Az az elképzelés, hogy a technológia segíthet elérni egyéni és kollektív céljainkat, mélyen gyökerezik az európai felvilágosodásban. Ezt a nézetet azonban „fausti eszmének” (vagy alkunak) is nevezik olyan szerzők, mint Oswald Spengler. A technológia ma világnézetté vált, a legfejlettebb korszak Weltanschauungja, a „felvilágosodás” korszaka. Vagy még mindig csak egy „hasznos eszköz”, amely megkönnyíti az emberek életét? Talán naivitás lenne egyszerű választ adni erre a bonyolult kérdésre.
A köznyelvi „fausti alku” kifejezés egy német legendára utal a XVII. század második feléből, amelyben Faustus doktor, az elégedetlen alkimista alkut köt, eladva lelkét korábban elérhetetlen mágikus erőkért és korlátlan élvezetekért cserébe. Pozitív rövid távú eredmények és katasztrofális végkifejlet. Oswald Spengler úgy véli, hogy a nyugati kultúra elsősorban „fausti” jellege miatt különbözik a többi kultúrától. Ahogy írja: „A fausti kultúra hajlama (…) túlnyomóan a kiterjedés felé irányult, legyen szó politikai, gazdasági vagy spirituálisról. Minden földrajzi-anyagi korlátot felülmúlt. Arra törekedett – minden gyakorlati cél nélkül, pusztán a Szimbólum saját kedvéért –, hogy elérje az Északi-sarkot és a Déli-sarkot. Ez azzal ért véget, hogy a földgömb teljes felületét egyetlen gyarmati és gazdasági rendszerré alakították át.”
1932-ben Ernst Jünger, Spengler egyik nagy hatású kortársa A munkás (Der Arbeiter) című művében hangsúlyozta: a nyugati ember tevékenységvágya – a tudományban, a politikában és az államszervezetben megjelenő állandó mozgalma – szemben áll a „a nem nyugati társadalmak állandósága”. Ez Jünger szerint egy radikális „tevékenységdimenzióra” utal, amely magában foglalja a kvantitatív munkafolyamatokat, a „termelés” anyagi felfogását is – de szimbolizálja a világ emberi tevékenység általi átalakulását is. Ennek a munkának a fő eszköze a gép, amely egyben a legmodernebb kor nagyszerű szimbóluma is. Jünger számára ideáltipikus alak formájában jelenik meg egy hős, „A munkás” alakja, Jünger munkása azonban nem a kommunisták idealizált „munkásosztályának” tagja. A Munkás – akárcsak az alkimista Faust, tervező, beállító, gépkezelő, a gép számára egyfajta „varázseszköz”, amelyben üzemanyagként tölti bele lelkét és hatalomvágyát. A Munkás megjelenésének ez a lendülete Jünger szerint egyrészt lehetővé tette a nyugati kultúra terjeszkedését a gyarmatosítási folyamaton keresztül az egész földgolyóra (közvetlen anyagi hódítás), másrészt a nyugati típusú életvilág terjeszkedését (közvetett – szellemi hódítás), amely mindenekelőtt a világ technológia általi áthatolásában mutatkozik meg – immár tulajdonképpen mindenre kiterjedően.
Modern civilizációs felfogásunk szorosan kapcsolódik a technikai civilizáció eszméjéhez. A magas szintű technikai eszközök használata, a tudományos innováció, az iparosítás „könyörtelen” logikája szinte ugyanaz, mint a kultúra élvonalában lenni és bensőleg kapcsolódni az emberi fejlődéséhez Ez az, ami elsősorban megkülönböztet minket a premodernektől. Kétségtelen, hogy a technológiai haladás gondolata a legtöbbek szemében megoldást jelent számos olyan problémára, amelyektől az emberiség a múltban szenvedni látszott. De nem teremt-e újat vagy nem tartalmaz-e olyan problémákat, amelyek a korábbinál is komolyabbnak tűnnek?
Ahogy Georg Jünger – Ernst Jünger öccse – írta „A Technika tökéletessége” című esszéjében: „Egyetlen pillantás a gépre azt sugallja, hogy itt a létezés holt oldalával állunk szemben, a steril, nemtelen gépek és élettelen automaták világával. A gép nem egy varázslatokkal megelevenített agyaggólem, és nem is egy mentálisan aktív homunculus. Inkább egy halott automata, egy robot, amely fáradhatatlanul és ugyanúgy ismétli ugyanazt a munkafolyamatot.” Spengler az Ember és technika című művében a következőképpen foglalja össze a fausti feltételt: „Minden, ami organikus, elhal a szervezés szorításában. Egy mesterséges világ áthatja és megmérgezi a természetest. Maga a civilizáció olyan géppé vált, amely mindent mechanikus módon csinál, vagy megpróbál megtenni. Most már csak lóerőben gondolkodunk; nem nézhetünk meg egy vízesést anélkül, hogy gondolatban ne elektromos energiává változtatnánk; nem vizsgálhatjuk meg a legelő szarvasmarhákkal teli vidéket anélkül, hogy ne gondolnánk annak húsellátási forrásként való kiaknázására; nem nézhetjük meg egy érintetlen primitív nép gyönyörű, régi kézi munkáját anélkül, hogy ne akarnánk felváltani egy modern technikai eljárással. Technikai gondolkodásunknak meg kell valósulnia a aktualizálásában, legyen az értelmes vagy értelmetlen.”
Az efféle kritikák ellenére is érdemes egyértelmű különbséget tenni a technika és a technológia között. A technika a görög techné szóból származik, jelentése eredetileg minden olyan cselekvést felölelt, amely konkrét cselekvéssel, „megtett dolgokkal” (pragma) írható le. A technológia a techné és a logos, azaz „doktrína” szavak kombinációjából származik, szó szerint azt jelenti, hogy „a technológiáról való beszéd.” Ez, az ókori görögök számára, magában foglalta például a politikát, valamint a művészetet és az orvostudományt is. Számukra a technika jelentése tehát sokkal tágabb lehetett, mint a technológiáé. Mára azonban a technológia új értelmet nyert: egyrészt a pragmatikus, optimális vagy haszonelvű gyakorlat szinonimájaként használatos, másrészt a technikai hatalom és uralom eszméjét is jelenti. A modernitásban az élet technikaivá válik, mert a technológia eszméje áthatja a létezést: a modernitás elsődleges nyelve egy implicit teológia – vagyis az Istenről való beszéd helyett a technológiáról szól diskurzus. A technológia hegemóniája (vagy totalializmusa?) különös vonzerőt gyakorol a modern élet felett, lévén ez az egyik leginkább kívánatos formája a társadalmi előrelépés lehetőségeinek is.
Irodalom
Oswald Spengler: Az ember és a technika. Adalékok az életfilozófiához. In. Válságok árnyékában. Filozófiai írások; ford. Csejtei Dezső, Juhász Anikó; Noran Libro, Budapest, 2013.
Ernst Jünger: Der Arbeiter – Herrschaft und Gestalt, Klett-Kotta, Stuttgart, 1981.
Friedrich Georg Jünger: Die Perfektion der Technik, Vittorio Klostermann, 2010.
Nyitókép: Jelenet Goethe Faustjából, Edward Henry Corbould, 1852. Forrás: Royal Ballet and Opera / Flickr
