Asbóth Lajos moralizáló elbeszélése az amerikai polgárháború okairól és értelméről
A hadtörténetírás régóta vitatkozik azon, hogy az amerikai polgárháború katonai értelemben mennyiben folytatta a forradalmi és napóleoni hadviselés hagyományait, s mennyiben hozott újdonságot. Tény azonban, hogy ami a harcoló tömegek ideológiáját és motivációját, illetve a háború reprezentációját illeti, már inkább modern jelenségről beszélhetünk.
A polgárháború valódi mediatizált háború volt, melyet sajtón keresztül szinte élesben követhettek az olvasók a nyugati világ minden táján. Ez nem csak Amerikára vagy a Konföderációt titkon támogató Angliára és Franciaországra igaz, de olyan perifériákra is, mint a konfliktusban indifferens Habsburg Monarchia, s benne az önálló külpolitikával nem rendelkező Magyar Királyság.
Európai szempontból a háború jelentőségét felértékelte, hogy abban, döntően az északiak oldalán majd minden náció telepesei harcoltak. Legnagyobb számban németekkel találkozhatunk, de az unió hadseregében több, mint száz magyar is szolgált, akik zöme az 1848–49-es szabadságharc bukása után emigrált. Sajátos szociológiai karakterű, elit jellegű csoportról van szó. Túlsúlyban voltak köztük a nemesi és polgári származású, iskolázott elemek, akik honvédtisztként vettek részt a szabadságharcban. Ők a háború első éveiben az északi seregben uralkodó súlyos tiszthiány miatt az önkéntes csapatoknál hamar tiszti rendfokozathoz jutottak, egyesek a regulárisoknál folytatták karrierjüket, néhányan pedig egészen a tábornoki rangig vitték.
A XIX. század végi magyarországi sajtó igen gazdag volt, sok lap működött, magas példányszámmal, sokféle irányvonalat és igényt lefedve. A lapok kezdetektől nyomon kísérték az amerikai eseményeket, ám összességében felemás képet alakítottak ki róluk. A külföldi híreket illetően a diskurzus általában igen alacsony színvonalú, hiányzik belőle az eredetiség. Helyi tudósítók híján a magyar lapok külföldi híreket vettek át, legtöbbször forrásmegjelölés nélkül, illetve ezek alapján kompiláltak cikkeket. Az eredeti véleménycikkek, elemző írások ritkák. A fenti tényezők miatt a diskurzus fragmentált maradt, a változó színvonalú híráradatban „szemantikai zaj” alakult ki. Az információáramlás követhetetlenné, az információk hitelessége pedig ellenőrizhetetlenné vált. Emiatt magukról a politikai és katonai folyamatokról nemigen alakulhatott ki koherens elbeszélés, de érdemi vita is alig. Magyarországról nézve a polgárháború egy kétségkívül nagyszabású, de túlságosan távoli esemény volt: a nyilvánosság szenzációra való igényét ugyan kielégítette, de mélyebb politikai és katonai jelentőségét kevesen mérték fel.
A cikkek özönéből mégis kirajzolódik valamiféle politikai vízió a polgárháborúról, amely azonban nem volt elfogulatlan a harcoló felek iránt. E képzet jelentős részben a háború kortárs ’pártos’ republikánus elbeszélés és az emberi jogokról szóló liberális diskurzus elemeiből építkezett. Értelmezési kereteit ugyanakkor meghatározta az 1848-as áprilisi törvények polgári és alkotmányos vívmányaihoz, mindenekelőtt a jogegyenlőség és a polgári emancipáció eszméjéhez való ragaszkodás. A polgárháború Magyarországon éppen a neoabszolutizmus, azon belül a Schmerling provizórium időszakára esett, az unió ügyével való azonosulás tehát áttételesen 1848 alkotmányos és polgári jogi vívmányaival való azonosulásra is lehetőséget adott. A magyar közvélemény elfogult volt Észak ügye iránt: unionista és azon belül is abolicionista, ellenséges a déliekkel és a szecesszió ügyével, keresztény-humanista és szabadelvű alapon erkölcsileg mélyen megvetette a rabszolgaságot.
Egyes részletkérdések megítélése finomította ugyan az összképet, ám ez általában csak a Konföderáció irányában pozitívan elfogult angol és francia cikkek reflektálatlan átvételének volt az eredménye. Az Amerikával kapcsolatos korabeli irodalomban egyetlen olyan jelentősebb írás található csak, amely nyíltan szimpatizált a déliek ügyével: gróf Széchenyi Béla 1862-es amerikai utazásának leírása. Ez a szecesszió követelését jogosnak, a rabszolgaságot pedig ugyan bűnnek, de erővel való megszüntetését a magántulajdon sérelmének tartotta. Az utóbbiban nem nehéz ebben észrevenni a magyarországi jobbágyfelszabadítás reminiszcenciáit, amely az önkéntes örökváltságtól az állami kárpótlásig jutott el. Széchenyi a magyarországi közvélemény egyoldalú Unió-pártiságára utalva kérte számon honfitársait, hogy: „meggondolták-e ezek, hogy észak éppen azt akarja a déltől megvonni, mit bármely nemzet fia saját hazája számára legforróbban kíván?” Tehát az önrendelkezés jogát.
Asbóth munkája
A háború végével hamar lecsengett az Amerika iránti magyar médiafigyelem is. 1875-ben azonban megjelent egy kötet a nyugdíjas katonatiszt, hadtudós, Asbóth Lajos tollából Az Éjszakamerikai polgárháború története címmel. Tudományos munkáról van szó, mely szándéka szerint a polgárháború teljes hadtörténetét feldolgozta, egyúttal tekintettel volt a politikatörténeti kontextusra is. A kötet a maga nemében kuriózumnak számít, nem csak azért, mert sokáig ez volt az első és egyetlen magyar nyelvű feldolgozása a témának, de azért is, mert a korszakban még németül is alig álltak rendelkezésre hasonló tömör, összefoglaló szakmunkák. Asbóth tehát nem hagyatkozhatott korábbi szakirodalomra. Ehelyett egyrészt a háború idején saját maga által összegyűjtött angol, francia, német lapokból és röpiratokból dolgozott. Másrészt egy egészen egyedülálló forráscsoportra támaszkodott, öccse, Asbóth Sándor (1810–1868), az Unió tábornokának, az USA későbbi uruguayi és argentin nagykövetének levelezésére és 1868-as halálát követően hozzá került hagyatékára. Saját bevallása szerint a hagyaték hozzá kerülése adott lökést Asbóth Lajosnak ahhoz, hogy megírja a polgárháború történetét, amivel saját értelmezése szerint tulajdonképpen bevégezte öccse munkáját, egyúttal méltó emléket állított neki.
Asbóth munkája három, szemléletét tekintve elkülönülő, bizonyos értelemben egymást támogató, bizonyos értelemben külön utakon járó nagyobb részre oszlik.
- A mű gerincét a szikár hadtörténeti elbeszélés alkotja, mely maga is három részben tárgyalja a hadi eseményeket.
- A politikai, társadalmi, gazdasági és erkölcsi meglátásokat az előszó, a bevezetés, az utószó, illetve a hadtörténeti fejezetek exkurzusai tartalmazzák.
- Végül az utolsó részt a jegyzetapparátus alkotja, amely hadszervezeti kérdéseket tárgyal, illetve az északi és déli hadvezérek egyfajta „archontológiáját” nyújtja.
A továbbiakban csak a 2-es pontról lesz szó. Az 1-es és a 2-es ponttal jelzett részeket ugyanis az objektivitásra törekvő, tudományos elemzés igénye uralja, amelyek mentesek a szerző politikai meggyőződéséből fakadó erőteljes morális-értékelő mozzanatoktól. Ennek kapcsán két kérdést vizsgálok meg. Egyrészt Asbóth Lajosnak a háború okaival kapcsolatos elképzelését, másrészt azt, hogy milyen végső értelemmel ruházta fel a fegyveres konfliktust. Asbóth nem volt politikai gondolkodó, csak egy történetírással kacérkodó hadtudós, ugyanakkor a háború okairól és értelméről alkotott felfogása egy populáris liberális filozófia keretei között fogalmazódott meg.
A háború okai
A XIX. század végi politikai és történeti diskurzus számára a háborúval kapcsolatban tulajdonképpen két központi kérdés merült fel. Egyrészt, hogy mely okok vezettek a háborúhoz. Másrészt, hogy mi volt a háború jelentősége az amerikai történelem, illetve a világtörténelem szempontjából. Asbóth történeti munkájának politikai részeiben mindkét kérdéssel részletesen foglalkozott. Míg a korabeli magyarországi sajtódiskurzust az Északért való lelkesedés, egyúttal a háború ’szenzációként’ való felületes tárgyalása jellemezte, Asbóth kísérletet tett az események okainak és mélyebb értelmének feltárására is.
A háború okaival kapcsolatos történeti vita a XIX. század lényegében politikai meghatározottságú volt. Azon kérdés körül forgott, hogy a rabszolgaság vagy a szecesszió – azaz az államok jogainak érvényesítése – vezetett-e a háború kitöréséhez. Gazdasági, mentalitástörténeti és egyéb okok keresése az amerikai történészi diskurzusban is csak később vetődött fel. Asbóth maga is a rabszolgaság felől, alapvetően politikai szempontból értelmezte a konfliktus okait, szerinte ugyanis a „viszály csírája” magában a rabszolgaság intézményében rejlett. Asbóth nem önmagában a déli államok helytelen politikai törekvéseit hibáztatta, hanem mélyebb történeti és alkotmányos okokat keresve, a katasztrófa gyökerét az alapító atyák koráig, sőt egészen az első kolóniák berendezkedésének időszakáig vezette vissza.
Az ’eredendő bűnt’ az első rabszolgaszállítmány megérkezése jelentette. Asbóth szerint 1620-ban egy holland hajó 20 guineai néger rabszolgát szállított partra a James folyó torkolatánál, akiket virginiai dohánytermelőknek adtak el. Adatai pontatlanok, valójában 1619-ben érkezett meg Point Comfortnál a ’White Lion’ angol kalózhajón az első afrikai rabszolgaszállítmány, melyet az angol kalózok egy spanyol rabszolgahajóról koboztak el. Néhány nappal később érkezett egy második hajó is. Asbóth nyilvánvalóan egy másik szimbolikus dátumot, 1620-at keverte össze az egy évvel korábbi időponttal, amikor Cape Codnál kikötött a Mayflower, amely északon partra tette a zarándok atyákat. Tévedése azonban sokatmondó: Észak-Amerika kolonizálása az Egyesült Államok előtörténetének részeként már a kezdetektől összefonódott a rabszolgaság bűnös intézményével.
Asbóth szerint a rabszolgamunka alkalmazását kezdetben igen korlátozott ideig, de indokolhatták bizonyos mezőgazdasági és klimatikus tényezők. A földek nagy kiterjedése és a csekély rendelkezésre álló munkaerő, az európai bevándorlók számára elviselhetetlen forró éghajlat és a mocsaras talaj „némileg igazolta” a rabszolgatartást az ültetvényeken. Szerinte a „fekete faj” muszkuláris testalkata jobban ellenállt a klíma egészségre gyakorolt káros hatásainak. Később azonban ez okafogyottá vált, mivel az európai gyarmatosok száma szaporodott és az újabb generációk már hozzászoktak a mostoha éghajlathoz. Jól látszik, hogy Asbóth meggyőződését befolyásolták ugyan faji sztereotípiák, ugyanakkor nem gondolta, hogy a különféle rasszok kizárólag megváltoztathatatlan testi tulajdonságokkal rendelkeztek volna. Egyfajta Lamarckista szellemben elképzelhetően tartotta a „puha öröklést” (soft inheritance), azaz az „szerzett tulajdonságok öröklését” (inheritance of acquired characteristics) elképzelését, azaz az utódok fizikai tulajdonságainak a környezethez való adaptációját.
Az amerikai telepesek tehát az első virginiai rabszolgaszállítmánnyal „inaugurálták” az ingyenmunka jogszerűségét. Asbóth szerint ez hosszú távon a dél gazdasági túlsúlyához vezetett, ugyanis az ingyenmunka a déli ültetvényesek kezében „mérhetetlen kincseket” halmozott fel. A déli államok az anyagi túlsúlyt idővel politikai túlsúllyá konvertálták, amely később az „északi államokra nézve elviselhetetlen terrorizmussá vált”. Közelebbről nézve a polgárháborúig vezető folyamat azzal kezdődött, hogy miután a kolóniák kikiáltották függetlenségüket, 1787-ben George Washington elnöklete alatt a föderális rendszert létrehozó philadelphiai alkotmányos konvenció mintegy ’koncesszióként’ elfogadta az intézmény fenntartását. Asbóth itt arra utal, hogy 1787 júniusában a pennsylvaniai delegátus, James Wilson, azért, hogy a kisebb államokkal szemben, a nagy államok számára megnyerje néhány déli állam támogatását, benyújtotta az ún. kétötödös kompromisszumot. Mivel a déliek számára az elsődleges célt a gazdaságuk alapját biztosító rabszolgaság védelme jelentette, ezért az előterjesztés a rabszolgaság legalizálásán keresztül igyekezett megnyerni a támogatásukat. A viszonyszám eredetileg a konföderációs cikkelyek vitája során, az adók elosztásával kapcsolatban vetődött fel. A déliek ekkor még ellenezték a formulát, tekintve, hogy az északiak csak számarányuk, míg a déliek számarányuk és a tulajdonukat képező rabszolgák után is adóztak volna.
A felemás megoldást az államok delegátusainak többsége végül elfogadta. Az erre vonatkozó rész pedig 1787. szeptember 17-ével hivatalosan is bekerült az amerikai alkotmányba. Az 1. cikk 2. szakaszának 3. bekezdése pedig Asbóth szerint mintegy leplezve „szentesítette” a rabszolgatartást. Eszerint ugyanis a képviselőházi helyeket, az elektori szavazatokat és a közvetlen adókat az uniót alkotó államok között számarányuk szerint kellett eloszlatni. Ennek alapját a szabad személyek száma képezte, amelybe nem értették bele az adótól mentes őslakosokat, de hozzászámolták „minden egyéb személy számának háromötödét”.
Ez azt jelentette, hogy az adott állam szabad lakosságához hozzá kellett adni a rabszolgák számának háromötödét is. Az intézkedés nemcsak szentesítette a rabszolgatartás gyakorlatát, de felülreprezentálta a rabszolgatartó államok képviseletét a kongresszusban a szabad államokkal szemben. Politikai következményeit tekintve a háromötödös szabály a déli államok intézményesített túlsúlyához vezetett és hosszú időre szentesítette, hogy a „szabadság asylumában” nem szabad amerikaik is lesznek. Asbóth szerint az alkotmányozók delegátusok valódi „politikai bűnt” követtek el azzal, hogy a rabszolga-kereskedelmet és az ehhez kapcsolódó rabszolgatartást délen „nyílt kérdésnek” hagyták meg és végső szabályozását későbbi időkre halasztották. George Washington, akire Asbóth amúgy „nagy és nemeslelkű emberbarátként” tekintett, e kérdésben szerinte gyengének bizonyult. A déliek gazdasági és alkotmányosan szentesített politikai túlsúlyukra támaszkodva képesekké váltak arra, hogy folyamatosan ellenszegüljenek a rabszolgaság eltörlésének. Többek között déli politikusok számára sajátították ki az elnöki széket is, a Lincoln előtti 15 elnökből valójában csak 6 volt északi.
A polgárháború tehát a rabszolgaságnak, pontosabban a rabszolgaság alkotmányozás során bekövetkezett jogi szentesítésétől számítva közel egy évszázadig tartó „mindent megmételyező és dekomponáló folyamatnak” volt a végkifejlete. Ez a destruktív folyamat a fiatal államot a szecesszión keresztül ezt az „ifjú, erőteljes, gazdagsága, szabadsága és páratlan gyors gyarapodása miatt méltán bámult” „óriás államot” „a sír szélére vitte” és majdnem majdnem „elemeire bontotta fel”. Az elődök ’politikai bűnét’ végül 70 évvel később az utódok fizették meg a háborún keresztül, akik az ország az egységét és szabadságát csak „millió szabad polgárok életével”, „aranyhegyek és vértenger árán” vásárolhatták meg.
A háború értelme
Az amerikai polgárháború Asbóth szerint minden szempontból a XIX. század „epochális” eseménye volt mind indokait és céljait, mind véghezvitelének katonai és politikai eszközeit, mind végeredményét tekintve. A ’polgárháború’ a kor politikai nyelvében egyértelműen negatív kifejezés, a republikánus hagyományban pedig politikai bűnökhöz, a közösséget szétziláló pártoskodáshoz és a diszkordiához kapcsolódik. Asbóth értelmezésében ezzel szemben az amerikai polgárháború a maga egyedülállóságában önmagán túlmutató, pozitív és progresszív értelmet nyert. Asbóth a polgárháborút és eredményeit világtörténelmi kontextusba helyezte és egy progresszív liberális eszkatológia keretei között transzcendálta az értelmét.
A háború így szerinte nem csupán amerikai belügy volt, amely Észak győzelmével megmentette az uniót és megszüntette a rabszolgaságot. A háború, azon keresztül, hogy a rabszolgaságot „teljesen és véglegesen örök időkre megszüntette” egy olyan egyetemes eszkatologikus folyamatban nyerte el értelmét, melynek lényegét az emberi szabadság kiteljesedése jelentette a világtörténelemben. A polgárháború végső értelme tehát az egyetemes emberiség kontextusában vált önmagán túlmutatóvá. Asbóth ebből a szempontból a háborúra „óriási, szent küzdelemként” tekintett, amelyet éppen transzcendens jellege miatt kísért hatalmas érdeklődés az egész világon. A polgárháború olyan világtörténelmi fordulópont volt, amely a „józan ész”, a „humanitás”, „a legmagasztosabb politikai s etikai elvek” és az „emberi nem egyetemes szabadságának örökfényű győzelmét” hozta el.
Irodalom
Asbóth Lajos, Az Éjszak-amerikai polgárháború története, Bp., 1875.
Kretzoi Miklósné, Az amerikai polgárháború a magyar sajtóban 1861–1865 között, Századok 108(1974)/3: 680–698.
Vida István Kornél, Világostól Appomatoxig: Magyarok az amerikai polgárháborúban, Bp., 2011
Tar Ferenc: Lincoln magyar tábornoka: Asbóth Sándor életútja, Hévíz, 1998.
Nyitókép: Asbóth Lajos, forrás: Vasárnapi Újság / Wikipédia
