A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Eötvös József Kutatóközpont Molnár Tamás Kutatóintézetének (MTKI) szervezésében rendeztek szakmai könyvbemutatót és kerekasztal-beszélgetést február 26-án az egyetem John Lukacs Társalgójában.
A Lajtai L. László, Nagy Ágoston, az MTKI tudományos munkatársai és H. Németh István történész-levéltáros, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára munkatársának szerkesztésében jelent meg A vármegye mint politikai tér és politikai képzet című hiánypótló tanulmánykötet a Ráció Kiadó és a Szépirodalmi Figyelő Alapítvány gondozásában, 2025-ben. Az összesen 21 szerző legfrissebb kutatásait egybegyűjtő kiadvány a magyar közigazgatás-, valamint önkormányzat-történet egyik legfontosabb intézményét, a vármegyét vizsgálja multidiszciplináris megközelítéssel.
Pap Milán, az MTKI vezetője megnyitóbeszédében arról szólt, hogy a most bemutatott kötet egy 2021-es konferencia tudományos eredményeinek összegzése. Miért is különösen értékes egy ilyen kötet? – tette fel a kérdést az intézetvezető. A politikai gondolkodás egyik központi tárgya a vármegye, az önrendelkezés és a szuverenitás – ezeknek pedig szerves, évszázadokon átívelő része a vármegyei intézményrendszer és annak sajátos szelleme – hangzott el. A vármegye a magyar történelem egyik legrégebbi és legállandóbb jogintézménye. A tizennegyedik alkotmánymódosítás éppen ennek a hagyománynak az újrafelfedezését és visszaállítását szolgálta. A kötet erényei közül az egyik legjelentősebb a térbeli kiterjedés – mutatott rá Pap Milán. A tanulmányok együttesen a Kárpát-medence túlnyomó részét lefedik. Még nagyobb érdeme a kötetnek azonban a diakronikus mélység: a XVII. század végétől – a rendi vármegye virágkorától – egészen 1950-ig, az államszocialista megyerendezésig tartó hosszú korszakot öleli fel. Pap Milán megjegyezte: a kötet tudományos közösséget formál. Összehozta azokat a kutatókat, akik a vármegyetörténet, a helytörténet és a politikai gondolkodás különböző aspektusaival foglalkoznak – ezzel is gazdagítva és összefogva ezt a fontos szellemi műhelyt.
A magyar jogtörténet legősibb intézménye
Miru György történész, a Debreceni Egyetem egyetemi docense részletes kötetbemutatójában annak tudományos jelentőségét méltatva elmondta, hogy a vármegye eredetét tekintve világi, középszintű közigazgatási egységként jött létre, ám évszázadokon átívelő jelentős átalakulások ellenére is megőrizte helyét a magyar jogtörténet egyik legősibb, az államalapítástól napjainkig folyamatosan fennálló intézményei között. Legnagyobb fénykorát a kései rendi korban élte meg: a XIX. század közepéig a nemesi önkormányzatiság legfontosabb szerveként kulcsszerepet játszott a rendi nemzet jogainak és érdekeinek hatékony, tartós érvényesítésében. Az 1867-es kiegyezés után politikai súlya és széles hatásköre jelentősen csökkent, helyette elsősorban adminisztratív funkciói maradtak fenn és öröklődtek tovább – tette hozzá a történész. Mindemellett a vármegye erős identitásformáló erővel rendelkezett és rendelkezik mind a helyi közösségi emlékezetben, mind pedig a hagyományos magyar történetírásban, ahol mindig kiemelt figyelmet kapott.
Miru György kiemelte, a tanulmányok változatos módszertannal – közigazgatás- és politikatörténet, jogtörténet, társadalomtörténet, nacionalizmuskutatás, eszmetörténet – közelítik meg a témát, gyakran konkrét vármegyék (Szabolcs, Csongrád, Tolna, Bács, Bodrog, Bihar, Zólyom és mások) esettanulmányain keresztül elemezve azok szerepét az országgyűlési képviseletben, reformokban, nyelvhasználatban, apparátus-átalakításokban, kisebbségi kérdésekben és reprezentációban. A történész röviden ismertette néhány tanulmány fő témáit. E szerint Nagy Ágoston a reprezentáció és lokalitás kérdéseit vizsgálja, és egyebek mellett elemzi például József nádor veszprémi látogatását 1811-ben. Szintén foglalkozik Zala megye 1831-es statútumával a hivatalos nyelv ügyében. Lajtai L. László és H. Németh István hangsúlyozzák a vármegye kettős jellegét mint politikai tér és mint képzet. Király Zoltán Szabolcs vármegyéről ír a reformkori országgyűléseken, amelyhez Bónis Sámuel követi munkáját veszi alapul. Nagy János az 1764–65-ös országgyűlés vármegyei követeit mutatja be. Ő Festetics Pál titkos jelentéseire támaszkodik. Sáfrány Tímea a rendszeres bizottsági munkálatok Csongrád vármegyei véleményezését tárgyalja 1831–1832-ben. Deák Ádám Csanád vármegye képviseletét elemzi az 1825/27-es országgyűlésen.
Dobszay Tamás a megyegyűlési rendbontásokkal foglalkozik és Kossuth megyereform-javaslatát is vizsgálja. Tóth Kálmán Kossuth és Eötvös vármegyei reformterveit veti össze. Koi Gyula a vármegye és a municipalizmus viszonyát mutatja be a kiegyezés kori vitákban.
Kovács Dóra Szabolcs és Szatmár vármegyék működését írja le ecsedi Báthory István főispánsága idején 1585–1605 között. Várady Zoltán a vármegyei apparátus újjászervezését tárgyalja Tolna megyében a török hódoltság után 1696–1703 között. Magyar Attila az „aktaháborút” elemzi és Bács és Bodrog vármegye szétválasztásának iratait mutatja be.
Berecz Ágoston a kisebbségi nyelvek használatát vizsgálja a dualizmus kori erdélyi és kelet-délkelet-magyarországi vármegyékben. Csernus-Lukács Szilveszter az „idegennyelvű vármegye” kérdését feszegeti. Sebők Richárd az alispán, a jegyző és a táblabíró szerepét mutatja be mint országgyűlési követekét 1722 és 1848 között.
Gyenesei József a vármegyei közigazgatás reformkísérleteiről ír az 1920-as években. Szikla Gergő Bihar vármegye közigazgatási beosztásának változásait tárgyalja 1850 és 1950 között. Vesztróczy Zsolt a közművelődési egyesületekről számol be a dualizmus kori Zólyom megyében. Kálnoki-Gyöngyössy Márton a pesti Vármegyeháza kápolnájának címergalériáját elemzi. Beregszászi Balázs a Moson vármegyei székház építéstörténetét mutatja be.
Valódi parlamenti diskurzus
Miru György előadását követően, a H. Németh István, Lajtai László és Nagy Ágoston részvételével zajló kerekasztal-beszélgetésen elhangzott, hogy a magyar közigazgatás történetének egyik legmeghatározóbb, mégis gyakran méltatlanul kezelt dokumentuma, az 1876. évi XXXIII. törvénycikk, amelyet a szakirodalom sokszor „unalmasnak” és „semmitmondónak” bélyegez. A források azonban rávilágítanak, hogy ez volt az első és egyben utolsó olyan jogszabály, amely a középszintű közigazgatást területi értelemben, az Országgyűlés által megvitatott és elfogadott módon rendezte Magyarországon. Míg korábban uralkodói pátenssel, később pedig rendeleti úton módosították a határokat, 1876-ban valódi parlamenti diskurzus zajlott, bár a kutatások szerint a 250 oldalas hivatalos jegyzőkönyvet a mai napig kevesen elemezték mélységében.
A reform keresztülvitele Tisza Kálmán politikai teljesítménye volt, akinek „négyötödös többsége” és találékonysága kellett ahhoz, hogy a korábban elbukott tervezetek után (mint például a racionálisabb Szapáry-féle tervezet) végül törvény szülessék. Bár az eredmény sok szempontból féloldalasnak és kevéssé racionálisnak tűnt, a modern magyar államépítés szempontjából megkerülhetetlen lépés volt. Ebben a folyamatban rejlik a magyar történelem egyik legnagyobb paradoxona: éppen az a magyar nemzeti elit kezdte el lebontani a vármegyei autonómiát a kiegyezés után, amely korábban a vármegyét a nemzet legfőbb bástyájának és a rendi szabadság letéteményesének tekintette.
A vármegyék hatalma
A központosítás és a vármegyei önigazgatás visszaszorítása mögött alapvető politikai félelmek húzódtak meg. A források kiemelik, hogy a XIX. századi elit az ország etnikai sokszínűségét látta a legnagyobb veszélynek a modern nemzetállam építésére nézve. Tartottak attól, hogy a széles körű helyi autonómia lehetőséget adna a nemzetiségi mozgalmaknak az ország etnikai alapú föderalizálására, ami a magyar politikai egység megbomlásához vezetett volna. Emiatt vált szükségessé egy központosított, francia mintára emlékeztető államszervezet kiépítése, és ennek érdekében iktatták be a nemzetiségi törvénybe Deák Ferenc kezdeményezésére azt a preambulumot, amely kimondja, hogy Magyarországon politikai értelemben egyetlen nemzet létezik: a magyar.
A vármegyék tényleges hatalma – amely korábban kiterjedt a saját adókivetésre, katonaságra és rendőrségre is – a XIX. század végére és a XX. század közepére fokozatosan kiüresedett. A két világháború közötti korszakra a vármegye már csupán az államnak alárendelt végrehajtó szervvé vált, amely szinte mindenről jelentést tett a központnak. Ezzel párhuzamosan azonban a vármegye szimbolikus ereje hatalmasra nőtt. A „64 vármegye” képzete politikai szlogenné és a történelmi Magyarország integritásának jelképévé vált, annak ellenére, hogy a valóságban soha nem létezett pontosan 64 vármegyéből álló rendszer – a szám ugyanis 63 és 65 között folyamatosan változott. Ez a politikai mítosz és a vármegyéhez való érzelmi kötődés azonban a mai napig szerves része a magyar közgondolkodásnak.
Nyitókép: Szentes, Kossuth tér, Vármegyeháza és előtte az artézi-kút. Forrás: Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége
