Emlékezet, tanulás és technológia Michelle D. Miller könyve nyomán. Első rész: emlékezni a gépek korában
A Kreativity Blog mostani sorozatát egy korábbi szakmai esemény előzte meg. Korábbi beszámolónkban már írtunk Michelle Miller Memory in the Age of Technology: What to Know, What to Remember, and Why It Still Matters for Teaching and Learning című előadásáról, amely a memória és a tudás szerepét vizsgálta a technológiailag telített tanulási környezetben.
Ez a most induló hétrészes sorozat ennek a gondolatnak megy utána részletesebben Michelle D. Miller Remembering and Forgetting in the Age of Technology: Teaching, Learning, and the Science of Memory in a Wired World című könyve alapján. A könyv bevezetője abból az egyszerű, de messzire vezető felismerésből indul ki, hogy az emberi emlékezet ma már digitális emlékezeti rendszerekkel együtt működik. Amit régebben meg kellett jegyeznünk, azt ma gyakran eltároljuk. Amit régebben fel kellett idéznünk, azt ma sokszor kikeressük. Amit régebben mások emlékezetére, könyvekre, jegyzetekre vagy szokásokra bíztunk, azt ma összekapcsolt digitális rendszerekre hagyjuk. Miller a következményekre kérdez rá: mit kezdünk ezzel a változással és mit jelent mindez a tanulás, a figyelem, a gondolkodás és a tanítás számára?
A könyv bevezetője kiegyensúlyozott, kutatási alapú belépést kínál ebbe a témába. Kognitív pszichológusként annak a tudományterületnek a képviselője, amely azt vizsgálja, hogyan veszünk fel, dolgozunk fel, tárolunk és hívunk elő információkat. Emellett egyetemi oktató, aki a tanulással konkrét tanítási helyzetekben találkozik: olyan órákon, ahol valódi hallgatók próbálnak megérteni, megjegyezni, alkalmazni és rendszerezni valamit. Ez a kettős nézőpont adja a könyv sajátos erejét: Miller egyszerre nézi az emlékezetet kutatási tárgyként és pedagógiai realitásként.
Ez azért fontos, mert az emlékezetről az oktatásban sokszor rossz nyelven beszélünk. A „magolás” szó szinte reflexszerűen kerül elő, ha valaki a memóriát említi. Mintha a tudás fejben tartása valami elavult, poros, mechanikus dolog volna, szemben a valódi tanulással, amely gondolkodásból, problémamegoldásból, kreativitásból és kritikai érzékből áll. Miller bevezetője ezt a kényelmes szembeállítást bontja meg. Árnyaltabb állítást tesz: a tanulás több az adatok memorizálásánál, de tartósan hozzáférhető tudás nélkül a gondolkodás sem működik úgy, ahogy szeretnénk hinni.
Ez a belátás egyszerűnek tűnik, mégis sok oktatási vitában elsikkad. Aki jól gondolkodik egy területen, az nem üres fejjel gondolkodik jól. Van mire támaszkodnia. Felismer mintázatokat, különbséget tesz lényeges és lényegtelen között, kapcsolatot teremt fogalmak között, és észreveszi, ha valami nem illik a képbe. A keresés maga is tudást feltételez: tudnunk kell, mit keresünk, milyen szavakkal, milyen forrásokban, milyen előfeltevésekkel, és hogyan ítéljük meg, amit találunk. A fejünkben lévő tudás a gondolkodás infrastruktúrája.
Miller éppen ezért komolyan veszi az emlékezetet egy olyan korban is, amikor elképesztő mennyiségű információ áll rendelkezésünkre. Sőt, szerinte épp azért kell alaposabban beszélnünk az emlékezetről, mert ma több a tudnivaló, mint valaha. Egy-egy szakma, tudományterület vagy akár mindennapi szerep mögött hatalmas és folyamatosan növekvő tudásanyag áll. A sikeres tanuló tudja, mit érdemes tartósan elsajátítani, mit lehet külső eszközökre bízni, és hogyan lehet a kettőt okosan összehangolni.
A bevezető egyik legerősebb gondolata az, hogy az emberi és a digitális emlékezet viszonya összetett együttműködés. A digitális eszközök valóban tehermentesítenek bennünket: naptárak, adatbázisok, keresők, fényképtárak és jegyzetprogramok olyan mennyiségű információt őriznek, amelyet emberi emlékezet soha nem tudna megbízhatóan kezelni. Ebben az értelemben a technológia az emlékezet kiterjesztése. Segít abban, hogy ne kelljen mindent fejben cipelnünk, és felszabadíthat kapacitást bonyolultabb gondolkodási feladatokra.
Ugyanebből fakad a nyugtalanító kérdés is. A külső támaszhoz való hozzászokás átalakíthatja, mikor és miért teszünk erőfeszítést a tanulásért. Ha az apró részleteken túl a belső tudásrendszerek építését is kiszervezzük, akkor a technológia már nem egyszerűen támogatja az emlékezetet, hanem befolyásolja, milyen emlékek létrehozására vállalkozunk egyáltalán. Az emlékezet külső támogatása hasznos lehet, ám a túlzott ráhagyatkozás megváltoztathatja a tanulással kapcsolatos döntéseinket.
A könyv másik nagy nyugtalanító pontja a figyelem. Az emlékek nem a semmiből keletkeznek. Ahhoz, hogy valami bekerüljön a hosszú távú emlékezetünkbe, előbb oda kell fordulnunk hozzá. A tanulásnak figyelmi feltételei vannak. Itt válik a digitális környezet igazán ambivalenssé. Ugyanazok az eszközök, amelyek hozzáférést adnak információhoz, jegyzetekhez, kurzusokhoz, könyvekhez és emberekhez, folyamatos megszakításokat is termelnek. Az értesítések, üzenetek, ajánlórendszerek és végtelen görgetések közvetlenül érintik azt, hogy miből lesz tartós emlék és miből nem.
Miller könyve túlmutat azon, hogy használjunk-e laptopot, telefont vagy keresőt tanulás közben. A mélyebb kérdés az, hogy milyen tanulási környezetet építünk magunknak és másoknak. Egyes környezetekben a technológia gondolkodási segédeszközzé válik. Más helyzetekben folyamatosan megszakítja a gondolkodás feltételeit. A digitális rendszerek megtámogathatják a memóriát, de le is szoktathatnak bizonyos emlékezeti erőfeszítésekről. Ezekre a kérdésekre kutatásalapú válaszokra van szükség, ezért Miller a tanulástudomány, a pszichológia és részben az idegtudomány eredményeihez fordul.
A bevezetőből az is világos, hogy a szerző két leegyszerűsítő beszédmód helyett pontosabb kérdéseket keres. Az egyik beszédmód szerint a technológia tönkreteszi az agyunkat, elsorvasztja a memóriánkat, és a fiatalabb nemzedékeket lényegileg másfajta, szétszórt, felszínes gondolkodókká alakítja. A másik szerint minden technológiai változás eleve haladás, és amit rá lehet bízni a gépekre, azt felesleges emberi képességként tovább őrizni. Miller e két végpont között vizsgálódik: milyen körülmények között segít a technológia, mikor árt és milyen kognitív mechanizmusokon keresztül fejti ki a hatását?
Ez a hozzáállás különösen hasznos tanároknak, és tágabb olvasói kör számára is érvényes. Miller elsődleges olvasóként valóban oktatókra, tanulástámogató szakemberekre, kurzustervezőkre, tutorokra és hallgatókkal dolgozó szakemberekre gondol. A bevezető azonban hamar tágabbra nyitja a kört. Ma már szinte mindenki tanul, tanít, magyaráz, instruál, meggyőz, bemutat vagy tudást közvetít valamilyen formában. A munkahelyi betanítás, a szakmai fejlődés, az egészségügyi kommunikáció, az ügyfél-tájékoztatás, a weboldaltervezés vagy akár egy jól megírt hírlevél is azon múlik, hogy valamit sikerül-e érthetővé, megjegyezhetővé és később előhívhatóvá tenni. Az emlékezet kérdése így mindennapi életkérdés is.
A szerző saját tanári tapasztalata fontos szerepet kap ebben. A hallgatókat tapasztalattal rendelkező értelmezőkként kezeli, nem egy homogén „digitális nemzedék” képviselőiként. A bevezetőben hangsúlyozza, hogy sokat tanult a hallgatóival folytatott beszélgetésekből, különösen egy olyan kurzuson, amely kifejezetten a technológia, az elme és az agy kapcsolatával foglalkozott. Ez a rész ellensúlyozza a technológiáról szóló viták egyik gyakori hibáját: sokat beszélünk a fiatalokról, de kevesebbet beszélünk velük. Miller számára a hallgatók a saját technológiai környezetük értő megfigyelői is.
A könyv a kutatási eredmények pedagógiai értelmezésével foglalkozik, alapelveket keres. Miller azokra az összefüggésekre figyel, amelyek segítenek megérteni, mi történik tanulás közben. Ha értjük, hogyan működik az emlékezet, miért fontos a figyelem, és milyen módon avatkozik be ebbe a digitális környezet, akkor jobb döntéseket tudunk hozni.
Ez lesz ennek a hétrészes sorozatnak is a célja. Azt követjük, hogyan gondolkodik Miller az emlékezésről egy olyan korban, amikor a fejünkben lévő tudás mellett ott működnek a zsebünkben, gépeinken és felhőinkben tárolt emlékezeti rendszerek is.
A sorozat három visszatérő kérdés köré rendeződik majd.
Az első: Mit tesz velünk – és értünk – a technológia? Ez a kérdés azért fontos, mert a technológia szokásokat alakít, figyelmi mintázatokat teremt, döntéseket könnyít meg vagy tesz feleslegessé, és közben valóban segít is olyan feladatokban, amelyekben az emberi emlékezet gyenge.
A második kérdés: Miért számít még mindig, hogy mi van a fejünkben? Ez talán a könyv egyik legfontosabb pedagógiai kérdése. A kereshetőség korában könnyű azt hinni, hogy a belső tudás veszített a jelentőségéből. Miller ezzel szemben arra irányítja a figyelmet, hogy a gondolkodás, az értelmezés és az ítéletalkotás mindig abból is dolgozik, amit már tudunk.
A harmadik kérdés pedig így szól: Hogyan tanulhatunk jól egy olyan világban, amely állandóan megszakítja a figyelmünket? Ez tanulásszervezési, környezettervezési és önszabályozási kérdés egyszerre. Érinti a tanári döntéseket, a hallgatók saját tanulási stratégiáit és azt, hogy miként tudunk tartós figyelmet teremteni ott, ahol minden az azonnali reakció felé húz.
A következő részekben ezeknek a kérdéseknek megyünk utána. Megnézzük majd, milyen történeteket mesélünk magunknak a technológiáról, miért emlékszünk és miért felejtünk, miért marad szükség saját tudásra a Google mellett, hogyan függ össze figyelem és memória, és mit kezdjünk azokkal az eszközökkel, amelyeket egyszerre használunk tanulásra és elterelődésre. A sorozat célja, hogy pontosabban lássuk, mikor dolgozik velünk a technológia, mikor dolgozik ellenünk, és mit kell megőriznünk saját emlékezetünkből ahhoz, hogy gondolkodni is tudjunk vele.
A nyitóképet a szerző mesterséges intelligenciával készítette.
