Téli ünnepi szokásaink eredetéről
A karácsony táján jelentkező dekorációs és ajándékozási láz környezeti terhelés szempontjából a leggyakrabban megkérdőjelezett ünneplési formáink közé tartozik. A jelen írás a fogyasztói magatartás térnyerése előtti korok téli rítusainak formájáról és mentális tartalmáról ad vázlatos áttekintést. A vizsgálódás során e szokások hitvilágokon átnyúló mély gyökerei bontakoznak ki, mely arra enged következtetni, hogy kellő tudatossággal gyakorolva akár ellenszereivé is válhatnak az örököt tagadó, szkeptikus-cinikus, a relativitást és folyamatos változást a fejlődéssel azonosító korunknak.
A karácsonyi szokásaink jegyeivel európai örökségünkben a pogány népcsoportoknál és a nagy ókori civilizációknál, a görögöknél és a rómaiaknál is találkozhatunk. Az ókori Athénben a nyári napfordulón Kronosz istennek szentelt Kronia ünnep és a Római Birodalomban a téli napforduló időszakában rendezett Szaturnuszt ünneplő Szaturnália nagyon hasonló elemekkel bíró a vetés-aratáshoz kapcsolódó termékenységi ünnepek voltak – az éghajlati sajátosságok miatt a Kronia a nyári betakarítás, míg a Szaturnália a téli vetés sikerességét szolgálta. A görög ünnep nemcsak munkaszüneti nap volt, hanem a városállam teljes közösségének kínált a társadalmi szerepekből való kilépésre alkalmat, amikor szabadok és szolgák egy asztal mellett, sokszor szerepcserével, dionüszoszi örömöknek hódoltak.
Az ennél hosszabbra nyúló Szaturnália kezdő dátuma december 17-e volt, majd december 25-én, a legyőzhetetlen nap (Sol Invictus), a késői Római Birodalom főistenének születésnapjával ért véget. A feltételezések szerint e hedonista hetet záró nap olyan népszerűségnek örvendett, hogy az első niceai zsinat 325-ben azért döntött úgy, hogy ezt a napot nyilvánítja Jézus hivatalos születésnapjává, hogy ennek a pogány ünnepnek a jelentőségét csökkentse.
A Szaturnáliák rendkívüli napjai mögötti elgondolás az volt, hogy egyrészt a társadalmi kötöttségek alóli felmentéssel mindenki az isteni kegyelemből származó korlátlan boldogságot élvezhesse, másrészt, hogy bemutassák Szaturnusznak azt az örömöt és testvériséget, mely áldása esetén száll híveire. A beköszöntő új év kedvező termésének elősegítésére különböző rituálék szolgáltak. Ezek között volt a szopósmalac feláldozása és az azt követő közös ünnepi lakoma (convivium publicum). December 23-át az ajándékozásnak szentelték, amely nagy istenségeket – Herkules, Minerva, Apollo – ábrázoló sigillaria nevű apró istenfigurákról kapta a nevét. A sigillariák anyaga a viasz és agyagtól a bronz és márványon keresztül a nemes fémekig nagyon változatos volt, hogy bármilyen jövedelemmel rendelkezők vásárolhassanak belőlük.
Az ajándékok között nemcsak istenábrázolások, hanem egymás megtréfálására alkalmas szobrocskák is voltak. Az ünnepségek általános hangulata inkább a mai farsangi mulatságra emlékeztetett: királyt választottak (saturnalicius princeps), színes ruhákba (synthesis) öltöztek és filcből vagy bőrből készült kúpos „szabadság süvegét” (pileus) viseltek, mivel a Szaturnália ideje alatt a rabszolgák felszabadítása mellett számos erkölcsi korlátozást is felfüggesztettek. A pileusz viselését később a francia forradalom frígiai süvegként (le bonnet phrygien) tette a mai kor számára ismertté, mely azóta elválaszthatatlanul egybefonódik a függetlenség, a felszabadulás és a demokrácia eszméivel. A királyválasztás napjainkban pünkösdkor és vízkeresztkor vagy farsangkor történik, kissé eltérve a Kronia és a Szaturnália időpontjától; Franciaországban és Spanyolországban a vízkereszt napján papírkoronázott király személyét az dönti el, hogy kihez jut egy a fánkhoz hasonló süteménybe (Galette des Rois vagy Rosca de Reyes) sütött porcelán figura.
Emellett a Szaturnáliának voltak a mai jámborabb ünneplési szokásainknak megfeleltethető elemei is, mint például a viaszgyertyák (cerei) égetése, amelyek a fény újjászületésén, valamint a melegebb és világosabb napok visszatérésén túl az igazság és a bölcsesség keresése melletti elköteleződést és az istenihez való emelkedésnek lankadatlan vágyát is jelképezte. Az otthonokat nemcsak fénnyel, hanem fagyönggyel és örökzöld növények ágaival is díszítették, elsősorban Szaturnusz szent fájának, a magyal ágaival, melyet a gonosz távoltartására ajándékoztak egymásnak.
A fák vallásos tiszteletét a Római Birodalmon kívül élő pogányok körében is gyakorolták. A kelta kalendárium 13 holdhónapját 13 szent fa szimbolizálta, melyek a hitük szerint az adott hónapban születő karakterét és életútját is meghatározták. Szertartásaikat olyan fák, leggyakrabban tölgyek, környezetében végezték, melyeknek kivételes erőt tulajdonítottak. A germán pogányok rítusairól is hasonló leírások maradtak fent; a legnagyobb tiszteletben álló fájuk a Donar tölgye volt, melyet Szent Bonifác vágatott ki a VIII. században, majd egy fatemplomot építtetett belőle Szent Péter tiszteletére.
A pogány hitvilág erejének megtörésére tett erőfeszítések ellenére a fatisztelet a középkori misztérium játékokban élt tovább. A katolikus egyház által az első emberpárnak szentelt napon, december 24-én „Paradicsomi fát” állítottak, melyet almával díszítettek. Az otthonokat nemcsak örökzöldekkel dekorálták, hanem galagonya- és cseresznyeágakat hoztak annak a reményében, hogy azok kirügyeznek karácsony napjára.
A karácsonyfa-állítás mai formájának a német területeken kívüli hódítása a brit királyi családba beházasodó német születésű arisztokratáknak köszönhető. A Windsor-kastély első karácsonyfa-állítását a XVIII. században III. György német feleségének, Zsófia Sarolta királynénak tulajdonítják, mely ugyan nem fenyő, hanem tiszafa volt. A karácsonyfa igazi népszerűségét a Brit Birodalomban unokájuk, Viktória királyné és hitvestársa, a szász–coburg–gothai Albert herceg idején érte el a felső középosztály körében. Az ajándékozás is szentestén történt, mely szokás ugyan nem terjedt el, de a mai napig is a brit királyi család ünnepi protokolljának része.
Mindezekben szembetűnő, hogy téli ünnepi szokásaink a civilizált formájuk elérése előtt számos olyan jegyet tartalmaztak, amit ma nem tartunk méltónak a szent tiszteletére. Ezzel kapcsolatban a talán legelgondolkodtatóbb gondolatok Friedrich Nietzsche Zarathustrájának a legrútabb emberről szóló fejezetében olvashatók. Nietzsche őt azonosítja az Isten gyilkosaként, a modern embert, akit mentális gyengesége és középszerű vágyai csúfítanak el olyannyira, hogy nem viseli el magán az Isten tekintetét, ezért inkább végez vele, semmint, hogy gyarlóságát neki ajánlva próbálna hozzá emelkedni.
Nyitókép: Antoine Callet: Saturnalia, forrása: wikimedia.org
