A legtöbb szülő ma is azt kérdezi, hány éves kortól kapjon telefont a gyerek, mennyi képernyőidő számít soknak és mikor kell korlátozni a TikTokot. Balatoni Monika, a NKE digitáliskultúra-kutatója szerint azonban rossz helyen keressük a problémát. A valódi kérdés ugyanis az, hogy értjük-e azt a digitális környezetet, amely ma már a család, az iskola és a társadalom mellett a negyedik nagy szocializációs térként formálja a fiatalok gondolkodását. Az algoritmusok nemcsak azt döntik el, milyen tartalmakat látunk, hanem azt is, hogyan érzékeljük a valóságot, hogyan tanulunk, hogyan politizálunk és végső soron, hogy hogyan viszonyulunk egymáshoz.
A téma aktualitása az utcán hever – szokás mondani. Soha ennyi fiatal nem töltött még ennyi időt az online térben, miközben a mesterséges intelligencia, a közösségi média és az algoritmusok minden korábbinál erősebben befolyásolják az érzékelésüket. Balatoni Monika folyó kutatásában is vizsgálja, hogyan alakítja a digitális tér a fiatalok gondolkodását, politikai szocializációját és társadalmi tanulását. A szakirodalom már számos esetben dokumentálta, hogy nyugati társadalmakban (Magyarországon is) egyre több olyan mentális probléma jelenik meg a fiatalok körében, amelyek korábban nem voltak jellemzők.
– Magyarországon is nagyon erősen tapasztalható probléma a fiatal tinédzserek önsértő magatartása. Az amerikai és angolszász kutatások egyértelműen azt mutatják, hogy évről évre nő az önsértő és öngyilkos tinédzserek száma, és ez részben összefüggésben áll a digitális környezetünk gyors változóival – mondja el Balatoni Monika.
A nemzetközi kutatások szerint ennek egyik oka a korai bizalmi kapcsolat sérülése. A harmadik világ béli anyák ugyanis nem hagyják másra gyerekeiket, hanem természetes módon viszik magukkal akár dolgozni is. A nyugati kultúrákban viszont a munka világa ezt nem tolerálja. A korai elszakadás pedig önbizalmi és társadalmi bizalmi problémákat okoz. A másik gond a túlféltés kultúrája, amelyben a szülők igyekeznek minden veszélytől megóvni a gyermekeiket, miközben a digitális térben zajló folyamatokra gyakran sokkal kevesebb figyelmet fordítanak.
Létrejött tehát egy teljesen új szocializációs közeg, miközben a közbeszéd még mindig elsősorban a képernyőidőről szól. Balatoni Monika szerint azonban ez félrevezető, mert a probléma ott kezdődik, hogy „értjük-e, mi történik körülöttünk, hogy létrejött egy olyan technológiai és digitális környezet, amely az algoritmusok mentén alakítja a figyelmünk, a gondolkodásunk és a viselkedésünk.”
A kutató szerint az algoritmusok működésének egyik legfontosabb következménye, hogy mindannyian eltérő információs buborékokban élünk. Két ember ugyanarról a témáról teljesen más tartalmakkal találkozhat, így a valóságról alkotott képe is eltérő lesz. Mindenkinek kialakul a saját valósága, ahol akár nincs is átfedés. Ezt pedig felismerte a politika is. A közösségi média új logikát hozott létre: a figyelemért folytatott versenyt.
– Az algoritmus nem politizál. Azt nézi, mire kattintanak, mit osztanak meg, mi generál aktivitást. Olyan tartalmakat kell gyártani, amelyek folyamatosan pörögnek – magyarázza Balatoni Monika, hozzátéve, hogy a folyamat nemcsak a politikai kommunikációt alakítja át, hanem a demokratikus gondolkodást is.
A probléma, hogy az algoritmusok és a felszínes tudás mentén történő tájékozódás. A fiatalok megszoknak egy bizonyos információfogyasztási módot, és később annak alapján értelmezik a világot. Balatoni Monika jelenleg országos kutatást végez egyetemisták körében. A felmérés első eredményei már most figyelemre méltók.
A magyar fiatalok rendkívül magabiztosnak tartják magukat a digitális térben. Úgy érzik, felismerik az álhíreket, átlátják az algoritmusok működését és könnyen kiszűrik a manipulációt. Azonban a kutató szerint látszik, hogy túlértékelik a saját tudásukat és ismereteiket. Sokkal kevésbé aktívak az analóg közösségi terekben, mint a külföldi fialatok, akik viszont a digitális térben bizonytalanabbak a manipuláció vagy az algoritmikus működése terén. A magyarok megelégednek azzal, hogy megosztanak vagy lájkolnak valamit, miközben a valós társadalmi részvétel háttérbe szorul.
Magyarország meglehetősen fut a probléma után – a kutatás eddigi eredményei is ezt igazolják. Megoldásként ugyanakkor valószínűleg a nem tiltás lesz eredményes.
– Ha meg tudjuk tanítani, hogy nem biztos, hogy a valóságot látni, és nem biztos, hogy kritika nélkül kell befogadni egy tartalmat, akkor önreflexív folyamatok indulhatnak el – vallja Balatoni Monika.
A család szerepe ebben továbbra is kulcsfontosságú. A probléma ugyanis sokszor jóval korábban kezdődik, mint hogy a gyermek saját telefont kapna, mert a szülők folyamatos eszközhasználók. Ilyenkor nincs megfelelő szemkontaktus, nincs jelenlét. Amikor az édesanyák például szoptatás közben mobiloznak, vagy az aktív játékidőben a szülők figyelme állandóan megoszlik a gyerek és az eszköz között, akkor a gyerek számára úgy tűnhet, az eszköz nélkülözhetetlen.
Ezen változtatni kell, ám nem szabad elfelejteni, hogy a digitális eszközök lehetőségeket kínálnak, legyen szó robotikáról, programozásról vagy akár a mesterséges intelligencia használatáról. A kérdés, hogy mire használjuk őket: a gondolkozás helyettesítésére vagy fejlesztésére.
Bár a kutató számos veszélyre figyelmeztet, nem pesszimista. Az Európai Unióban léteznek olyan ajánlások, amelyek a digitális állampolgárság és a digitális kompetenciák fejlesztésére szolgálnak, illetve 2025-ben elkészült az olyan szabályozás is, amely nagyobb felelősséget róna a techcégekre. Ezek a az előírások segíthetnek tudatosítani, hogy a digitális tér ma már ugyanolyan valóság, mint az iskola, a család vagy a munkahely. És így meg kell tanulni értelmezni azt a világot, amelyet a technológia körénk épít.
Nyitókép forrása: EvgeniyShkolenko / depositphotos.com
