleges nehézkesség és lassúság ellenére igenis van perspektívája a történelmi kérdések közös megvitatásának.
Nyitóképen: a vegyes bizottság ülésezése Déván, a nyitókép forrása: Facebook / Ovid Densușianu Megyei Könyvtár, Déva
