A döntéshozatal művészete és tudománya
A modern hadviselés és a tisztképzés egyik legizgalmasabb, egyben leginkább félreértett területe a hadijátszás, amely az elmúlt évtizedben globálisan és hazánkban is látványos megújuláson ment keresztül. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző Karán (NKE HHK) zajló innovációs folyamatok egyik motorjával, Harangi-Tóth Zoltán őrnaggyal, az Összfegyvernemi Harcászati Tanszék egyetemi adjunktusával beszélgettünk a módszertan tudományos hátteréről, a NATO-ban szerzett tapasztalatairól és az újonnan létrehozott kutatóműhely jövőbeli feladatairól.
Az utóbbi időben egyre többet hallani a hadijátszásról egyetemi berkekben. Miért volt szükség arra, hogy idén júniusban külön kutatóműhely alakuljon erre a területre?
Valóban mérföldkőhöz érkeztünk, hiszen június 4-én az egyetem rektora aláírta a Hadijátékos, Innovációs és Módszertani Kutatóműhely alapító okiratát. Ez az intézményi háttér elengedhetetlen ahhoz, hogy a hadijátszást ne csak gyakoroljuk, hanem tudományosan is megalapozzuk Magyarországon. A kutatóműhely egyik elsődleges feladata éppen az lesz, hogy kidolgozza azokat a magyar nyelvű fogalmakat és alapdokumentumokat, amelyeket aztán az oktatásban és a tudományos életben is egységesen használhatunk, hiszen jelenleg a hazai szakirodalom ezen a téren még hiányos. Egyébként a kifejezés legutolsó hivatalos magyar fogalom meghatározása még a Hadtudományi Lexikon kék kiadásában szerepelt, ami mára elavult, hiszen a nemzetközi térben, különösen a NATO-ban, sokkal tágabb értelmezések születtek. A fogalomtáron túl fontos cél, hogy a kutatóműhely olyan egyedi hadijáték-modelleket fejlesszen, amelyek specifikus oktatási, vagy elemzési igényeket fognak tudni kiszolgálni. Erre példa a napokban Cipruson sikerrel alkalmazott, stratégiai előrelátást segítő dilemmaelemzési modellünk is, amely nemzetközi szinten is elismertté tette a magyar innovációt. A műhely törekszik arra is, hogy a legmodernebb technológiákat (pl. MI, 3D nyomtatás) integrálja a képzésbe, de szigorúan az emberi döntéshozatal támogatásának rendelve alá azokat.
Ha már a fogalmaknál tartunk, hogyan definiálná a hadijátszást tudományos szempontból? Sokan talán csak a társasjátékokra gondolnak a szó hallatán.
Ez a legnagyobb kihívás, amivel szembe kell néznünk, hiszen a „hadi” és a „játék” szavak párosításáról már a korai időben is megjegyezték a porosz tábornokok, hogy sokakban komolytalanságot sugall. Én magam jobban szeretem a hadijátszás kifejezést használni, mert ez a módszertant jelöli, míg a hadijáték magát az eszközt. Tudományos szempontból ez egy olyan narratívavezérelt tevékenység, amely egy adott szituációból, szereplőkből és azok motivációiból indul ki. A központi eleme egy olyan hadviselési modell, amelyben az emberi döntéshozatal áll a fókuszban: a döntéseink hatással vannak másokra, az ő lépéseik pedig visszahatnak ránk. Ez egy úgynevezett „safe to fail”, azaz biztonságos, hibázásra alkalmas környezet, ahol a résztvevők következmények nélkül próbálhatnak ki különböző stratégiákat, hiszen egy elhibázott döntés itt nem jár valódi csapatmozgásokkal vagy politikai és személyes presztízsveszteséggel.
A hadijátszásnak komoly történelmi gyökerei vannak, különösen a porosz katonai hagyományokban. Hogyan fejlődött ez a módszertan a XIX. századtól napjainkig?
A modern hadijátszás alapjait valóban Poroszországban fektették le 1824-ben, von Reisswitz „Kriegsspiel”-jével. Kezdetben ez rendkívül bonyolult, táblázatokkal és dobókockákkal szabályozott rendszer volt, aminek célja a matematikai pontosságú eredmények kinyerése volt. Később azonban rájöttek, hogy a harctéri tapasztalat és az emberi tényező fontosabb a merev szabályoknál, így megjelent a szabad döntéshozatali „Kriegsspiel”, ahol már tapasztalt döntőbírók váltották fel a táblázatokat. Ez a fejlődési ív vezetett el a mai napig, ahol bár a technológia – például a 3D nyomtatás vagy a digitális térképek – sokat segít az előkészítésben, az alapelv változatlan marad: a parancsnoknak kreatív környezetben, időnyomás alatt kell döntést hoznia.
Ön egy évet töltött a NATO Joint Warfare Centerben, Stavangerben. Milyen tapasztalatokat hozott haza? Hogyan látja a nemzetközi trendeket?
A NATO-ban a hadijátszás 2014 után indult igazán fejlődésnek, amit Robert O. Work, amerikai védelmi miniszter-helyettes memoranduma és a nagyhatalmi versengés visszatérése katalizált. Stavangerben tervezőként és technikai tanácsadóként láttam bele abba, hogyan készítenek elő és vezetnek le professzionális játékokat akár négycsillagos parancsnokságok számára is. Ott tanultam meg, hogy a hadijátszás önmagában nem validálásra, hanem tervek tesztelésére, dilemmák elemzésére és a következmények feltárására való. A NATO-ban sokkal nagyobb a nyitottság ezen módszertan iránt, mert rájöttek, hogy a szenzitív kulturális vagy politikai kérdéseket sokkal könnyebb egy szimulált, játékos környezetben feloldani, mint egy merev értekezleten.
Ön nemzetközi szinten is komoly sikereket ért el az újonnan továbbfejlesztett módszertannal. Nemrég Cipruson, az Európai Biztonsági és Védelmi Akadémia (ESDC) képzésén vezette be az uniós döntéshozókat a stratégiai tervezésbe. Hogyan fogadták a magyar innovációt?
A limassoli eseményen tábornokok, nagykövetek és uniós diplomaták vettek részt, akiket a 2050-ig terjedő biztonság- és védelempolitikai tervezés rejtelmeibe vezettem be egy intenzív, másfél napos stratégiai hadijáték keretében. Az ESDC kifejezetten azért kért fel minket, mert felfigyeltek a kutatóműhelyünk által továbbfejlesztett dilemmaelemzési modellre. A legnagyobb újdonság az volt, hogy a résztvevőknek olyan húsbavágó kérdésekben, mint a közös európai hadsereg vagy a NATO jövője, egyértelmű igen vagy nem válaszokkal kellett dönteniük. Ez szokatlanul őszinte és dinamikus vitákat generált, és a program végén a résztvevők tízből átlagosan 7,5 pont feletti minősítést adtak a magyar módszertannak. Az elismerés nemcsak nekem, hanem az NKE HHK nemzetközi megítélésének is sokat jelentett.
Korábban említette a „safe to fail” környezetet. Ez hogyan valósul meg a gyakorlatban egy olyan hierarchikus szervezetben, mint a hadsereg, és hogyan az NKE HHK oktatásában a különböző szinteken?
A kérdés első felére válaszolva: ez egy komoly kulturális kihívás. Valódi kísérletezés csak akkor lehetséges, ha az elöljáró jelenléte nem korlátozza a kreativitást. Volt olyan minisztériumi hadijátékunk, ahol a civilek jelezték: feszélyezi őket a katonák egyenruhája és rendfokozata, így legközelebb „buisness casual” öltözetet kért a szervező mindenkitől a semleges környezet érdekében. Az elöljáróknak el kell fogadniuk, hogy egy professzionális játék eredménye akkor is értékes, ha az nem azt az eredményt hozza, amit ők látni szerettek volna. A hadijátékban egyébként csalás is előfordulhat, ha valaki mindenáron nyerni akar, de a moderátor feladata éppen az, hogy mederben tartsa a folyamatot és megvédje a szakmai integritást. Az alapképzésben a tisztjelölteknél a cél a döntési magabiztosság növelése és a váratlan helyzetekben fellépő blokk, a paralízis elkerülése. Azt akarjuk, hogy megszokják: dönteniük kell, és a döntéseiknek görgetett hatása lesz a későbbi körökben. A törzstiszti képzésben már specifikusabb témákra, például a reziliencia vizsgálatára koncentrálunk, míg a vezérkari szinten a stratégiai környezet elemzése, a nemzetközi szereplők motivációinak feltárása a cél. Itt már nem a lőszerszag a lényeg, hanem az, hogy a résztvevők beleégessék az izommemóriájukba a komplex összefüggések felismerését. Abiztonságpolitikai elemzők tekintetében a konfliktusanalógiák felismerésére és a mintázatok azonosítására kell koncentrálni, amely könnyebbé teheti számukra a jövőbeli válságok előrejelzését.
Manapság mindent átsző a mesterséges intelligencia (MI). Van még helye az embernek a hadijátékokban?
A MI kiváló eszköz lehet bizonyos folyamatok, például az ellenerő szimulálásának vagy a lexikális adatok kigyűjtésének tehermentesítésére. Ugyanakkor veszélyes is lehet, ha túl sok mindent szervezünk ki neki, mert például elveszíthetjük a piros fejjel gondolkodni képes Red Cell szakértőket és a felkészítésük lehetőségét is. Személyes meggyőződésem, hogy ha az emberi tudást és a döntéshozó képességet kiszervezzük az algoritmusoknak, olyan kompetenciákat veszítünk el, amelyeket generációkba telhet visszaépíteni. A MI nem alkalmas a valódi, minőségi emberi döntéshozatal pótlására, nem képes kontextusba helyezni a döntéseket vagy minőségi, erkölcsi alapú válaszokat adni bonyolult dilemmákra, de segíthet abban, hogy a résztvevők ezekre az érdemi kérdésekre koncentrálhassanak.
Milyen gyakorlati akadályokkal kell szembenéznie egy hadijáték-fejlesztőnek ma Magyarországon?
Rendszerünk sajnos még nem kompatibilis a hadijátszás kreatív és projektalapú természetével. Nehéz elmagyarázni a gazdasági hivatalnak, hogy miért van szükségem százas tételben színes fakockákra, dobókockákra vagy habkartonra egy kutatáshoz vagy oktatáshoz. Ez nem a klasszikus „8-tól 4-ig” munka; egy-egy játék előkészítése hetekig tartó, éjjel-nappali intenzív szellemi és fizikai megterhelést jelent. Ráadásul nincs megfelelő raktározási vagy infrastrukturális háttér sem, gyakran saját hátizsákommal és térképhengeremmel küzdöm végig magam a tömegközlekedésen, hogy eljussak az órára. Ezen a téren is szemléletváltásra van szükség: el kell fogadni, hogy ez egy interaktív, mentoráláson alapuló oktatási forma, aminek az anyagigénye nem váltható ki egy egyszerű pendrive-n hordozott PowerPoint prezentációval.
Végezetül, mi a legfontosabb üzenete a hadijátszással kapcsolatban azoknak, akik még szkeptikusak?
Az, hogy a hadijátszás nem egy egyszemélyes show. Bár sokan azt hiszik, hogy minden játékot egymagam meg tudok csinálni, ez tévhit; minden komoly eredmény mögött egy stáb és komoly szakmai bedolgozás áll. A legfontosabb pedig a bizalom és a kultúra megteremtése: el kell fogadni, hogy egy professzionálisan megtervezett, szakértők meghívásával lejátszott és levezetett hadijáték eredménye akkor is értékes (sőt érvényes), ha az nem azt mutatja, amit a megrendelő elvárt vagy látni szeretett volna. Csak egy ilyen nyitott, kísérletező környezetben tudunk valódi válaszokat kapni korunk biztonságpolitikai kihívásaira.
