Fókuszban az amerikai nemzeti biztonsági stratégia címmel szervezett tudományos műhelybeszélgetést a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Eötvös József Kutatóközpont (EJKK) John Lukacs Intézete (JLI) március 12-én, a Ludovika Főépület Zrínyi Miklós Termében.
Beszélgetésünk célja, hogy a végére jobban értsük Amerikát – emelte ki megnyitójában Török Bernát, az EJKK főigazgatója. Hozzátette: a napi politika moraja nem mindig segít megérteni a folyamatokat. Jobb, ha van előttünk egy dokumentum. A nemzeti biztonsági stratégiában például az adminisztráció világosan megfogalmazza: mit képvisel az Egyesült Államok, mik a szándékai és milyen stratégia mentén kíván cselekedni. Mindez komoly alapot ad a szakmai diskurzushoz vagy épp a valósággal való összevetéshez.
A stratégia történeti és intézményi háttere
A nemzeti biztonsági stratégia mai formája 1976 után alakult ki, amikor az elnök kötelességévé vált a globális szerepfelfogás, prioritások és a szükséges erőforrások bemutatása a Kongresszus és a közvélemény felé – mondta el Az amerikai nemzeti biztonsági stratégia áttekintése, szerepe az amerikai külpolitikai döntéshozatalban című nyitóelőadásában Magyarics Tamás, az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) professor emeritusa. Hozzátette, e stratégia intézményi gyökerei a második világháborút követő 1947-es Nemzetbiztonsági Törvényhez nyúlnak vissza. Ekkor hozták létre a Nemzetbiztonsági Tanácsot, a CIA-t és a Védelmi Minisztériumot. A dokumentumnak létezik nyilvános és titkos változata is – eddig összesen 19 stratégia készült, a legtöbb Clinton idején. Magyarics Tamás áttekintette az egyes adminisztrációk nemzeti biztonsági stratégiához (NSS) való viszonyát Reagan „szövetségerősítő” dokumentumától Biden demokráciaexportot hangsúlyozó megközelítéséig. Kiemelte: az NSS mindig az elnök világképét és a kor meghatározó geopolitikai kihívásait tükrözi. A stratégia kiegészítő dokumentumai – az NDS, az MDR és az NPR – tovább taglalják a katonai és nukleáris elrettentés, illetve a szövetségi együttműködés irányait.
Mit jelent az új NSS a világ számára?
Ezt követően a Mit jelent az új amerikai nemzeti biztonsági stratégia a világ számára? című kerekasztal-beszélgetésen Tárnok Balázs, a JLE kutatásért felelős igazgatója moderálásával cserélt eszmét Magyarics Tamás professor emeritus; Csicsmann László, a Budapesti Corvinus Egyetem egyetemi tanára, a Magyar Külügyi Intézet (MKI) vezető kutatója; Reile Zsolt, az MKI vezető kutatója; Marsai Viktor, az NKE habilitált egyetemi docense, a Migrációkutató Intézet igazgatója, Csizmazia Gábor, a JLE tudományos főmunkatársa; valamint Eszterhai Viktor, a JLE tudományos munkatársa. A résztvevők a stratégia regionális értelmezéseit vitatták meg.
Európa – „civilizációs hanyatlás” és amerikai kételyek
Csizmazia Gábor szerint az európai fejezet az egyik legkritikusabb hangvételű az egész dokumentumban, hiszen „civilizációs hanyatlásként” írja le a kontinens helyzetét. Az USA régóta szorgalmazza, hogy Európa nagyobb önállóságot vállaljon a védelemben – ebben akár az amerikai jelenlét csökkentésének lehetősége is benne van. Bár a Kongresszus továbbra is korlátozza az elnök csapatkivonási mozgásterét, az amerikai stratégiai gondolkodásban továbbra is hangsúlyosan szerepel az európai „öngondoskodás” erősítésének igénye. Csizmazia Gábor felhívta a figyelmet arra is, hogy az amerikai belpolitikai törésvonalak erősen befolyásolják az európai háború megítélését. A republikánusok egy része ellenzi az Ukrajna-támogatást, Trump pedig egyszerre hangoztatja a konfliktus mielőbbi lezárását és értékesít nagy mennyiségű fegyvert az európai államoknak.
Közel-Kelet – háttérbe szorulás helyett iráni csomópont
Csicsmann László szerint a dokumentum Kínát helyezi a fókuszba, így a Közel-Kelet már nem elsődleges prioritás. Izrael biztonságát elsősorban az Ábrahám-megállapodásokra alapozza az adminisztráció, amelyhez további államok – többek között Szaúd-Arábia – csatlakoztatását is támogatnák. Ennek fő akadálya azonban Irán, amely regionális befolyáson túl globális hálózatok – SCO, BRICS – révén is nehezen megkerülhető szereplő. Gáza ugyanakkor kulcsfontosságú terület, olyannyira, hogy az ősszel még Iránt is a tárgyalóasztalhoz akarták ültetni. Csicsmann szerint Washington nem számított arra, hogy a rezsim mögött a lakosság a mártírkultusz miatt összezár. Bizonytalanságot jelent, hogy jelenleg nem is körvonalazódik életképes alternatív vezetés, ha viszont a rezsim marad, az újratermeli a háborúkat. Nyilván nem cél a liberális demokrácia megteremtése, az USA-nak elég lenne egy legitim tárgyalópartner, aki elfogadja az amerikai és izraeli feltételeket. Gáza és a terrorizmus elleni küzdelem továbbra is kulcskérdés: a rendezési folyamatot az Irán által támogatott Hamász és Hezbollah jelenléte nehezíti. Szintén jelentős üzleti érdek látszik az Öböltérségben, Trump azt szeretné, hogy fektessék be az olajból származó pénzt az USA-ban. Most viszont ezek az államok úgy érzik, hogy belesodródtak egy háborúba, amelyhez nincs közük. Hasonló érzéseket kelt ez, mint az afganisztáni kivonulás korábban: az USA nem eléggé megbízható szövetséges.
Afrika – az érdeklődés mélypontján
Marsai Viktor rámutatott: Afrika a jelentős mértékben az elnök személyére szabott amerikai prioritási lista legalján szerepel. A visszafogott hangsúly a kritikus nyersanyagokon, a terrorizmus elleni fellépésen és a célzott fejlesztési partnerségeken van. A korábbi ideológiai alapú megközelítések teljesen visszaszorultak, helyettük a pragmatikus együttműködés került előtérbe. A térség iránti amerikai figyelem csökkenését jelzi például a Voice of America több helyi irodájának bezárása is, ami információs fekete lyukakat ütött a kontinensen. Marsai Viktor arról is beszélt, hogy az elnökválasztás előtt úgy tartották, a legjobb az lenne, ha az elnök nem foglalkozna Afrikával, így a szakemberek végezhetnék a feladatukat. Ma az elnök valóban nem foglalkozik ezzel, viszont a szakemberek helyett kinevezte a vejét Afrika-felelőssé. Már békét teremtett szinte mindenütt, ám a háborúk, igaz, alacsonyabb intenzitással, de zajlanak. Az afrikai felek mindent aláírnak, mosolyognak, majd folytatják, ahol abbahagyták. Ez visszaveti az amerikai üzleti jelenlétet is – a terepet sok esetben Kína veszi át.
Latin-Amerika – a Monroe-elv visszatérése
Reile Zsolt emlékeztetett: a dokumentum kiemelt fontosságot tulajdonít a nyugati féltekének. A stratégia fő célja a biztonságpolitikai együttműködés erősítése, a bűnszervezetek elleni küzdelem, a kritikus nyersanyagok biztosítása és a kínai befolyás visszaszorítása. Kína ma már a térség elektromos hálózataiban, kikötőiben, közlekedési infrastruktúrájában is jelentős szereplő – sok esetben olyan duális, katonai célokra is alkalmas kapacitásokkal, amelyek Washington számára stratégiai kihívást jelentenek. A Panama-csatorna feletti befolyás kérdése szintén érzékeny terület. Reile szerint az USA a következő időszakban Kuba irányába is aktívabb politikát folytathat. Itt azonban nem családi vállalkozás adja a tanácsokat, a döntések Marco Rubio felügyelete alatt vannak, illetve ez a téma magát Trumpot is érdekli. Neki is köszönhető ma a konzervatív erők előretörése a kontinensen, amitől az USA kiszámíthatóbb, együttműködőbb országokra lel a térségben.
Kína – visszafogott rivalizálás egyenrangú felek között
Eszterhai Viktor úgy látja, hogy a dokumentum radikális változást jelez: az USA immár nem egzisztenciális fenyegetésként tekint Kínára, hanem „alku- és tárgyalóképes nagyhatalomként”. Míg az előző adminisztráció ideologikus hidegháborút hirdetett, addig a mostani stratégia elfogadja, hogy Peking saját birodalmi érdekeket követ. A kutató szerint az idei csúcstalálkozó is az új, menedzselt nagyhatalmi viszony felé mutathat. Ugyanakkor az amerikai hadi kapacitások csökkenése erősítheti Kína kockázatvállalási hajlandóságát. A valóság tehát könnyen felülírhatja a stratégia optimista tónusát. Eszterhai Viktor hangsúlyozta: a világ jóval komplexebb, mint bármilyen jól megírt stratégia, ami alááshatja az USA nagyhatalmi fundamentumait.
Bizonytalan jövőkép
Magyarics Tamás a beszélgetés végén arra hívta fel a figyelmet: a stratégiát már most több ponton is „arcul csapta a valóság”. Az orosz–ukrán és a közel-keleti háborúk kimenetele és időtartama alapvetően befolyásolja a dokumentumban felvázolt amerikai célokat. A hosszú fegyveres harc politikailag is kockázatos az amerikai adminisztráció számára, különösen a félidős választások közeledtével.
Nyitókép forrása: a JLI eseményének meghívója


