Az Egyesült Királyság Dániával és Írországgal együtt 1973. január elsején csatlakozott az Európai Közösséghez. Az európai integráció első bővítési hulláma hosszú és viharos előtörténetre tekintett vissza. Az 1961-ben megkezdődő tárgyalásokat kétszer, 1963-ban és 1967-ben vétózta meg Charles de Gaulle francia köztársasági elnök. A tárgyalásokat megkezdő eredeti mezőnyből a véghajrában Norvégia és Svédország kiesett, mivel polgáraik népszavazáson elutasították a csatlakozást. Végül azonban 1973-ban a három eredetileg EFTA-tagállam csatlakozását az integrációs logika győzelmeként élte meg az Európai Közösség.
Az új tagok pénzügyi hozzájárulásának rendszerét két szakaszra osztották. Az átmeneti időszak 1978 végéig, majd ezt követte volna 1979-től kezdődően az állandó pénzügyi hozzájárulás a három tagállam részéről. Az Egyesült Királyság azonban kezdettől fogva vitatta az állandó pénzügyi hozzájárulás mértékét. Hivatalosan elsőként James Callaghan brit miniszterelnök távozásakor tett utalást arra, hogy nem ért egyet annak mértékével, és a vita hamarosan az Egyesült Királyság Európa-politikájának meghatározó eleme lett a Callaghant követő, Margaret Thatcher által vezetett kormányok alatt.
A britek számára a fő problémát az jelentette, hogy az állandósult pénzügyi hozzájárulás két okból is nettó befizetővé tette az Egyesült Királyságot. Egyrészt, a többi tagállamhoz képest a brit külkereskedelem sokkal inkább irányult az Európai Közösségen kívülre. A brit kivitel és behozatal az észak-atlanti és a nemzetközösségi kapcsolatokból adódóan Európai Közösségen kívüli partnerekkel valósult meg, így vámokkal terhelt tranzakciók voltak. Az Európai Közösségen belül pedig a vámbevételek a közösségi költségvetést illették, nem a nemzeti kasszákat.
A másik fő ok pedig az volt, hogy az ekkoriban még a közösségi költségvetés hetven százalékát kitevő agrár- és vidékfejlesztési támogatásokból adódó előnyöket a britek alig tudták kihasználni. Az Egyesült Királyság rendelkezett a tagállamok között a legkisebb mezőgazdasági szektorral, így nem tudtak nagy arányban támogatásokat lehívni. Ennek eredményeként az ország a pénzügyi befizetéseit nem tudta kompenzálni az őt megillető támogatások megszerzésével.
A vita – mint említettem – kezdettől fogva jelen volt az Egyesült Királyság és az Európai Közösségi közötti kapcsolatrendszerben. Az 1979-ben megalakult Thatcher-kormány azonnal megkezdte a tárgyalásokat. Margaret Thatcher 1980 áprilisában, az Európai Tanács luxemburgi találkozóján már az 1980–1982 közötti időszakra ideiglenes jelleggel elérte, hogy a brit befizetések egy részét visszatérítsék. A megállapodást a későbbiekben az 1983-as esztendőre is kiterjesztették.
Thatcher azonban nem elégedett meg a rendezés ideiglenes jellegével, és olyan megállapodásra törekedett, amely állandó és kiszámítható módon garantálja a britek számára az általuk befizetett hozzájárulás egy részének visszatérítését. Éles hangvételű viták következtek, amelyek során a brit kormány a közösségi költségvetésbe történő brit befizetések teljes visszatartásával fenyegetőzött, amennyiben a tagállamok nem teljesítik követeléseiket. A válság végül az Európai Tanács 1984-es fontainebleau-i ülésén lelt megoldásra.
Margaret Thatcher intenzív tárgyalások eredményeként elérte, hogy a brit befizetések kétharmadát visszatérítsék a közösségi költségvetésből. A megállapodás óriási siker volt személy szerint Margaret Thatcher számára is, ugyanakkor a brit kormány nemzeti érdeket érvényesítő képességét is jól demonstrálta.
A brit visszatérítés kérdése nemzeti közmegegyezésnek örvendett az Egyesült Királyságban az elkövetkező években, mindaddig, amíg az ország el nem hagyta az Európai Uniót. Noha a többi tagállam nehezen nyugodott bele, hogy a terhek egy részét így nekik kell átvenniük, 2005-ben sem sikerült újratárgyalniuk a brit szerepvállalást, ekkor ugyanis Tony Blair nevezte a brit Európa-politika sarokkövének a visszatérítés kérdését.
Nyitókép forrása: melis82 / depositphotos.com
