Fiatal filozófusok elmélkedtek a tudományág szerepéről, jelenéről, feladatairól. Eredményeikről kétrészes cikksorozatban számolunk be.
A Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Nemzeti Filozófia Központjának szervezésében tizedik alkalommal tartották meg a hagyományos Fiatal Filozófusok Konferenciáját, amelynek először adott helyet egyetemünk, november 28-án. A korábban Pécsett évente megrendezett esemény célja, hogy fórumot biztosítson a hazai és külföldi egyetemeken doktoráló vagy már doktorált fiatal filozófusok számára kutatásaik bemutatására, egymás munkájának megvitatására, valamint egy új, önállóan gondolkodó, korszerű és elfogulatlan filozófusnemzedék kialakulásának elősegítésére.
Hogyan lehetséges ez?
Boros János, a Nemzeti Filozófia Központ vezetője megnyitó beszédében azt hangsúlyozta, hogy a filozófia lényege szerint mindenről szól, de leginkább a gondolkodáson való gondolkodásról. A homo sapiens kétszázezer éve járja a Földet, mégis, csak az utolsó egy százaléknyi időben, nagyjából 2500 éve jött rá, hogy egyáltalán gondolkodik. Előtte is épített házakat, városokat, eszközöket, készített ruhákat – olyan dolgokat, amelyeket sem a gyík, sem a majom nem tett –, de csak akkor kérdezte meg magától, hogy „hogyan lehetséges ez?”, amikor megszületett a filozófia. Ma a filozófia újra mindenhol jelen van: létezik a kémia, a divat, a technika, a tánc filozófiája. Ezeken a területeken már nem csupán saját elméleteket gyártanak, hanem a filozófia fogalmaival, történetével és kortárs eredményeivel gondolkodnak a saját tárgyukról. Boros János szerint minél több filozófus lenne a társadalomban, annál jobb társadalmakban és annál boldogabb életet élnénk. A filozófia ugyanis nem rombolás, ahogy az elmúlt kétszáz év néhány szélsőséges politikai mozgalma próbálta beállítani, hanem eredendően konstruálás: a jobb, békésebb, igazságosabb világ közös megtervezése – éppen úgy, ahogy a görögöknél elkezdődött. A filozófia művelése maga a boldogság, az igazi boldogság.
Kocsis M. Brigitta, a Nemzeti Filozófia Központ kommunikációs tanácsadója (korábban filozófusnak készülő kutató) köszöntőjében a filozófia közérdekű szerepét fogalmazta meg. „A filozófia nagyközönség felé való közvetítése egyszerre a kritikus gondolkodás és a reflexió művészete. Arról szól, hogy megállunk egy pillanatra, ránézünk a világ eseményeire, jelenségeire, és feltesszük a kérdést: miért működik úgy, ahogy működik? Miért éppen így alakult, és nem másképpen?” – tette fel a kérdést. Ma különösen nagy társadalmi szükség van a filozófiára, mert éppen azokban a pillanatokban, amikor a tudomány, a technika és a politika látszólag mindent megmagyaráz és mindent megoldani ígér, akkor válik igazán fontossá az a fajta mély, kérdező gondolkodás, amely nem elégszik meg a felszínnel, hanem megpróbálja megérteni az emberi lét, a hatalom, a test, a halál és a jövő valódi tétjeit.
A kinyilatkoztatás
Alpaslan Ertüngealp karmester és filozófus előadásának célkitűzése az volt, hogy a vallást, a művészetet és a tudományt a filozófia eszközeivel összekapcsolja, és egy tisztán ontológiai, minden vallási előfeltevéstől és hittől mentes elemzést dolgozzon ki az isteni kinyilatkoztatás aktusáról. Ennek érdekében egy alternatív megközelítést kívánt létrehozni, amely kizárólag a kinyilatkoztatás eseményének tulajdonságait vizsgálja. Kiindulópontként George Mavrodes 1988-ban megalkotott képletét (M feltárja A-t N-nek K-n keresztül) használta, de a fókuszt magára a kinyilatkoztatás aktusára helyezte. A szentírásokat, a matematikai-fizikai képleteket és a zenei műveket azonos ontológiai kategóriába sorolta: mindhárom jel- és szimbólumláncok szintaktikai-szemantikai rendszere, amelyek mögött egy közös „valami” – a főnévi értelemben vett Logosz vagy „Igaz” – rejlik. Az „Igaz”-t nem közvetíteni, hanem megérteni kell; nem hit, hanem megértés tárgya, és létezése valamiben jelenik meg, függetlenül az emberi ítéletektől. A filozófus-karmester külön foglalkozott a Logosz fogalmával, amelyet az Igazként lehet fordítani, és mélyebb kifejtését Mezei Balázs szerkesztői javaslatára is bővítette. Az alexandriai Philón logosz-fogalmát is bevonta, és hangsúlyozta: a Logosz nem statikus, hanem valami valakiben, egy aktív cselekvés (tanulás, gyakorlás, olvasás, hermeneutikai párbeszéd) következtében jön létre és jelenik meg. Három példával mutatta be a párhuzamot: Heisenberg bizonytalansági relációja (tudományos képlet), Mozart Ave verum corpus kezdeti hegedűszólamának kottája (zenei mű), egy héber Szentírás-részletet alapul véve. Mindhárom esetben hierarchikusan felépülő jelentés- és igazságrétegek tárulnak fel. A zenei tapasztalat fogalom nélküli megértést, a tudományos képleteké bizonyított tudást, a Szentírásé kétirányú hermeneutikai viszonyt hoz létre. Következtetése szerint a Logosz mint maximálisan általános ontológiai kategória képes áthidalni a mentális és fizikai, a transzcendens és nem-transzcendens, a racionális és mitikus valóság közötti szakadékokat. Ez az” Igaz” minden valódi tudományos képletben, zenei műben és szent szövegben jelen van, és a befogadó aktív cselekvésében válik hozzáférhetővé.
Határhúzás
Halász László vegyészmérnök és filozófus a demarkálás fogalmát állította előadása középpontjába, azt hangsúlyozva, hogy ez a filozófia egyik leghasznosabb, ugyanakkor leginkább elhanyagolt eszköze. A demarkálás azt jelenti: élesen meghúzni egy határt. Kijelölni, hogy mi tartozik valahová és mi nem. A matematikában ez könnyű: ami egy kör belsejében van, az nem lehet a körön kívül. A természetben már nehezebb: hol végződik a hegy és hol kezdődik a völgy? Az emberi, kulturális és egzisztenciális dolgokban pedig szinte lehetetlen – mégis életbevágóan fontos. Halász László Kantot nevezte a demarkálás nagy mesterének. Kant A tiszta ész kritikája című munkájában pontosan ezt tette: szigorúan elválasztotta a megismerhető jelenségvilágot a megismerhetetlen dolog-önmagában világtól; meghúzta a határt a szabadság és a természeti szükségszerűség között; kijelölte, hol ér véget az emberi ész jogos igénye és hol kezdődik a puszta spekuláció. Ezzel Kant azt mondta ki: az ember nem mindenható világteremtő isten, a démiurgosz, aki a semmiből új törvényekkel rendelkező univerzumot alkot, hanem kulturális kertész, aki egy adott, végesség által határolt kertben dolgozik. A kertész nem írhatja át a föld törvényeit, nem törölheti el a telet, nem iktathatja ki a halált. Metsz, öntöz, gyomlál, tervez – de tisztában van vele, hogy a kertnek vannak falai, amelyeket nem léphet át. Munkája ezért alapvetően alázatos, korlátaival számoló, a végességben gyökerező tevékenység. A démiurgosz nem kertész. A démiurgosz új világot akar teremteni a semmiből, át akarja írni a biológia, a fizika és a lét alapvető törvényeit, ki akarja iktatni a végességet, és istenné akarja tenni magát vagy legalábbis az embert. Nem fogad el határt, nem tűr korlátot, nem ismer el semmi „adottságot”. Halász László záró gondolatában figyelmeztetett: „A kertészeknek össze kell fogniuk, hogy a démiurgoszok ne csináljanak falansztert” – fogalmazott, utalva arra a tökéletesre szabott, de lélektelen, uniformizált, totális technológiai rend szimbólumára, amelyben nincs többé halál, nincs többé szabadság, nincs többé emberi méltóság, csak egy végtelenül hatékony, de végtelenül idegen „új világ”. Ha a démiurgoszok korlátok nélkül érvényesítik akaratukat, akkor pontosan ez jön létre: egy olyan rendszer, ahol az ember már nem kertész, hanem nyersanyag, kísérleti alanynak vagy felesleges járulékos veszteségnek tekintett lény. A kertészek összefogása ezért nem romantikus nosztalgia a „régi szép idők” iránt, hanem az emberi lét egyik legalapvetőbb feltételének védelme: annak az alázatnak és bölcsességnek a megőrzése, hogy tudjuk, hol a határ – és tiszteljük is azt.
A második rész ITT olvasható.
A fotó az eseményen készült. (Forrás: Szilágyi Dénes, NKE)
