A magyarországi zsidóság számos nagy alakot, figurát adott a világ zsidóságának és az egész emberiségnek. Ha tüzetesebben ránézünk a térképre, ha felnagyítva szemléljük a magyar glóbuszt, érdekes és fontos helyi színekre bukkanhatunk. Konkrétan az itt és most azt jelenti, hogy Pécs, a maga egykori komoly, többezres lélekszámú zsidó lakosságával integráns része volt a hazai zsidóságnak. A Vészkorszak, a zsidó tragédia is ennek megfelelően vagy ilyen arányokban érintette a dél-magyarországi várost.
A pécsi zsidóságban – hasonlóan más településekhez – voltak cionisták is. Az országos cionista szövetség egyik, 1933 januárjában keletkezett belső dokumentuma szerint 1932 őszén alakult meg (Kiskunfélegyháza, Vác, Pápa és Sárvár mellett) a pécsi cionista helyi csoport. A diszkrimináció, az üldözés és a kirekesztés dokumentumai is a jelenlétről tanúskodnak: írott forrásokban olvashatunk arról, hogy – az 1940 augusztusában lezajló betiltás kapcsán (a budapesti központ kivételével a magyar kir. belügyminisztérium betiltotta a teljes vidék cionista szervezeteit) – az MCSZ pécsi fiókegyesületét és WIZO (cionista női) szakosztályát (is) be kellett zárni. Az akkori pécsi polgármester-helyettes megállapította, hogy a cionistáknak ingóságuk nincsen, gyűléseiket pedig a helyi izraelita hitközség közgyűlési termében tartották. Ahogyan ugyanő fogalmaz: „A női szakosztály készpénzvagyonát lefoglaltam és azt Nagyméltóságod rendelete értelmében a helyi szegényalap javára letétbe helyeztem. Az átvizsgált iratok közül csupán a Cionista Szövetség helyi szervezetének pénztárkönyve esik kifogás alá, mert az rendszertelenül lett vezetve, bejegyzései hiányosak. Ezen hiány – az egyesület elnökétől nyert értesülés szerint – ugy állt elő, hogy a tagok a tagdijfizetési kötelezettségeiknek nem tettek eleget”. Bár az akkori városi vezető szerint a pécsi cionisták nem tettek eleget saját bürokratikus követelményeiknek, más elvárásoknak (hála Istennek) nagyon is megfeleltek.
A pécsi zsidóság fontos személyiségeiről, rabbikról, történészekről, pszichológusokról viszonylag sokat tudunk. Ám nem nagyon ismerjük azt a Pécsett született kiemelkedő személyiséget, aki – országos tevékenységével – messze túlment a lokálisan fontos szempontján, és aki aktívan résztvett a magyar zsidóság ellenálló vagy embermentő (önmentő) tevékenységében.
Egy pécsi cionista
A pécsi izraelita hitköség anyakönyvei szerint – 1891. július 28-án született meg Federit Hermann, aki Federit Adolf és Kóhn Pepi gyermekeként látta meg a napvilágot. A nagymúltú erdélyi eredetű magyar–zsidó izraeli napilap, az Új Kelet pedig 1971. április 4-i számában tette közzé a halálhírét. Zsidó szokások szerint (ezt Magyarországon az ortodox zsidóság gyakorolja, de Izraelben bevett gyakorlat) 24 órán belül temetnek, minden bizonnyal ez történt Pécs szülötte esetében is. E két időpont és helyszín között zajlott Federit termékeny élete. Két ország, két kontinens és két élet(világ)… és közte a teljes magyar–zsidó történelem.
De ki is volt ez a Federit Hermann vagy ahogyan hívták Izraelben, Cvi Hermann Federit? Federit baloldali cionista volt, egy időben a Magyar Cionista Szövetség alelnöke, majd az ifjúsági mozgalmakat képviselte a Palesztina Hivatal elnökségében. Korán elkerülhetett Pécsről, és amit tudunk róla, azt főleg a Yad Vashemnek adott interjújából tudható, melyben pontos látleletét adta a második világháború alatti cionista ellenállási mozgalom tevékenységének. Aktivista volt, vagy ahogyan sokan régen hívták héberül: aszkan, a tettek embere.
Keveset tudunk tehát életéről, bár Dávid Gur cionista arcképcsarnoka árulkodik róla. Eszerint az első világháborúban tisztként szolgált és sportoló, valamint üzletember lett. A sómér mozgalomhoz tartozó Gordon-kör (ez felnőttekből állt) tagja lett és fiát már 1941-ben Erec Jiszraelbe, Palesztinába küldte egy sómér csoporttal. Ha schlagwortokban tekintjük át, akkor zsidó gyermekeket mentett Szlovákiából, budapesti lakását pedig az ellenállás céljaira fordította, Shraga Weil és David Gur is dolgozott az ingatlanban létrehozott papírhamisító műhelyben. Federit a Kasztner-vonattal hagyta el Magyarországot, alijázott és Sear Yashuv településhez csatlakozott, ez az észak-izraeli Hula-völgyben fekszik.
Federit az utókor számára: a Yad Vashem-interjú
Visszatérve az életútra: ami túlmegy a néhány soros biográfián, ami számunkra ma Cvi Hermann Federit tevékenységéből rekonstruálható, az az 1960-as években a Yad Vashem számára készült interjúban található (YVA 03/2418). Ebben a nagyon fontos szövegben a magyarországi cionista mozgalom sokrétű mentőtevékenysége tárult fel. Federit – a kérdező segítségével rekonstruálja a cionista ellenállás tevékenységét, egyben lehetőségeinek korlátaira is rámutat:
- Néhány hónappal a németek bevonulása előtt az OMZSA, az Országos Magyar Zsidó Segítő Akció (egy neológ–ortodox–cionista szervezet, mely az állásukat vesztett zsidók segítésére alakult meg 1939-ben) felkérésére a budai izraelita Nőegylet keretében szervezett meg egy menekült lengyelcsoportot. 10–12 éves korosztály, kb.60 gyerekkel. Mizrachista (vallásos cionista) tanítót találtak a számukra, sokan jöttek a lakásukra, „…és úgyszólván az összes gyerekek megmenekültek a Kasztner-vonattal, ahol első sorban kaptak helyet. Ezzel szerepem, részem a hacalah munkában véget is ért” – vallotta később Federit.
- Később a Hasomer Hacair-tag (és mártírhalált halt) Hunwald Szimcha (Sándor, 1914–1945) indítványára a magyarországi Hasomér Hacair kötelezte minden tagját, hogy személyi igazoló papírjait szolgáltassa be. Elkezdték embereik átmentését, ám a magyar hatóságok gyanút fogtak és lecserélték a határőrséget. Ennek következtében szinte az egész magyarországi mozgalom a garanyi és ricsei internálótáborba került. Innen nehéz volt a szabadulás, Hunwald Szimchát például büntetőszázadba rakták és Ukrajnába küldték. (Ő kétszer is megszökött, majd Hans Kühne néven, a svájci követség hivatalnokaként a Carl Lutz által rendelkezésre bocsájtott autón szállította ki a hamis védleveleket a rászorulóknak.)
- Az is fontos tevékenysége volt az ellenállásnak, hogy többször a certifikátokat (a palesztinai brit mandatárius hatalom által kiadott palesztinai bevándorlási engedélyeket) átengedték szlovákiai menekülteknek. A Jewish Agency (Szochnut) Magyarországon havonta 7–10 családi certifikátot osztott ki, de a családtagok számát nem korlátozták. Itt be lehetett avatkozni, el lehetett érni azt, hogy minél több ember rendelkezzen ilyen papírral.
Bár az interjú ezt nem említi, de hátterül el kell mondanunk, hogy mint mindenféle üldözés addig, a német megszállás, az ezáltal keletkezett állapotok is „helyzetbe hozta” a cionistákat. A németek által indítványozott, országos hatókörű Központi Zsidó Tanács két osztályát (Vidéki és Információs Osztály) is cionisták vezettek. Ezek legalizálták a különféle mentőakciókat vagy mindenesetre segíthettek ezek kivitelezésében. Így például a Zsidó Tanácsban dolgozó cionisták, összejátszva a Zsidó Tanács nem cionista tagjaival (Dr. Pető György – Pető Ernő elnökhelyettes fia) többezer olyan levelet állítottak ki, melyek egyfajta befogadó nyilatkozatot adtak a vidéki zsidóknak. Federit – Kolb Jenővel együtt – az információs irodát vezette a Pesti Izraelita Hitközségen belül. „Egy szép napon megjelent vidékről egy már gettóban lakó zsidó és bemutatta a gettó rendőrtiszt-parancsnokának írását, mely szerint, ha a Zsidó Tanács hajlandó az illetőt befogadni Budapestre, a gettó parancsnoka hajlandó kiengedni. Rögtön láttam, hogy ez l e h e t ő s é g emberek kiszabadítására és Pestre való felhozatalára, ahol ezidőszerint még biztonságosabb és nincs gettó…” – vallotta később Federit. Mivel a Zsidó Tanács vezetősége nem volt hajlandó ilyen írást kiadni, Kolb és Federit elhatározta, hogy az Információs Osztály a saját felelősségre kiad ilyen igazolást. A Tanácsnál dolgozott egy fiatal ügyvéd, Dr. Pető György és maximális segítséget ígért Federitnek arra vonatkozóan, ha valamilyen baj érné őket. Többezer ilyen igazolólevelet állítottak ki egészen addig, amíg a rendőrségnek is feltűnt, hogy naponta sok zsidó érkezik a budapesti pályaudvarokra. Ekkor egy reggel az ilyen igazolással érkező zsidókat őrizetbe vették és a toloncházba vitték. „A rendőrség látta a szabályos gettóparancsnoki engedélyt, de nem látta a mi levelünket, ezeket a vidéki gettóparancsnok eltette saját irattárába és így az akció baj nélkül fejeződött be, de tovább nem lehetett folytatni.“
1944. június elején a Zsidó Tanács egyik tárgyalásán arra kérték a németeket, hogy közel ezer embert mentesítsenek a munkaszolgálat alól. Végül (Federit szerint) a németek csak megközelítőleg 150 ember mentesítésébe egyeztek bele, erre a célra nyomtatványokat adtak ki. Adjuk át a szót Federitnek: „De ki legyen a 150 az ezer közül. Nagy volt a tanácstalanság a Zs. Tanács ülésén, senki sem vállalkozott a 150 ember kijelölésére, pedig ennek másnap délelöttre készen kellett lennie. Öt órás tanácskozás után a Tanács tagjai kezdtek felemelkedni a helyükről, hogy távozzanak, es delután folytassák a vitát. Erre odaléptem az asztalhoz, felvettem az alkalmazottak névsorát, a nyomtatványokat és a pecséteket és indultam is kifelé. A Tanács tagjai elképedve kérdezték, hogy mit akarok csinálni. Azt válaszoltam, hogy holnap reggelre minden kész lesz. Ellenkezés nélkül és megkönnyebbülve vették tudomásul. Az eredmény az volt, hogy a Tanács alkalmazottai közül csak az vonult be, aki akart, vagyis aki biztonságosabbnak látta a bevonulást és bízott a magyarokban. A további folytatás pedig az volt, hogy minden haluc kaphatott tőlem ilyen igazolványt, mely időlegesen biztosította az emberek szabad mozgását. Több, mint ezer ilyen igazolványt állítottunk ki.”
Federit az interjújában külön kitért a hamispapír-gyártás kérdésére is, melyet a leggyakoribb mentési lehetőségnek nevezett: „Amikor a fiúknak nagy gondjaik voltak valódi árja születési anyakönyvi kivonatok és egyező egyházi keresztelési okmányok megszerzésében, összeköttetésbe jutottam egy református pappal, aki kikeresztelkedett családból származott… [] Egy SS-katona is sokat segített. […] Uniformisának védelme alatt sok halucot hozott ki a börtönből és mindezen veszélyes szolgálataiért soha, semmit el nem fogadott, teljesen önzetlenül csinálta. Nevét nem tudom.”
Federit szenzitív kérdéseket is szóba hozott beszélgetése során, péládul az anyagi források kérdését is. Elmondása alapján kezdetben az isztanbuli Mentőbizottság küldött kisebb pénzeket, „megfizetett kurírok útján, akik rendszerint a német Gestapohoz tartoztak. Később a helyzet rosszabbodott és a források csak csöpögtek különösen a szükségletekhez mérve.
Ekkor a Szochnuth Eliezer Kaplan aláírásával szabályszerű meghatalmazást küldött Komoly Ottónak és nekem, amelyben felhatalmazott kettőnket arra, hogy bármíly összeget felvegyünk, elfogadjunk és kötelezte magát arra, hogy ezt az összeget Erecben kifizeti. A munkának ezt a részét egyedül végeztem, míg a németek és magyarok meg nem szagolták, hogy elveszem az orruk elől a zsidók vagyonát. Az executiva utasított arra, hogy a pénzgyüjtésnek ezt a nyilván o s formáját szüntessem be. A zsidók nagy bizalommal voltak hozzánk, komoly összgeket adtak át nekem írásos nyugta nélkül.
Erecbe érkezésem után a Szochnuth mindazoknak visszafizette az általam felvett összegeket, akik nálam itt jelentkeztek és én igazoltam, hogy nekem Budapesten pénzt adtak át.”
Federit arról is beszámolt vallomásában, hogy milyen nehéz volt kijönnie egymással a cionista ellenállás két vezető személyiségének, a vallásos-cionista (Mizrachi) Krausz Miklósnak és a baloldali Kasztner Rezsőnek. A két ember között a Zsidó Nemzeti Alap (KKL) elnöke, a Hasomer Hacairhoz-tartozó Szilágyi Ernő közvetített. „…Meg kell mondanom, hogy úgy az egyik, mint a másik csak formálisan vetette alá magát a határozatnak. Krausz csak erélyes követelésemre vállalkozott arra, hogy a semleges követségeknél eljárjon.”
Az egyik ülésen Kasztner kérte, hogy állítsanak össze listákat azokról, akiket fel akarnak hozni a vidéki gettókból, a Kasztner-vonat előkészületei megkezdődtek. Egy „meg nem nevezett éjjelen” ezt munkálta ki Szilágyi, Schlesinegr József, Komoly Ottó és Federit. Federit beszámolója szerint: „A németek majdnem 100%-ig állták az igéretüket. Amikor megkapták a listákat, külön kurírral küldtek a vidéki gettókba. Voltak gettók, ahonnan a listák alapján mindenkit sikerült kihozni,akit k értünk. Voltak olyan helyek, például Székesfehérvár és Debreczen, ahova a listák már későn érkeztek. A németek azt állítják, hogy mi adtuk le későn a listát és én magam azt hiszem, hogy tényleg a mi hibánk, helyesebben pontatlanságunk volt az ok, bár biztos vagyok abban, hogy az előbb említett összeállító ad hoc bizottság precíz pontossággal szállított. Az említett helyeken a zsidók már a vaggonokban voltak. A németek leszállították a vaggonokból a lista szerinti létszámot, de nem vettek fáradtságot maguknak, hogy azonos személyeket emeljenek ki, azt, akit mi kértünk. Ezek a személyek képezték egy részét a Kasztner-vonat utasainak, akik később Bergen-Belsenbe, majd velünk, velem és veled együtt Svájcba érkeztek meg.” Győrben történt, hogy a gettó felét már deportálták, amikor a lista megérkezett. A győri rabbi, a kunszentmártoni születésű Dr. Róth Emil még a gettóban volt, de nem akarta igénybe venni a menekülési lehetőséget, azt mondta, hogy a bajban a híveivel akar maradni. Pedig sejtette, mi történik vele, hiszen a győri gettóban már súlyosan vegzálták. Utólag tudunk már mindent: a városi főrabbi pozícióját betöltő Róthot deportálták és Auschwitzban halt meg 1944 júniusában.
Federit a Kasztner-vonatot nagy sikernek látta, hiszen a kezdeti 600-as létszámot sikerült több, mint a duplájára emelni. Ugyanakkor megjegyzi külön is, hogy a németek csak úgy egyeztek bele ebbe, hogy ha az élelmezésüket maguk oldják meg. Ezért a rendelkezésükre bocsájtottak egy tehervagont élelmezési raktár céljára. A Kasztner-vonat utaslistáját többen állították össze: Weinberger József a Mizrachi részéről, Marton Ede pártokonfeletti (KKL) és Federit a Hasomer Hacair részéről. „Hogy mit jelentett az akkori időben és helyzetben 1200 embert az életre kijelölni, azt nehéz elképzelni.” Hogy hogyan állt össze, kikből tevődött össze a vonat közönsége? A bizottság feladata volt a pénz előteremtése is: úgy határoztak, hogy 1200 helyből 20 helyet eladnak (ehhez képest legalébb 150-et adtak el, Kasztner ezeket árverésre bocsájtotta és a végén 1685 utas lett) és minden cionista vezető a saját lehetőségeihezt képest maga is hozzájárult. Maga Federit 2000 pengőt fizetett be, a Hitközség tíz fizető helyet kapott, de ezt nem használták ki teljesen. Öt helyet prominens zsidó művészeknek tartottak fenn, pl. Ernster Dezső, a neves operaénekes így került bele a csoportba. Minden haluc, akit a pártja a listára helyezett, „vita nélkül fogadtatott el“. „A Kasztner-vonat valamennyi tagja el kellett, hogy hozza ékszereit és értéktárgyait, amelyet egy tele buzazsákba varrva otthagytunk a haluc mozgalmaknak.”
Federit – Pécs szülötte – a cionista ellenállás alig ismert hőse a Kasztner-vonattal hagyta el Magyarországot. Nem tudjuk, okozott-e a számára bármiféle lelkiismeret-furdalást és morális dilemmákat (mint sokaknak) az, hogy amíg ők szelektáltak és túléltek, addig mások odavesztek. Mindesenetre Izraelben nem vált vezetővé. A második világháború alatti mentőtevékenységéről – mely életének központi eseménysorozata volt – árulkodik a Yad Vashemben megtalált rövid vallomás. Bár a vallomásban a visszaemlékezők szokásos túlzásai, valamint a mozgalom által kifejtett, a mozgalmi kultúrában megszokott, ám a külső környezet számára mégis csak furcsa totalizáló hatások is érvényesültek, Federit tényleg segített, ő tényleg pozitív hős. Így ez a vallomás mégis csak hű tükre annak a személyiségnek, aki inkább cselekedett, mintsem, hogy saját szobrát építse a jövő számára.
*
A szöveg előadás formájában elhangzott Egy pécsi cionista élete, avagy Cvi Herman (Árpád) Federit útja az ellenállási mozgalomhoz és Izrael Államába címmel 2024. július 6-án, a Pécs 1944–2024 című konferencián, mely része volt annak a rendezvénysorozatnak, melyet a Pécsi Zsidó Hitközség szervezett a pécsi és baranyai zsidóság deportálásának 80. évfordulója alkalmából 2024. július 5–7. között.
Nyitókép forrása: Photo Gallery Israeli Ministry of Tourism / Flickr
