Kollégánk, Demmel József kilencedik kötete Slováci a Maďari na pohraničí dvojitej identity. 12 krátkych príbehov z dlhého 19. storočia (Szlovákok és magyarok a kettős identitás határán. 12 rövid történet a hosszú XIX. századból) címmel 2026 elején jelent meg Pozsonyban, a Szlovák Tudományos Akadémia kiadójánál. A szlovák nyelvű kötet előszava immár magyarul is elolvasható blogunkban.
Milyen nyelven álmodott Schmidt úr, avagy Kossuth Lajos a Štúr utcában, Ľudovít Štúr a Kossuth utcában
„Schmidt úr a hivatalban, ahol dolgozott, szlováknak vallotta magát. Kereken nyolc órán át. További nyolc órán át, otthon, magyarnak. A maradék nyolc órát alvással töltötte, s arról nincs értesülésünk, hogy ilyenkor milyen nemzetiségű volt.” Grendel Lajos Hazám, Abszurdisztán című esszékötetének frappáns anekdotája a többes nemzeti identitás abszurditására, lehetetlenségére mutat rá. És való igaz, hogy a XXI., sőt, már a XX. században is lehetetlennek tűnik összeegyeztetni két különböző közösségi, nemzeti identitást, hacsak nem olyan abszurd, kifacsart módon képzeljük el, mint a kassai Schmidt úr történetét. A Grendel-anekdota szerint a XX. század első felében, Kassán született Schmidt úr azonban néhány generációval korábban még egészen máshogy élhette volna meg, hogy nyelvi, kulturális és állampolgári identitása esetleg más-más közösséghez köti őt. A XIX. századi Magyarországon ugyanis, annak ellenére, hogy úgy képzeljük, hogy a nemzeti közösségek képviselői szakadatlan harcban álltak egymással, valójában sokszor ma már egymást kizáró nyelvi, nemzeti, állami, vallási, lokális, regionális és más egyéb identitásrétegek állhattak össze egy harmonikus egésszé egyetlen ember személyiségén belül. Sőt, nagyon úgy tűnik, hogy – talán Magyarország etnikailag-nyelvileg homogén magyar vidékeit leszámítva – a többes identitás, a ma már összeegyeztethetetlennek, de legalábbis rendkívül bonyolultnak tűnő „vegyes” identitásszerkezet még maga volt a normalitás, a hétköznapok tapasztalata. Megeshetett, sőt, tulajdonképpen a hétköznapi élet említésre sem méltó része volt, hogy ugyanaz az ember – mondjuk egy felső-magyarországi város polgára – németül beszélt az utcán az ismerőseivel, később cseh nyelvű istentiszteletet hallgatott az evangélikus templomban, majd ugyanazokkal a hívekkel már latinul társalgott egy presbiteri ülésen, utána egy, a városban tartott, de megyei politikai eseményen magyarul beszélt, otthonában, családjához pedig szlovákul szólt. Sokszor olyan természetesen változtatták identitásukat, mint a könyv borítóján látható férfi, Ján Jesenský / Jeszenszky János, Karol Kuzmány szlovák püspök veje és Janko Jesenský szlovák író apja, aki felváltva viselte a szlovák nemzeti viseletet és a nemesi zsinóros dolmányt.
Ennek ellenére elfeledkezünk arról, hogy még az egymással valóban számos alkalommal konfrontálódó, és gyakran külön nemzeti univerzumokban értelmezett és ábrázolt olyan nemzeti nagyságok, mint Kossuth Lajos és Ľudovít Štúr, Petőfi Sándor és Janko Kráľ, esetleg Viliam Pauliny-Tóth és Tisza Kálmán sokszor ugyanazokban a városokban éltek, sőt, ugyanazokon az utcákon sétáltak, esetleg ugyanazokba az iskolába jártak, ugyanazok a tanárok tanították őket, ugyanazoktól a kereskedőktől szerezték be a szükségleteiket, ugyanaz az orvos gyógyította, ugyanaz a lelkész keresztelte, eskette és temette őket – látszólag különálló történeteik is sokáig szinte elválaszthatatlanul, ezer szállal kapcsolódnak egymásba.
Másképp fogalmazva, gyakran elfelejtjük, hogy Kossuth Lajos 1825 és 1848 között számtalan alkalommal sétálhatott végig a mai pozsonyi Štúr utcán, mint a pozsonyi rendi országgyűlés követe, és azt is elfelejtjük, hogy Ľudovít Štúr mint győri gimnazista diák 1827 és 1829 között naponta járt a mai Kossuth utcán a szálláshelyéről az iskolába.
Az itt olvasható tanulmányokban ezt a ma már nem csak ismeretlen, de jórészt hihetetlennek, de legalábbis elképzelhetetlennek tűnő világot próbálom tizenkét életúton keresztül körbejárni.
Az első nagyobb részben egy regionális példán keresztül mutatom be, hogy ez a premodern világ milyen volt működés közben, a hétköznapok valóságában. Ehhez Turóc vármegye nemesi világát választottam, ami remek példa nem csak arra, hogy a magyar állami és a szlovák nyelvi identitás milyen harmonikusan illeszkedett egymással még az 1848 előtti generációk esetében, de arra is, hogy megmutassa, hogy milyen szoros kapcsolatban lehettek egymással olyan, ma már ikonikus nemzeti hősök, akikről úgy gondoljuk, hogy semmi közük sem lehetett a másik nemzet képviselőihez. Valójában ugyanis olyan ismert nemzeti szereplők (de legalábbis legközelebbi rokonaik, szüleik, testvéreik, nagybátyjaik), mint magyar részről például Kossuth Lajos, Petőfi Sándor és Vahot Imre, szlovák részről pedig Ján Kalinčiak, Ján Kollár és Michal Miloslav Hodža valójában egymástól nem csak átvitt értelemben, de akár szó szerint is szinte csak egy karnyújtásnyi távolságra vagy épp egy kupica pálinkára éltek életük egy-egy meghatározó szakaszában. A színszlovák Turóc vármegyében, ahol az első, és sokáig az egyetlen iskolát, ahol magyar nyelven lehetett tanulni, csak 1806-ban alapították, a többnyire evangélikus vallású, szlovák anyanyelvű kisnemesség által alkotott politikai elit és a szintén szlovák nyelvű evangélikus, de nem nemesi honorácior elit társadalma ugyanis elválaszthatatlanul összefonódott egymással. Így lehetséges, hogy a kor legfontosabb szlovák regényének, Ján Kalinčiak Reštavráciájának a főhőseit a magyar Turóc vármegye vezető politikusairól (például a későbbi magyar kormánypárt, a Deák-párt parlamenti frakcióvezetőjéről, Justh Józsefről) és általában véve a helyi magyar nemesi politikai élet történéseiről mintázta, s nem mellesleg az is kiderül, hogy az író apja jobban ismerte Kossuth Lajos nagybátyját, Kossuth Györgyöt, mint maga a pesti politikus. Így lehetséges az is, hogy Lehoczky Imre alispán, a helyi politikai elit egyik legfontosabb képviselője (nem mellesleg Kalinčiak Bešeňovský alispánjának a mintája) a helyi uhorský politikai elit részeként épp a szlovák nyelv védelmében szállt szembe az országos politikai elittel, vagy védte meg épp az általa vezetett megyei apparátus vizsgálatától Michal Miloslav Hodža testvérét, Andrejt. Ezek után talán nem meglepő, hogy a harmadik tanulmány, amely ezt a premodern szlovák nemesi világot mélységében bemutatja, a „magyar nemzet élő megtestesülésének” tartott Kossuth Lajos közeli rokonságáról, apjáról és annak testvéreiről, illetve a névadó birtok, Košúty történetéről fog szólni. Végül a negyedik, záró tanulmány arról szól, hogy milyen veszteségekkel tudtak csak kiszakadni ezek a nemesek ebből a szlovák nemesi világból, úgy, hogy nem csak őseik nyelvét, de sokszor a talajt is elveszítették a talpuk alól? Hogy öntudatos, sőt, magyarságukra büszke magyar írókként pl. Vahot Sándor és Imre miért kereshette a békét és a megnyugvást őseik romos kis kúriájában a hatalmas turóci hegycsúcsok alatt.
A második részben elhagyjuk e zárt kisközösség kereteit, és eggyel feljebb lépve olyan nagy társadalmi struktúrák hálózataiban kalandozunk, mint a katolikus vagy az evangélikus egyház. Az itt megismerhető történetek főszereplői már nem közvetlen környezetük, nem a saját kis mikroviláguk szabályrendszerei szerint éltek: döntő tényezőt jelentett mozgásukban, tevékenységükben az az absztrakt tényező, hogy közvetlen környezetük, a „szlovák nemzet” és a „magyar nemzet” tagjai, e modern közösségek mit gondolnak róluk, jó szlováknak és rossz magyarnak, vagy rossz szlováknak és jó magyarnak tartják-e őket? Mikor és hogy kényszerültek ebben a világban kompromisszumra, kettős játszmára, titkolózásra, meghasonlásra, szituatív (azaz például a beszélgető/kommunikációs partner elvárásaihoz igazított) identitásmegvallásra? Vagyis az első fejezetben megismert világnak a válságjelenségeit figyeljük meg itt: amikor a mindkét nemzeti világba szervesen beágyazott szereplők állandó egyensúlyozásra kényszerülnek (Gustáv Szeberényi), amikor a folyton változó nagypolitika elvárásaihoz próbálnak igazodni (Lajos Haan), vagy amikor dönteniük kell, hogy szervezőenergiájukat a szlovák nemzeti irodalom megteremtésére, vagy a magyar nemzeti nagyság emlékművének megalkotására használják fel (Jozef Viktorin). Ők maguk, szédítő magasságban egyensúlyozva egy darabig még összekötik a két világot, de életük közös tanulsága, tapasztalata, hogy a szálak lassan elpattannak, és ha nem akarnak a mélybe zuhanni, választaniuk kell, melyik, tőlük épp távolodó oldal, melyik nemzet felé ugranak.
A harmadik rész ezzel összefüggésben e korszak lezárulását mutatja be: amikor már lehetetlenné vált ez a fajta egyensúlyozás, és a két világ már egyáltalán nem kapcsolódott egymáshoz társadalmi szinten. Amikor egy országos szlovák politikai lap szerkesztője a szlovák nemzeti világ egyik leggyűlöltebb közellensége lehetett (Karol Kubány), amikor egy, a nemzeti megbékélést, a szlovákok és magyarok összetartozását hirdető vers nem megfontolt politikai meggyőződésből, hanem egy véletlenszerű eseményből, egy pánikrohamból fakadt (László Réthy), amikor a legerősebb magyarországi szlovák közösséget Ľudovít Štúr mentora és példaképe zúzta szét (Alexander Wrchowský), vagy amikor az első nagy, tisztán szlovák társadalmi hálózat, a pátens párti evangélikus egyház egyik ikonikus alakja, mártírja ajánlgatta a szlovákoknak a katolikus hit felvételét (Samuel Ruttkay). Ez a fejezet tehát zavarosban halászó, kiismerhetetlen figurák életútját, az egymástól szétcsúszó világok között feszülő, lassan elpattanó kötélzetű függőhidakról a mélybe zuhanó, vagy épp az ott elterülő, látszólag lakhatatlan senkiföldjének a lakóit mutatja be.
Az epilógus tanulmánya végül bemutatja, hogy miként rögzült és konzerválódott ez az állapot, s hogy miként lett ebből a sokáig egylényegű, majd szakadozó, végül kettéváló világból végérvényesen két, teljesen különálló nemzeti világ. Milan Rastislav Štefánik egy banális, vasúti fülkében lezajlott szóváltásából kibontható, hogy az első világháború előtt hogyan vált el véglegesen egymástól a magyar haza és a szlovák nemzet képzete. Nincs szó már arról, hogy hogyan lehet a kettőt összeegyeztetni, hogy miként lehet megtalálni a közös hangot, hogy miként lehetne még tovább egyensúlyozni: egy öntudatos szlovák ekkor már gyakran csak úgy maradhatott hűséges anyanyelvéhez és nemzetéhez, ha elhagyja, megtagadja szülőhazáját, Magyarországot. A Štefánik-tanulmány ennek a felismerésnek a pillanatáról szól.
A távolodó szirtek közt legkésőbb az első világháború előtt tehát elpattantak a függőhidak utolsó kötelei is, és lassan lakatlanná vált az alatta elterülő, átláthatatlan bozótos, a senkiföldje is. Azóta pedig elfelejtettük nem csak ezt a sokszor traumatizáló folyamatot, de azt is, hogy ez a világ valaha egylényegű volt. Pedig, bármennyire is nem látszik, ennek a világnak az örökösei, többes identitásszerkezetű emberek gyermekei, unokái, dédunokái vagyunk. Az ő sorsukat, élettapasztalataikat akkor is örököltük, ha nem tudunk róla vagy ha egyenesen eltagadjuk.
Nyitóképen a kötet borítója látható.
