Vajon elkerülhető lett volna a magyar történelem legnagyobb tragédiája? Négyesi Lajos ezredes, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar egyetemi docense rávilágít: Mohács sorsa valójában egy 1520-as elszalasztott békeajánlattal és egy fegyelmezetlen, „szabadidős portyának” indult rohammal pecsételődött meg. Interjúnkban a hadtörténész új régészeti bizonyítékokkal cáfolja a szabályos csata mítoszát, illetve bemutatja, miért kellene az ott elesetteket Európa és a kereszténység közös mártírjaiként tisztelnünk.
Legutóbb a Brigetio Látogatóközpontban tartott előadást a mohácsi csatáról, akkor azt mondta, hogy körülbelül 200 éve „nyúzzuk” a mohácsi csata kérdését, mégis máig egymásnak ellentmondó rekonstrukciók léteznek. Miért ilyen nehéz ma is pontos képet alkotni erről az ütközetről?
A nehézség gyökere abban rejlik, hogy közvetlenül a csata után mindkét fél abban volt érdekelt, hogy egy szabályos, tervezett ütközet képét vázolja fel. A magyar oldalnak szüksége volt arra a narratívára, hogy a sereg hősiesen küzdött és egy kidolgozott terv szerint rohamozott, a vereséget pedig csak a rejtett török ágyúknak tulajdonították, hogy megmagyarázzák a kudarcot. Valójában azonban a magyar tevékenység augusztus 29-én nem előre megfontolt stratégia volt, hanem ad-hoc ötleten alapuló vállalkozás, amit politikai okokból nem lehetett nyíltan bevallani. Ez a kettősség – a valóság és az utólag kreált „szabályos csata” képe – okozza a mai napig tartó tudományos megosztottságot.
Az előadásában kiemelte, hogy még a török krónikások, például Ibrahim Pecsevi is hazugságokat és ellentmondásokat említettek a mohácsi csata leírásaiban. Mit árul el ez számunkra a győztes fél saját beszámolóiról?
A török beszámolók ellentmondásai rávilágítanak arra, hogy az Oszmán Birodalom inkább autokrácia a hivatalos narratíva kötelező volt, de a „szemfüles” krónikások apró pletykákkal vagy anekdotákkal mégis jelezték a valóságot. A hivatalos török győzelmi jelentések, amelyeket csak hetekkel később állítottak össze Budán, szintén a szultáni hadvezetés hibáit próbálták elfedni, például azt, hogy Ibrahim pasa magára hagyta a ruméliai hadtestet a magyar támadás idején. Az olyan leírások, mint Pecsevié, burkoltan elárulják, hogy a szultán valójában tanácstalan volt a csata előtt és nem létezett zseniális török haditerv; a török győzelmet inkább a magyar vezetés hibái és a véletlenszerű események hozták meg.
A közvéleményben élő kép szerint a magyar lovasság vakmerően nekirontott a török ágyúknak. Ön szerint ez a kép mennyire távol áll a valóságtól, és milyen volt a magyar sereg valós hadrendszere és szándéka a csata előtt?
Ez a kép jelentősen eltér a valóságtól. A magyar sereg eredetileg védelmi harcra készült fel egy jól átgondolt, kétlépcsős csatarendben, ahol az ágyúk és a gyalogság fedezte volna a visszavonuló lovasságot. A csata valójában akkor kezdődött, amikor Tomori – látva, hogy a törökök három kilométerre táborozni kezdenek – rábeszélte a királyt egy tábor elleni támadásra, amit egyfajta „szabadidős tevékenységként”, fosztogatási lehetőségként tálalt. Ez tehát nem egy megtervezett összhaderőnemi roham volt az ágyúk ellen, hanem a harcrend felbomlásához vezető akció: a lovasság elvált a gyalogságtól, a fősereg pedig irányítás nélkül maradt a síkon, miközben a vezérkar a török tábort fosztogatta.
Meglepő volt hallani, hogy a törökök maguk sem akartak feltétlenül csatát 1526. augusztus 29-én, és még a csata előtt is tanácskoztak. Mit árul ez el a török hadvezetés állapotáról és a magyar sereg erejéről?
Ez azt bizonyítja, hogy a törökök tartottak a magyar sereg erejétől és a szilárdnak tűnő védelmi állásoktól. Mivel nem tudtak kitalálni semmilyen „furfangot” vagy hadicselt, amivel kimozdíthatták volna a magyarokat az előnyös pozícióikból, a török hadvezetés tanácstalan volt, inkább a táborverés mellett döntöttek augusztus 29-én. Az ellátási nehézségek és a bizonytalanság miatt Ibrahim pasa és a szultán sem erőltette aznap a döntő összecsapást; a harcot végül a magyarok kezdeményezték, váratlanul érve a készületlen török egységeket.
Több éven keresztül folytatott terepkutatásokat a lehetséges csatahelyszíneken. Milyen leleteket talált és milyen következtetésekre jutott a terepviszonyok alapján a hagyományos csatatér-azonosítással kapcsolatban?
A terepvizsgálatok során Majs környékén kerültek elő döntő bizonyítékok: nyílhegyek, puskagolyók és harci csákány, lándzsahegy stb. A török táborverés következménye volt, hogy a török seregnek égető szüksége volt vízre, amit a Majs melletti Malomárok patak biztosított, míg a korábban feltételezett táborhelyen Majstól délre csak néhány kút volt. Ez megerősíti, hogy a törökök Majsnál kezdtek táborozni, itt érte őket a magyar támadás is.
Lehetséges, hogy a mohácsi csata nem ott zajlott, ahol azt évszázadokon keresztül hittük? Mennyire változtathatja meg ez a történelmi narratívát?
Igen, a kutatások szerint az ütközet súlypontja eltolódott: nem egyetlen nagy mezőn, hanem több helyszínen zajlottak az események. Ez alapjaiban bontja le a „szabályos csata” mítoszát. A narratíva így egy három részre szakadt eseménysort mutat: a magyar jobb szárny támadása a majsi török tábor ellen, az akindzsik betörése a magyar táborba és a magyar bal szárny harca az anatóliai hadtesttel a Vizslaki-rét mocsara közelében. Ez a kép egy sokkal kaotikusabb, irányítatlanabb küzdelmet fest le, mint amit a tankönyvek sugallnak.
Azt mondta, hogy „nem biztos, hogy az országnak ott el kellett volna veszni”. Melyek voltak azok a diplomáciai hibák, belső ellentétek vagy emberi döntések, amelyek végül Mohácshoz vezettek?
A legnagyobb tragédia egy 1520-as diplomáciai hiba volt: Lajos király tanácsadói hatására nem válaszolt Szulejmán békeajánlatára, amit a szultán személyes sértésnek vett és bosszút esküdött. Belső szinten a hadvezetés egységének hiánya volt végzetes: a király jelenléte politikai kényszer volt, a fővezér Tomori pedig a döntő pillanatban magára hagyta el a fősereget egy portya kedvéért. Ha nincs ez a diplomáciai sértés vagy ha a magyar sereg tartja magát az eredeti haditervhez, az ország sorsa másképp is alakulhatott volna.
Mi volt az a legmegdöbbentőbb felfedezés vagy ellentmondás, amivel a mohácsi csata kutatása során találkozott az elmúlt évtizedekben?
Számomra a legdöbbentőbb az volt, hogy a csata kritikus pillanatában a magyar fővezér, Tomori Pál gyakorlatilag „magánvállalkozásba” kezdett. Miközben a sereg nagy része a csatarendben várakozott, ő elvitte a lovasságot egy tábori portyára, magára hagyva a gyalogságot és az irányítás nélküli középhadat. Ugyanilyen döbbenetes Ibrahim pasa szerepe, aki szintén nem volt a csapatainál a támadás idején, mert éppen a leshelyen lévő akindzsiket látogatta meg. Ez a kettős vezéri mulasztás tette az ütközetet rendkívül kaotikussá.
Mit üzen Mohács 500 évvel később a mai magyar társadalomnak, különösen a vezetés, az egység és a döntéshozatal szempontjából?
Mohács arra emlékeztet, hogy az ott harcolók közös európai és keresztény értékekért hoztak áldozatot. Az üzenet ma is aktuális: a keleti és nyugati orientáció közötti döntés sorsfordító lehet, és a belső széthúzás, valamint a hibás diplomáciai lépések egy ország önállóságának elvesztéséhez vezethetnek. Azt javaslom, hogy 2026-ban augusztus 29-ét nyilvánítsák a kereszténységért és hazáért elesett vértanúk napjává, elismerve, hogy a katonák a hitükért és Európa védelmében estek el.
Az előadását úgy jellemezték, hogy hatalmas segítséget jelenthet a történelem szóbeli érettségin. Mit tanácsolna a diákoknak, hogyan közelítsenek a mohácsi csatához a hagyományos tankönyvi tudáson túl?
A diákoknak azt tanácsolom, hogy próbálják képszerűen, az emberi sorsokon keresztül látni az eseményeket. Érdemes megnézni a modern animációs rekonstrukciókat, de kritikusan kell kezelni őket, mert sokszor pontatlanok. A legfontosabb, hogy értsék meg az emberi döntések súlyát: a katonák nem statiszták voltak, hanem hús-vér emberek, akik egy bonyolult politikai helyzetben próbáltak helytállni.
Ön szerint melyek azok a kérdések a mohácsi csatával kapcsolatban, amelyekre a következő években vagy évtizedekben még választ kaphatunk?
Az áttörést az antropológiai és DNS-vizsgálatok hozzák majd meg. Ezek segítségével pontosan meg lehet majd mondani, honnan származtak a katonák – voltak-e a tömegsírokban nyugati zsoldosok –, és találhatunk-e ma élő leszármazottakat a populációban. Emellett a geofizikai módszerek fejlődésével remélhetőleg megtalálják a még hiányzó tömegsírokat is Majs környékén.
Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalnia, mit gondol ma Mohácsról – tragédia, elkerülhetetlen katasztrófa vagy valami más?
Mohács olyan sorsszerű jelkép, ahol a Mátyás kora óta halmozódó hátrányok miatt „kicsordult a csepp a pohárból”, és bár nem ott veszett el minden azonnal, ez volt az a pont, ahonnan az országnak már nem maradt ereje a talpra álláshoz.
Nyitóképen Székely Bertalan: II. Lajos holttestének megtalálása (1860), forrás: wikimedia.org
